A Magyar Jazz Szövetség Zeneszerző és Hangszerelő Versenye

A Magyar Jazz Szövetség idén már tizedik alkalommal hirdette meg Zeneszerző és Hangszerelő Versenyét. A verseny döntőjébe - amit november 25-én, szombaton rendeztek meg a BJC-ben - hét kompozíció jutott be. A pályázóknál feltétel volt a 30 év alatti korhatár, a szerzeményeknél pedig az, hogy egy évnél nem régebbiek, továbbá sem rádió-, sem TV-, sem hanghordozó felvétel nem készült még belőlük.

A versenyművek előadására minimum quartet, maximum bigband lehetőség volt megengedve, de egyetlen kisegyüttesre írt pályázat sem érkezett, minden versenyző nagyzenekari megszólaltatást képzelt el a benyújtott szerzemény esetében. A korábbi versenyekhez hasonlóan a művek eljátszását most is a Budapest Jazz Orchestra végezte.

A pályázatra benyújtott és a BJO által megszólaltatott művek értékelése Friedrich Károly vezetésével egy háromtagú zsűri feladata volt, amelynek még Ávéd János és Nagy János kapott helyet.

A műsor vezetését – a zenélés mellett – a MJSz képviseletében Kollmann Gábor látta el.

Kb. egy óra alatt – sorsolással eldöntött sorrendben – a BJO bemutatta a pályaműveket, majd a zsűri visszavonult meghozni döntését. Az értékelésük alapján az alábbiakban leírt sorrend alakult ki (sajnos az egyidejű jegyzetelés és fényképezés meghaladta képességeimet, ezért a díjátadásról nem tudok fotókkal szolgálni):

(Én azért a győzteseket "leszedtem" a netről! - A szerk.) 

Hangszerelő verseny:

1. Kormányos Gergő a „Rain” című szerzemény hangszereléséért, továbbá Oláh Krisztián a „Reflections on Goldberg 21” hangszereléséért

2. Baló Sámuel

(A két első díj kiadását a tette lehetővé, hogy a combo kategóriában nem volt pályázat.)

Zeneszerző verseny:

1. Kormányos Gergő a „The Tea Party” szerzeményért

2. Oláh Krisztián a „From the Notebook” szerzeményért

3. Péch Lóránt, továbbá Lukács Márton Örs

Az eredményhirdetés után a zsűri tagjai értékelték a versenyt, a benyújtott pályázatokat. Egyöntetű véleményük volt, hogy nagyon alaposan és szakszerűen megírt darabok kerültek benyújtásra, viszont mindegyikük a „korszellem”-nek megfelelően íródott. Mintha a komputerek átvették volna az irányítást, a művészi szempontok alulmaradtak. A szerzeményekből nem derült ki honnan hová akart eljutni a szerző, a jazz tradícióit teljesen felülírta a modernségre való törekvés.

A fentiek csak kiragadott megállapítások a zsűri tagjainak értékeléséből. Én úgy fogalmaztam magamban, hogy a vérbeli jazz – Count Basie-től Maria Schneider-ig – mintha nem is létezne, mint zenei előzmény, továbbá lehet, hogy a suszterinasok azért tűntek el, mert már nincs olyan dallam, amit fütyülni is lehetne.