A jazztörténet kiemelkedő klarinétosai – 2. rész: Artie Shaw - A klarinét igazi playboy-a (Joe Fritz sorozata)
A swing ideje aranykor volt, ahogy mondani szokták. Képviselői azért kiemelkedőek, mert a mai napig táplálják a következő generációt, kezdő jazzhallgatókat és zenészeket ihletnek meg azzal az érzettel, amit swingnek nevezünk. De mind közül volt egy kiemelkedően fontos és talán a legérdekesebb életpályát bejáró klarinétos: Artie Shaw.
Bevándorlók gyermekeként Arthur Arshawsky néven 1910. május 23-án New Yorkban született, de Connecticut-ban nõtt fel, ahol klasszikus tanulmányait is végezte. Már fiatalon neves zenekarokban játszott.
New Yorkban telepedett le, ahol csatlakozott, majd kivált a Red Nichols Five Pennies-bõl, és megalakította saját nagyzenekarát, mellyel zenetörténeteti jelentőségű felvételeket készített. Nemcsak azért volt érdekes együttese, mert az egyik legjobb volt, hanem mert zenekarával olyan slágereket tett világhírűvé, mint a „Begin the Beguine”, a „Frenesi”, vagy a modern hangszerelésben elhangzó „Summertime”. A nagyzenekar különlegessége az volt, hogy a hagyományos 14 fúvóst megszólaltató bigbandet kibővítette vonósokkal, így sokkal lágyabb hangzást kapott, de mégsem ment el a lágy és édeskés Xavier Cugat vonal irányába. Shaw úgy hangszerelt, hogy elõbbre járt, mint a kor divatja. Ünnepelt sztár volt a harmincas évek végétől, olyannyira, hogy még színészkedéssel is foglalkozott: a „Second Chorus” címû filmben például Fred Astaire partnere volt, ráadásul saját nevén szerepelt, mint valós személy. A filmben hosszú zenei betétekkel fűszerezte a produkciót. Ebben a filmben csendült fel a mai klarinétos repertoár egyik alapmuűve, a „Concerto for Clarinet”, mely egy öttételes mű. Ezt később lemezre is vették, majd ennek lekottázása után nyílt lehetősége mindenkinek eljátszani, így a klasszikus zenei klarinétosok is hozzáférhetnek egy jelentősen magasszínvonalú jazz concerto-hoz. Mivel a teljes klarinétrész improvizáció, tulajdonképpen Shaw sem tudta volna eljátszani még egyszer ugyanúgy.
Modern és zeneileg magas szintű tudását is bizonyítja például a „These Foolish Thing” című felvétel, melynek végén egy előre nem egyeztetett kadenciát játszik, a kor szellemétől igen távolesően, fél-egész hangú menetekkel tarkítva.
A Clarinet Method tanulóknak készült kottája kiváló alapot ad, a „hogyan legyünk jazz klarinétosok” irodalmához.
Nagyzenekara mellett egy kisegyüttest is alapított Gramercy Five néven. Ezt akkortájt csak nagy vetélytársa, s egyben jó barátja, Benny Goodman engedhette meg magának. Ebben a kisegyüttesben meglepő módon zongora helyett csembalót használt, és ez merőben új és egyéni hangzást adott az együttesnek. Talán leghíresebb felfedezettje az ebben a csapatban bemutatkozó gitáros, Barney Kessel volt. Nem riadt vissza attól sem, hogy feketéket szerepeltessen, mint például a trombitás Roy Eldridge-et, vagy a legendás énekesnõt, Billie Holiday-t. Híres történetei között szerepel, hogy amikor egy neves szállodában közölték, hogy a feketéket máshol szállásolják el, az egész zenekarral együtt elhagyta a helyet és lemondta a fellépést. Más alkalommal egy étteremben arra lettek figyelmesek, hogy a személyzet kiment az utcára, mert szintén nem engedték, csak a konyhában kiszolgálni a színesbőrű énekesnőt. Ekkor Shaw a teljes együttessel bement a konyhába és ott ettek, igy a szakácsoknak ki kellett menniük a helyről... Artie Shaw a swingkorszak entellektüelje címet kapta, Goodman pedig a Swing Királya lett.
A II. világháborúban a haditengerészethez csatlakozott, és bigbandjével anyahajókon szórakoztatta a bevetésre váró katonákat.
A háború után több zenekara csődölt be, de minden újraindításnál sok pénzt keresett, vagy vesztett el. Utolsó lemezét 1953-ban készítette fiatal jazzmuzsikusokkal Gramercy Five együttesével. A lemez legendás története, hogy saját elképzelése szerint már vannak nála sokkal jobb és fiatalabb klarinétosok a szakmában, és hogy közelítsen hozzájuk, az ő zenészeikkel kell neki is játszani. Így esett, hogy Tony Scott zenekarából elkérte Tommy Potter bőgőst és Hank Jones zongoristát, Buddy DeFranco bandájából pedig Tal Farlow gitárost és Irv Kluger vibrafonost.
Gesztusként az 1957-ben készített „Buddy DeFranco Plays Artie Shaw” című lemezen Ray Linn trombitált, aki viszont az eredeti Gramercy Five tagja volt a 30-as években.
Artie Shaw ezek után örökre letette a hangszert. Ez a döntése sokkolta a zenészvilágot, mivel játéka és ötletei sokkal inkább mutattak a modern és fejlődő zene irányába, mint Goodman-é, de Shaw besokallt, és másfelé fordult. Abbahagyván a muzsikálást, írással foglalkozott. Önéletrajzi könyve, a „The Trouble with Cinderella” a humor és a cinizmus magasiskolája. Volt miről írnia, hiszen élete csupa kaland volt: igazi playboy lévén nyolcszor nősült, és feleségei között olyan hírességek voltak, mint a színésznoő Ava Gardner és Lana Turner, vagy a híres dalszerző, Jerome Kern lánya, Betty Kern.
A zenei business elhagyása után Spanyolországba költözött és ott egy évig gondolkozott valamiféle befektetésen, míg végül megalapította az első amerikai puska franchise-ot. Ez szintén nagyon jövedelmező üzlet lett számára.
Élete hátralévõ részében is aktívan élt, rá jellemzõ tengerészsapkájában gyakran jelent meg a nyilvánosság előtt, zenei versenyeket támogatott, vagy zsűrizett, újraszervezte zenekarát, melyben Dick Johnson klarinétozott, ő már csak, mint zeneigazgató és karmester szerepelt. A banda a mai napig dolgozik New York-i bálokban és koncerttermekben.
A New Orleans-i árvíz után saját maga árvereztette el 1936-ban vásárolt zongoráját a New Orleans-i jazzmúzeum renoválására.
Artie Shaw 2004-ben halt meg, és abban az évben kapta meg életművéért a Grammy-díjat.
