JazzMa

Friss Hírek

Kis hírek - friss hírek2026. november 16.
Jarrett, Keith: Roma2026. november 13.
Blaser, Samuel: Rosina2026. november 11.
matter 100: True or False2026. november 08.
Kézdy Luca: DRIVE2026. november 05.

Hírek

Talán az év „Coltrane 100” koncertje? - Branford Marsalis Quartet + Dianne Reeves a Müpában

2026-ban számtalan formáció adott hangot John Coltrane iránti tiszteletének, ünnepelve a jazz egyik állócsillagának 100. születésnapját. Mondhatni egy évben sem voltam ennyi „Coltrane Tribute” koncerten, melyek között a jazz szabadelvűségéből fakadóan sokféle értelmezéssel találkoztam. Voltak, vannak, akik a klasszikus vázakat tiszteletből szigorúan betartva az eredetihez hasonlóan adták elő, de voltak, akik bátran hozzányúltak Coltrane örökségéhez és saját hangzásukra, gondolatvilágukra vetítették ki az ős szellemét.

Mondani sem kell, hogy az egyik legvártabb ilyen koncertalkalom a Müpában november 12-én, csütörtökön megrendezett Branford Marsalis Quartett feat. Dianne Reeves előadás volt. Nem csoda, hogy jegyhez csak az igazán szemfülesek jutottak, s a koncert előtt a büfében majszolgatva egy remek somlóit feltűnt, hogy a magyar jazz krémje is tiszteletét tette eme nemes alkalmon. Ilyenkor szoktam mosolyogni, hogy talán nem bánom meg, hogy ebben a Charles cikloni szakadó esőben tettem meg az utat Budapestre – és ugyanez vár rám a sötét éjszakában is visszaúton Nagykanizsára.

Belépve a Müpa gyönyörű fesztiváltermébe és körbenézve még több illusztris jazzművészt pillanathattam meg, akik a koncertre várva már helyet foglaltak.

S hogy kire, kikre is vártak?

Mondjuk Branford Marsalis-ra? A 66 éves, 3 Grammy-díjas (2000, 2006, 2016 – matematikailag idén is járt volna neki, de tavaly legalább behúzta a JJA Jazz Awards Év felvétele ("Record of the Year") díját a Keith Jarrett féle klasszikus „Belonging” album átdolgozásáért), immár 40 éve a pályán lévő szaxofonosra, aki elmondása szerint a Coltrane-féle hatvanas években érzi legjobban magát.

Netán Dianne Reeves-re? A 70 éves énekesnőre, aki szintén zenész családból érkezett, a 80-as évek óta a jazz műfajában tevékenykedő, 5 Grammy-díjjal (2001, 2002, 2003, 2006, 2015) büszkélkedő Blue Note örökös tagjára?

Esetleg Joey Calderazzo-ra? Aki hűségesen tempózza a fekete és fehér billentyűket a zongorán 1998 óta. 61 évesen tapasztalatának és tudásának legjavát nyújtja minden egyes fellépésen.

Maybe Eric Revist-re? A mindjárthatvan bőgősre, aki 1997-ben csatlakozott Branford Quartet-jéhez, s rezignált pontosságával csodaszép mélyhangokkal támasztja meg a zenei élmény alsó tartományát.

Vagy Justin Faulkner-re? Az „új fiú”, aki még csak a harmincas éveinek közepét és a lábdobokat tapossa, mellékesen a 18. szülinapja óta turnézik a kvartettel.

Vagy inkább mindezt. Mindazt, amit ez az öt, önmagában is remekül helytálló művész össze tud tenni egy este a színpadon majdnem 2 óra alatt. S ez (vigyázz spoiler!) hatalmas egy koncertet jelentett.

Vesézgethetném a koncertet az első taktustól a végéig - szokásomhoz híven-, de ettől most eltekintenék. Szeretnék inkább egy átfogó hangulatot, érzést szolgáltatni erről az élményről. Nem is: inkább átadni.

A koncert dalainak jelentős részét az idén ősszel megjelent „Dedicated to You” című album adta, vagyis inkább mondjuk azt, hogy eljátszották az albumot (2 dal és a 3 bónusz dal kivételével). Ennek az újraértelmezésnek a „John Coltrane and Johnny Hartman” 1963-as etalonja szolgáltatta az alapot, kiegészítve további Coltrane remekművekkel. Ez az album Coltrane egyetlen, énekesi közreműködéssel készült stúdióalbuma. Bár itt egy férfihang egészíti ki a dalokat, Branford egy női hangot, Dianne Reeves-t kérte fel a dalok énekhanggal való interpretálására. A döntés, pontosabban a választás bejött, Dianne hangja búgott, zúgott, süvített és scat-elt a koncert során, remekül megadva a magamfajta vokális jazzt szerető embernek a boldogságot. Az arányok remekül működtek, sosem éreztem soknak az éneket, vagy kevésnek a zenét, a mennyiségek patikamérlegen lehettek kimérve.

Ha már a zenészek… Mondanom sem kell, mind a négy művész játszi könnyedséggel, csapatban, csapatként működve játszották együtt a jazz méltán ismert alapműveit.

Joey Calderazzo játéka egyszerre volt finom és lágy, majd dinamikusan csapkodós, később pedig klasszikus stílusú. Pontosság, lendületes szólójátékok tarkították remek zongorajátékát. Egy dolog volt (nemkissé) zavaró számomra, az pedig a zenekar színpadi elhelyezése. Teljesen rendezői jobb féltekére voltak elcsúsztatva, Joey zongorája pedig 45 fokban állva, orral a színpad jobb hátsó sarka felé. Ez biztosította, hogy az első néhány sor jobb szélén ülőket kivéve csak a remek hátában tudjunk gyönyörködni. A szerencsések talán alkalmanként megpillanthatták a zongoravirtouz orrát is, a többiek csak a képzelőerejüknek köszönhetően és a meghajláskor tekinthették meg a művészt.

Eric Revis bőgőzését igazi öröm volt hallgatni. Látszott, érződött, hogy együtt élve hangszerével szimbiózisban „dolgoznak”, fontos fundamentumot adva a többi hangszernek. Arcát látva a legjobb hely, ahol lehet az a színpad számára, itt érzi otthon(osan) magát. Szólóiban távolabbra merészkedve a dal alapjaitól utaztatott bennünket különböző világokba, melynek végén visszatalálva az eredethez belesimult a quartet egységes hangjába.

A dobokat kezelő személy(zet), Justin Faulkner korát meghazudtolóan állt az „öregek” mellé. Stílusa, dobkezelése egyszerre tükrözte a régi nagy dobosok játékmódját és a modernebb felfogású hangzást egyszerre. Szólójában olyan távoli (több alkalommal afro) ritmusvilágokba virtualizált el bennünket, melyek

-bár nem idegenek Coltrane világától- mégis egyedi és sajátos értelmezést adtak és helyeztek kontextusba dalokat, mondanivalókat és érzelmeket.

Save the best for last: Branford Marsalis játéka mérhetetlenül profi volt. Fúvós hangszerein stúdióminőségben játszva nem volt kérdés, hogy kisujjában van a jazz minden apró rezdülése. Plusz az a fogható tisztelet, amit mind Coltrane munkássága, mind saját kollégái iránt tanúsít. Apró gesztus, de minden alkalommal, ha nem játszott a dal egy részében, akkor hátravonulva a többieket helyezve az első sorba, jó „főnökként” csodálta zenésztársai szárnyalását.

Van egy mondásom: ha egy koncerten nem nézek rá az órámra, hanem meglepetésszerűen ér a tudat, hogy ez (volt) az utolsó dal, akkor bizony elmondhatom, hogy minden pillanatban le tudott kötni az előadás. Nos, itt ez is megtörtént, szinte felocsúdtam, hogy közel másfél óra repült el észrevétlenül. Hiába, jó társaságban repül az idő.

Sajnos vagy nem, de a visszataps után nem a nagy számok törvénye (lásd a setlist.com címszó alatt) győzedelmeskedett. Így az egyik személyes kedvencemről, a „My Favorite Things”-ről le kellett mondanunk. Ennek az oka az a specialitás volt, melyhez vissza kell ugranunk a nem is oly távoli múltba: konkrétan 2022-be. Ekkor történt ugyanis, hogy a Müpa felkérte Branford-ot, hogy egy kompozíciót alkosson a magyar népzene elemei mentén. Nos, bár ez a dal a maga nemében és stílusában remek darab, de sajnos nagyon nem illett bele ebbe a Coltrane koncepcióba. Persze tudom, ezt a ziccert nehéz lett volna kihagyni, hiszen így az dalban megjelenő magyar vendégművészek (Tímár Sára – ének; Király Miklós – hegedű; Varga Kornél – gitár; Borbély Mihály - tárogató, szaxofon; Salamon Soma - harmonika, furulya ; Szokolay Dongó Balázs – duda; Hegedűs Gergely Dávid - hegedű, brácsa) is a színpadra léphettek és így megadatott a mennyiségi finálé koncepciója, de azt gondolom, hogy a közönség biztos többsége a fél karját odaadta volna a „My Favorite Things”-ért, ami igazán megkoronázta volna az estét. Persze bizakodtam a népdal lecsengésekor, hogy a quartet a színpadon marad és megadja nekünk, ami „jár”, de ez most elmaradt. Sajnos.

Kevés hangos szó kísérte a közönség kivonulását. Láttam az arcokon, hogy bizony sokunk az előadás hatása alatt van még, kell némi idő a megrágásra, az értelmezésre és főként az élmény elraktározására. Remélem, sok ilyen remek elraktározandó élmény vár a jövőben is ránk, jazzofilokra.

Dallista:

Impressions (John Coltrane cover)

Autumn Serenade (Hal McIntyre and His Orchestra cover) (with Dianne Reeves)

Dedicated to You (Andy Kirk & His Clouds of Joy cover) (with Dianne Reeves)

Equinox (John Coltrane cover) (with Dianne Reeves)

Big Nick (Duke Ellington & John Coltrane cover)

Lush Life (Billy Strayhorn cover) (with Dianne Reeves)

They Say It's Wonderful (Irving Berlin cover) (with Dianne Reeves)

You Are Too Beautiful (Rodgers & Hart cover) (with Dianne Reeves)

26-2 (John Coltrane cover)

Afro Blue (Mongo Santamaría cover) (with Dianne Reeves)

Band introduction

Visszataps:

Fehér galamb (White dove) / Ősz fele van az idő (Autumn Is Coming).

Vissza a hírekhez