JazzMa

Friss Hírek

Kis hírek – friss hírek2024. február 24.
Odd Day2024. február 24.
66-ik jazz Grammy-díjasok2024. február 05.

Hírek

The Manhattan Transfer 50th Anniversary Farewell Tour - Budapest (2023.11.29.)

A világszerte ismert és méltán híres amerikai jazzvokál kvartett, a The Manhattan Transfer tegnapelőtt este adott koncertet a MUPA Bartók Béla hangversenytermében. Ahogy a koncert címe is sejteti, egy hosszú, 1969-től napjainkig tartó sikerekben, szakmai elismerésekben méltán bővelkedő zenekari életmű, egy több, mint 50 éves karrier lezárására, méltó megünneplésére készült az együttes.

Nem sok zenekar volt-van és talán lesz is a világon, akik 50 éven keresztül folyamatosan dolgoztak, fejlődtek, lemezeket készítetek, turnéztak együtt. Az elmúlt évtizedek alatt természetesen volt pár tagcsere a zenekarban, de a stílus mindvégig megmaradt. A zenekar 1972 óta játssza ezt a stílusú vokális zenét. Repertoárjukon az a capella, vokális jazz, swing, be-bop, brazil-latin zene, és akár a 90-es évek modern hip-hop zenéje is megtalálható.

A zenekar 1979-2014 között ugyanazokkal a tagokkal dolgozott. Tim Hauser, a zenekar talán legrégebbi tagja, aki ott volt a zenekar 1969-es megalakulásakor, 2014-ben váratlanul elhunyt. Helyére Trist Curless került. A tegnapi felállás így állt tehát össze: Janis Siegel, Cheryl Bentyne, Alan Paul, Trist Curless.

manhattan-transfer.jpg

A remek zenekari kíséretet egy igen professzionális, minden stílusban remekül játszó, alázatosan kísérő zenekar adta zongora, gitár, basszusgitár (bőgő), dob felállásban. Érdekesség, hogy a zenekar zenei vezetője, Yaron Gershovsky zongorista 1979 óta dolgozik a vokállal.

A zenekar napjainkig 11 Grammy- díjjal büszkélkedhet, és 1998-ban beválasztották őket a Vocal Group Hall of Fame-be.

A tegnapielőtti koncerten a zenekar karrierjének legjelentősebb lemezanyagaiból válogatta össze másfél órás műsorát. A műsoruk nagyon változatos volt: a korai swing muzsikától a bigband átiratokon át, a brazil zenei világot is érintve, a mai hip-hop zenébe is betekintve, a fúziós jazz-től a francia sanzonig minden stílus megjelent az este folyamán.

Az igazság az, hogy amikor meghallottam a koncertjük hírét, azonnal bevéstem a naptáramba, mint kihagyhatatlan eseményt, hiszen van “némi” személyes kötődésem a zenekarhoz és még sohasem volt szerencsém őket élőben hallani.

Számomra a vokális zene az egyik kedvenc stílus, mióta zenét tanulok, hallgatok és játszom. Van valami az énekhang kifejező erejében, amit hangszerekkel szinte lehetetlen reprodukálni, hiába ugyanazok a harmónia hangok vannak felrakva a szólamokban, mégis más az összhatás.

Édesapám mutatott még tizenéves koromban egy 1972-ben készült magnófelvételt, amin a vokál egy német rádió akkori jubileumi műsorában fellépve a “Tuxedo Junction” című dalt énekli. Apu akkor ezt élőben hallgatta és felvette kazettára a rádióból. A mai napig őrzöm ezt a magnókazettát. Sajnálom, hogy nem mesélhetek már neki az élményemről…

Aztán életem első, vokálról átírt bigband hangszerelését a zenekar „Vocalese” albumán megjelent „A Night in Tunisia” című Dizzy Gillespie dalának feldolgozásából írtam. Ezen kívül 1995-óta szinte folyamatosan tagja vagyok a (többek között) The Manhattan Transfer legjelentősebb hazai kővetőjének tartott Cotton Club Singers vokál csapat állandó zenekarának, akiknek a repertoárján a The Manhattan Transfer számos ismert hangszerelése is szerepel. Jó, valóban elfogult vagyok a zenekarral…ezért készültem is egy “önkéntes” koncert beszámolót írni a közösségi médiába, és ekkor kaptam a felkérést Maloschik Robi bácsitól, hogy azonnal írjak egy kritikát, illetve élménybeszámolót a koncertről a www.jazzma.hu internetes jazz portálra… véletlen egybeesés…?

Mindezen előzmények után izgalommal vártam a koncert kezdését.

A zenekarvezető bejátszott egy felkonferáló szöveget felvételről, amin amolyan “amerikai boxmeccs”-stílusban bejelentik, színpadra szólítja a zenekart a bemondó, majd a közönség hatalmas tapssal jutalmazta a várva várt együttest, akik korukat meghazudtoló fiatalos energiával “lepték el” a színpadot. A kísérő zenekar ekkor belekezdett a nyitó dal, a “That Cat Is High” című dal bevezetőjébe. Nos, nálam ekkor törött el az a bizonyos mécses, ami bizony néha eltörik, amikor valami olyan megrázó élményben van az embernek része, amit másképp lehetetlenség feldolgozni. Ma az egyik közösségi médiában olvasgatva a koncertlátogatók élménybeszámolóit, sokan ugyanezt az élményt élték meg.

Nekem olyan volt ez a koncert, mintha a C.C.Singers valamelyik nagy koncertjén a dobok mögött ülnék, és egyszer csak belépnek Ők, a példaképeink és minden dalt velük együtt játszhattam volna. Az elhangzott számok legnagyobb részét nem csak, hogy ismertem, de játszottam is, így szinte minden hangjukkal együtt voltam, együtt éltem, csak a nézőtérről élvezve a műsort.

A koncert során az M.T. egy rendkívül színes, izgalmas utazásra invitálta a közönséget, ahol megálltunk egy dal erejéig a zenekar pályájának egy-egy fontosabb állomásánál. Kedves, érdekes történeteket meséltek az énekesek a dalok születésének körülményeiről, például megemlítették több dalnál is a híres jazz énekes, Jon Hendricks nevét is, aki többek között azzal írta be magát a zenekar történelmébe, hogy a vokál által feldolgozott jazz standard-ekre játszott híres, eredeti hangszerszólókra szövegeket írt, ritmikusan énekelhető prozódiával. Úgy hangzik, mint egy ének úgynevezett “scat” improvizáció, csak itt nem halandzsa a szöveg, hanem értelmes taralommal bíró alkotás. Elképesztő teljesítmény!

Hallhattunk bigband fúvósokat imitáló vokál szólamokat Count Basie, Fletcher Henderson zenekarainak stílusában, majd egy Ella Fitzgerald által híressé vált kedves gyerekdalt, az “A Tisket, A Tasket” című kompozíciót, ahol az egyik énekes hölgy egyszer csak megszólalt Ella énekhangját remekül felidézve. Majd ezek után a “Brazil” című lemezről pár latinos ihletésű szám hangzott el. Meg kell itt jegyeznem, hogy a kísérő quartet pedig olyan tökéletesen játszotta az egymás után következő, dalonként szinte teljesen különböző zenei stílusokat, tökéletesen megszólaló, az egyes stílusokra jellemző hangszínekkel, dinamikákkal, hogy a legnagyobb tisztelettel, elismeréssel tudok csak gondolni rájuk. Arányos, és mindig mértéktartó hangszeres szólóikkal színesítették a dalokat.

A koncert vége felé megszólalt Herbie Hancock “Cantaloupe Island” című szerzeménye, a US 3 zenekar által a dalból készített remix-ből ismert “funky-funky” rap betéttel, majd a koncertet Joe Zawinul szerzeménye, a „Birdland” sodró erejű feldolgozása zárta. Hatalmas taps kísérte a meghajló, a közönségnek kedvesen integető, a vastapstól teljesen meghatódott, színpadot lassan elhagyó énekeseket, miközben a zenekar a „Birdland” refrain-jét játszotta instrumentális verzióban.

Ezután még két ráadás következett: a „Chanson d’Amour” francia sanzon és legvégül meglepetésként a „Tequila” című dal (ami minden valamire való házibuli kihagyhatatlan dala) egy rendkívül igényes feldolgozása zárta az est programját. A közönség (én is..) felállva, vastapssal ünnepelte az 50 éves The Manhattan Transfer zenekart.

Profi koncert volt, olyan igazi “amerikai” show. Szórakoztatás a legnagyobb lazasággal és igényességgel. Véleményem szerint egy rendkívül jól összeállított programot hallhattunk a szerda esti koncerten. Az énekesek magas színvonalon teljesítettek, mutatós hangszerelések hangzottak el, kedvesek voltak, lazák, elegánsak, és profin vezették végig a show-t. Rendkívül pozitív kisugárzásuk azonnal megfogta a hazai közönséget, végig oldott hangulatban zajlott a koncert, az első daltól az utolsóig.

Ez a budapesti koncert volt európai (és talán utolsó) turnéjuk legutolsó állomása. Ennek ellenére 150%-os energiával tolták végig a koncertet, fáradtságnak, kiégettségnek nyomát sem tapasztalhattuk, hősiesen állták a sarat, pedig a quartet három tagja bizony 70 éven felüli! A zenekar dalait ismerők talán hiányolhattak a műsorból pár ismert, nehéz hangszerelést, de feltehetően az M.T. tagjai nem akartak már ingoványos talajra lépni és megkockáztatni, hogy esetleg nem sikerül élőben előadni azokat a kompozíciókat tökéletes módon, de azt gondolom, ez senkinek nem okozott hiányérzetet. Az énekhang változik, ahogy a hangszeres zenészek technikája is kophat az életkor előrehaladtával, ők biztosra akartak menni és azt gondolom, ez sikerült is nekik, mert egy tökéletesen sikerült búcsúelőadást láthatott-hallhatott a közönség ezen az estén.

Ahogy láttam, a MUPA kép- és hangfelvételt is készített a koncertről, ami remélem, hamarosan felkerül a médiatárba, így azok a rajongók, akik lemaradtak a koncertről, szintén átélhetik majd azt az élményt, aminek mi, a Bartók Béla Hangversenyterem közönsége részesei lehettünk ezen az estén.

Vissza a hírekhez