Csordás Gábor turnéja a Swansong trióval Kínában és Japánban – I. rész: Kína
Mielőtt elutazott volna a világ másik végébe beszéltem Gáborral, hogy ha hazajön, írjon útibeszámolót távol-keleti hangverseny körútjáról! – A szerk.
0. nap: utazás Kínába
Minden kezdet nehéz. Az ugrás az ismeretlenbe a Liszt Ferenc reptér EU-n kívüli várójában kezdődik, ahol olyan nyugalommal hallgatom a beszállásra várók zongorabemutatóját, hogy majdnem elfelejtek felszállni a gépemre. 12 órányi kínai filmnézés után (nagyrészt felirat nélkül) leszállás Shanghaiban, aztán onnan irány a kiejthetetlen nevű Guangzhou. A reptéren már szembesülök a későbbi nehézségek egy részével: a kínai internet nem igazán olyan, mint máshol, nincs google, nincs facebook, szinte semmi nincs, amit az ember használni szeretne. Szerencsére otthon erre felkészülve bekapcsoltam a szolgáltatóm roamingját, így én törvényen kívüli maradok, számomra minden működik, persze csak viszonylag véges adatmennyiségig.
Hajnal öt óra van egyébként a reptéren, a csatlakozás késik, senki nem tudja mennyit, tehát várok. Jó lenne kávét inni, de fizetni nem lehet, mert a Visa és Mastercard kártyák nem működnek. aztán rájövök, hogy volt annyi eszem, hogy váltsak egy kis aprót a reptéren (máshol nem lehetett kínai Yüant váltani a városban), így megtapasztalhatom első ízben azt, amit később még sokszor, Kínában teát kell inni.
Kicsit leharcoltan megérkezem Guangzhouba, itt első dolgom, hogy előkeresem a trópusi szettemet, mivel 32-35 fokos trópusi idő van, kb. 90%-os páratartalommal. A metróban kicsit meglepetésként ér, hogy a belépéshez ugyanolyan biztonsági ellenőrzésen kell átmenni, mint a reptéren. A metrójegy megvásárlásának (és később kiderül hogy mindennek) az egyetlen racionális módja a telefonra feltelepített WeChat alkalmazás, amit nem kevés bonyodalom után sikerül beizzítanom, így bejuthatok az állomásra. Az, hogy mennyire más léptékek vannak, az itt derül ki első ízben: 12 megállót kellett mennem a hotelig. Igen ám, csak egy megálló öt percig tart errefelé, ezt tényleg le is mértem unalmamban. 15 millió ember lakik körülbelül itt, amivel nagyjából a negyedik legnagyobb város Kínában.
Sikerül elvonszolni bőröndömet a szállodáig, itt pedig első alkalommal jelentkeznek a nyelvi korlátok: senki nem beszél egy szót sem angolul a recepción. A megoldás rém egyszerű, a telefon fordítóprogramjába mondom el, hogy mit szeretnék, és felmutatom nekik a kínai nyelvű átiratot. Ők pedig ugyanezzel a technikával válaszolnak. Sikerül bejutni a szobába, a zenésztársaim érkezéséig hátralevő időt pedig városnézéssel próbálom eltölteni. Lenyűgözőek a hatalmas felhőkarcolók, és a közvetlen közelükben levő sikátorok, ahol valami vacsorát is elfogyasztok. Az étlap fordításához szintén a telefon kell, de a fantázianevekkel sokszor a fordítóprogram sem birkózik meg, ilyenkor a szerencsére bízzuk magunkat, mert van ám itt sok érdekes dolog, már az első helyen befigyel a sült teknős, a békahús, stb.
Vacsora után bekövetkezik az elkerülhetetlen, beüt a jetlag. Ami azt jelenti, hogy ellenállhatatlan álmosság lesz rajtam úrrá. Aki repült már ilyen hosszan, sok időzónán keresztül, az tudja mennyire nehezen áthidalható fáradtság ez, abból adódik, hogy az emberi szervezet még az otthoni időzónában van, és néhány napra szüksége van az átálláshoz. Közben kiderül, hogy barátaim gépe is késik, és csak hajnal háromkor érkeznek meg emiatt. Hazamegyek tehát, alszom pár órát, és hajnal négy óra felé kitörő örömmel üdvözöljük egymást Nori-val és Kentaro-val.
1. nap: Guangzhou, Enlightment
Másnap frissen, fiatalosan elindultunk az első koncert helyszínére, ennek neve Enlightment, azaz megvilágosodás, és egy sokemeletes könyvesbolt legfelső szintjén van. Kifejezetten szép, igényes berendezés, jó hangtechnika, és egy menő tetőterasz, ahonnan remek kilátás nyílik a városközpontra.
Röviden bemutatnám a zenekart - írásban is, ahogy a koncerten szokás:
A Swansong trió 2010-ben alakult Berlinben, ahol akkor éltem. Egy jam session-ön találkoztam Noriaki Hosoya japán basszusgitárossal, aki szintén nem sokkal korábban költözött a városba. Ahogy első ízben együtt játszottunk, már tudtuk, hogy van egy közös hullámhossz. Első dobosunkkal az olasz Andrea Zuliani-val megalapítottuk a zenekart, amelyben fele-fele arányban játszottuk Nori, és az én szerzeményeimet. Aztán később 2016-ban, amikor már mindketten visszaköltöztünk szülőhazánkba, jött el az idő, hogy felvegyük első lemezünket. Ezen már Marty Risemberg dobolt, akit óceánjáró hajókon dolgozva ismertem meg. A helyzetet bonyolította, hogy ő meg Washington-ban lakik. Megszületett tehát a trió, amelyben a három tag három kontinensen él...
2019-ben a Hunnia Records kiadta ezt az első lemezünket, és mi abban az évben japán turnéra is indultunk a csillagok szerencsés együttállása miatt. Aztán jött a COVID, amely sok tervet meghiúsított, majd 2022-ben eljutottunk végre Magyarországra, ahol újabb stúdiólemezt és egy koncertlemezt is felvettünk, ami szintén a Hunnián jelent meg. 2023-ban pedig Németországban játszottunk és eljutottunk a Budapest Jazz Fesztiválra is fellépőként. Ennek folytatása lett volna a kínai turné, és minden szépen is alakult, lekötöttük szépen a koncerteket 2023 második felében, csakhogy ekkor egyszer csak Marty közölte, hogy nem tudja elvállalni a turnét, mivel felesége gyermeket vár, és a születés gyakorlatilag néhány héttel a turné előtt várható…
Nagyon nehéz helyzetbe kerültünk, de ekkor én már úgy voltam vele, hogy akárhogyan is, de ezt meg fogjuk csinálni. Először arra gondoltunk, hogy talán egy helyi, kínai dobossal kellene dolgozni, de aztán ezt elvetettük. Végül szerencsére Nori egy tokiói zenésztársa, Kentaro segített rajtunk, aki elvállalta a turnét. Így sem volt kicsi a rizikó, hiszen bár ők jól ismerték egymást, de én még sosem játszottam vele, és ő sem játszotta sosem a műsort. Ja, és a helyzetet tovább fokozva külön próbálni sem volt idő, az egyetlen külön próba az az első koncert délutánján volt már a helyszínen, egybekötve a hangbeállással.
Ezeket az előzményeket érdemes látni annak megértéséhez, hogy milyen volt ez az első próba itt Guangzhouban. Az azonnal hallatszott, hogy Kentaro remek zenész, és az is, hogy tökéletesen megtanulta a műsort a felvételek és a kották alapján. Ebben egyébként biztos voltam, ismerve a japán szamuráj-mentalitást. De az is kiderült, hogy teljesen más karakter, mint Marty. Kentaro sokkal inkább vérbeli modern jazzdobos, aki hangzásokban gondolkodik, és nagyon kifinomultan használja a dinamikákat, míg Marty egy igazi groove-dobos, aki nem szégyelli akár tíz percig is ugyanazt az egyszerű ütemet játszani, ha a zene azt kívánja. És ez bizony okozott nehézségeket, mert bizonyos dalok egyáltalán nem úgy szólaltak meg, ahogy szoktak, és nem lehetett rájuk úgy játszani, improvizálni, ahogy szoktunk. A helyzetet összegezve kimondatlanul is egyetértettük Norival abban, hogy jobb lesz az, ha hagyjuk Kentarot úgy játszani a dalokat, ahogyan ő érzi azokat, és majd mi alkalmazkodunk hozzá, hiszen teljesen új emberként nagyon nehézzé teszi a játékot az, ha még azonnal meg is akarják mondani neked, hogy mit hogyan játsszál, főleg ha az a saját zenei egyéniségeddel részben ellenkezik.
Az első koncertre tehát leginkább a túlélés volt a megfelelő jellemző szó, persze a közönség ilyenkor ebből nem sokat érzékel, csak mi éreztük azt, hogy a szokásosnál sokkal nagyobb koncentrációval játszunk, és hogy ez a sok felemésztett energia a második szett közepére rettentően elfárasztott mindenkit. De túléltük.
A koncerten ott volt a magyar konzulátus kis csapata, Tasnády Előd, akiknek nagyon örültünk, egy kínai lemezkiadó tulajdonosával is beszéltünk, és szép számmal tudtunk CD-ket eladni, ami itthon és nyugaton már teljesen ismeretlen öröm, sokan dedikáltatták a lemezt, fotózkodtak velünk, összességében újra éreztük azt a fajta, művészeknek kijáró törődést és bánásmódot, amit sajnos leginkább csak itt Kínában és Japánban szoktunk tapasztalni.
2. nap: Shenzen, Penny Black
Másnap nekivágtunk az autópályának. Természetesen itt is a telefont kell használni, nagyon kényelmesen lehetett autókat rendelni, amolyan Uber-szerűen, csak itt DiDi-nek hívják ugyanezt. (Most eltekintek az add ide a Didi-t! és egyéb szóviccektől, de a japánok ezt úgysem értették..)
Sokan azt gondolják, hogy a japánoknak sokkal egyszerűbb az élet Kínában, hiszen mindkét nyelv krikszkrakszokat használ betűk helyett. A helyzet az, hogy egyáltalán nem egyszerűbb, mert a két nyelv teljesen más, tehát szóban egyáltalán semmit nem lehet érteni, írásban pedig bár van néhány jel, ami kicsi hasonlóságot mutat, nagyon sok karakter teljesen mást jelent kínaiul, mint japánul, tehát tulajdonképpen semmit nem segít a japán tudás.
A probléma azonban mégis csak itt jelentkezett, mivel Nori a saját telefonján másolta be az általam elküldött címet, amikor a "taxit" hívta, és ez a telefon a jeleket japánul próbálta értelmezni, és így egy picit megváltoztatta azt. Így létrejött egy új cím, ami szintén Shenzenben volt, csak eléggé máshol. Azonban Guangzhouból Shenzhenbe tartva az első egy órában ezt nem vettük észre. Csak egy óra után kezdett gyanús lenni a dolog. Ekkor viszont nem volt könnyű szintén telefonnal lefordítva megmagyarázni, hogy mi is a probléma, megkeresni az új címet, és persze közben az elektromos autó is lemerült.
Shenzenben egy nagyon modern kreatív negyedben volt a klub, ahol játszottunk, a neve Penny Black. Ez a hely a klasszikus "régi" jazz dizájnját követte, a falakon Ella és Louis Armstrong képei, az utcákon pedig pálmafák és továbbra is trópusi hőség. Kicsit már-már a Riviérán éreztem itt magam, sok volt a nyugat-európai is, és az egész hangulat teljesen elütött az eddig tapasztalt gigantikus Kína betondzsungelétől.
A kínaiaknak mindig van egy leegyszerűsített nyugati neve, amit számunkra is könnyű megjegyezni, és nem kell úgy intonálni, mint a kínai neveket és szavakat. A Penny Black tulajdonosa, vagy ügyvezetője BinBin volt, aki egyébként jazz-énekesnő is, és az ő kedves vendégszeretetét élvezhettük aznap este. A kínai vendégszeretet egyébként fantasztikus volt, mindenhol csak lesték a kívánságainkat, és töltötték belénk az ételt és italt.
A színpad nagyon jól szólt, sokkal jobban, mint a kicsit kongó guangzhoui klub, apró szépséghiba volt, hogy a zongora nem nagyon volt behangolva, illetve inkább úgy mondanám, hogy a felső fele be volt hangolva, azonban a balkézhez eső hangok eléggé szörnyen szóltak. Ezért mondtam is Norinak, hogy ezen a koncerten balkézzel nem nagyon fogok játszani, neki kell majd kitöltenie a dolgokat amolyan Jaco Pastoriusos stílusban.
A másik probléma ott jelentkezett, amikor a hangtechnikusnak próbáltam elmagyarázni, hogy több zongorát szeretnék, és mutattam a zenészek egyezményes jelét az ujjammal, a zongorára mutatva, majd felfelé. Erre teljes értetlenség. Megpróbáltam többször is elmutogatni ezt, majd taktikát váltva a telefonon próbáltam lefordíttatni. Erre már fény csillant a szemében és nekilátott valamilyen kábelek dugdosásának. Erre várva kicsit átsétáltam a színpad túloldalára, hogy mindenki boldog-e a saját hangzásával, és mire visszaérek, láttam, hogy a technikus kicserélte a mikrofonokat a zongorán. Játszom újra, továbbra sem hangosabb a zongora, de kicsit másként szól, és ekkor rájöttem, mi történt. Úgy értette a felfelé mutogatást, hogy több legyen a magas frekvencia a zongorában, és ezért kicserélte a mikrofonokat... Ezek után eldöntöttem, hogy többet inkább nem szólok a technikusoknak, minden jó lesz, mindennel boldog leszek, mert szemlátomást, ha akarok valamit, abból csak baj lesz..
A koncert maga szépen sikerült, bár itt is küzdöttünk még a rettenetes meleggel és a fáradtsággal. A műsor egyébiránt pontosan ugyanaz volt minden koncerten, ezzel akartuk egy kicsit egyszerűsíteni a dolgokat, és ez nagyon jól is működött, őszintén szólva én jazzműsort még sosem játszottam kilencszer egymás után két hét alatt, olyan volt ez, mintha igazi nagy sztárok lennénk. Kérdés persze, hogy a jazzben mi számít sztárságnak, vagy hogy van-e ennél lényegesen több, már a körítést nézve. De ez egy igazi turné, és valójában belegondolva ebbe, ez 2024-ben már nagyon is nem könnyű, és nem csak a jazzben, akármilyen műfajban nehéz. Minél több embert kell mozgatni, összeszervezni, annál lehetetlenebb ez a dolog, ezért nagy örömmel és hálával vágtunk bele minden koncertbe.
3-4. nap: Peking, Blue Note
Másnap korán reggel irány a reptér, elhagyjuk a forró trópusi Dél-Kínát, és irány a főváros. Ez volt az egyetlen napunk Kínában, amikor este nem volt koncert, mert a repülőút napját szabadon akartam hagyni, főleg mivel Pekingben a Blue Note-ban játszottunk, ami tulajdonképpen az egész turné legfontosabb koncertjének ígérkezett.
Maga a repülőút eseménytelenül zajlott, a szabadnapunkon pedig meglátogattuk a DeFactto klubot, amely egy nagyon modern és menő jazzklub Pekingben, amelynek részben magyarok a tulajdonosai. Peking végtelen betonrengetegében egy egészen különleges Art negyeden belül volt a klub, amely egyben lemezbolt is, tulajdonképpen egy egész kis kulturális központ. Szonja, az egyik vezető/tulajdonos nagyon szívélyesen fogadott minket, sokat mesélt nekünk Kínáról, az ő tapasztalatairól (vezette pl. A Liszt intézetet is évekig), az idelátogató magyar zenészekről, és a kínai jazz általános állapotáról.
Az alkoholt sosem fogyasztó Nori számára eléggé maradandó élményt okoztak a pult alól előkerülő magyar pálinkák… Mindenesetre nagyon jól éreztük magunkat, és talán legközelebb majd tudunk itt is játszani, ami most a Blue Note-tal kötött szigorú szerződés miatt nem jöhetett szóba.
Itt térnék arra is ki gyorsan, hogy turista látnivalókat gyakorlatilag egyáltalán nem volt időnk megnézni, tehát se Nagy Fal, se agyagkatonák, se semmi ilyesmi. Az egyetlen érdekesség, ami összejött az egy eredeti pekingi kacsa volt. Röviden annyit mondanék el a dologról, hogy a vendég orra előtt vagdossák fel a sült kacsát, és a húst kis tekercsekbe kell feltekerni, mint a palacsinta, vagy a sushi. Elvileg 2-3 nap alatt el lehet készíteni házilag is, természetesen ki fogom próbálni itthon is az elkészítését!
Tehát jött a Blue Note-os koncert. A Blue Note-ról annyit érdemes tudni, hogy a jazzben jártasaknak biztosan ismerősen cseng a név, hiszen a hatvanas éveknek az egyik legismertebb lemezkiadója volt a Blue Note, ahol a legnagyobb klasszikus előadók korongjai jelentek meg. Ezt a nevet vitte tovább a klub is, amely eredetileg New Yorkban nyílt meg, és aztán innen terjedt tovább a világ nagyvárosaiba. Jelen pillanatban kilenc ilyen klub van, amelyből a két kínai klubban léptünk fel a turné során, Pekingben és Shanghaiban.
Maga a klub tulajdonképpen egy hatalmas, két szintes étterem. Ha meg kellene saccolni, hány ember fér be, legalább kétszázat mondanék, mindezt vacsorázós ültetésnél.
A harmadik koncertünk volt ez, és már kezdett összeállni a hangzásunk, sok dal egész másmilyen irányt vett, mint eredeti változatában és lassan kezdtem én is hozzászokni az időzónához, reggel viszonylag sokat tudtunk aludni is, tehát a körülmények javuló tendenciát mutattak. Ugyanakkor azért ez a koncert mindenképp nyomás alá helyezett minket valamennyire, mert a helyszín is eléggé tekintélyt parancsoló volt, illetve tudtunk azt is, hogy a szervezőknek érdemes lehet imponálni, mivel gyakorlatilag ez itt a kínai jazz középpontja.
Kezdésre már szépen megtelt a klub, és a közönség is igen feszülten figyelte a koncertünket: itt kell megjegyeznem, hogy a kínai közönség habitusa eléggé más, mint amit eddig tapasztaltam. Azt például még itt sem tudták, hogy a szólók után a jazzben tapsolni szokás, és a dalok után is viszonylag röviden ütötték össze a tenyerüket: olyasmi érzés volt, hogy nem akarnak bele-illetlenkedni valaki más előadásába. Ugyanakkor a koncert után sokan odajöttek ismét beszélni, fotózkodni velünk, CD-t venni és dedikáltatni, és itt már szabadabban fejezték ki véleményüket az előadásról.
A Blue Note azért eléggé az üzletről szól, pillanatok alatt kiterelték az embereket a koncert után, visszaállítottak mindent a kezdeti állapotba, és már készen is állt minden a másnapi koncertre. Nem a legbensőségesebb hangulatú klub volt ez, de mindenképpen egy megtiszteltetés volt itt fellépni Chick Corea, Oscar Peterson és a többi legenda után, akiknek a koncertképei a falakon díszelegtek.
5-6. nap: Xi’an, Hangzhou, Meeting Jazz Club
Másnap kora reggel indultunk tovább Xi'an-ba, és ezúttal vonattal mentünk. Annyit tudni kell, hogy a kínai gyorsvasút a leggyorsabb a világon. Gyorsabb, mint a japán Shinkansen és a francia TGV, 350 km/órával tudnak menni a vonatok, amelyre szükség is van a hatalmas távolságok miatt. A vonatra szállás is nagyon szervezett volt, bár itt is folyamatos útlevél és csomagellenőrzésen mentünk keresztül. Pekinget elhagytuk és itt egy nyomasztó két órás szakasz volt, ahol az ablakon kinézve végig csak hatalmas lakótelepeket láttunk, amelyek jó része még a jelen pillanatban is építés alatt állt. Madách falansztere kelt itt életre, vagy legalábbis elképzelhettük milyen lehet termeszhangyaként leélni az életünket. Az eddig változatos és viszonylag pozitív élményeket most eléggé ellenpontozta többszáz kilométernyi nyomasztó lakótelep.
Xi'an-ba érkeztünk, és ez a város teljesen eltért a pekingi hangulattól, itt nagy hangsúlyt fektettek a múltbéli, történelmi Kína megjelenítésére, így az egész tele volt régi épületekkel, templomokkal, várral, mindenféle historikus dologgal, ami az embert egészen a császárok korába repítette. Egészen a város közepén volt a szállásunk, egy hatalmas várfal tövében, ahonnan sétatávolságra volt a Meeting Jazz klub. Ez a klub volt nekem a személyes kedvencem a hangulata miatt, ugyanis ez teljesen egy klasszikus, szűk, sötét, intim jazzklub volt, egyszerű, de hatásos dizájnnal, egy kicsi színpaddal, és egy bárpulttal. Tudtam, hogy ez a koncert nagyon jó lesz, mert egyrészt felszabadultunk egy kicsit a "nagy klub"-ban való fellépés terhétől, másrészt meg itt sokkal közelebb volt a közönség, igazi jazz-hangulat volt, ahol szinte meg lehet érinteni az előadót. Backstage sem volt, tehát a klasszikus, jazz-zenészek számára ismerős hangulat: a zenekar a színpadhoz legközelebbi asztalnál iszogatva várja a klubvezető intését, hogy fiúk, most már lehet kezdeni!
Itt említem meg azt is, hogy nem csak, hogy visszafogottabb a kínai közönség, de átlagosan sokkal fiatalabb is, mint nyugaton, vagy Japánban. Huszonévesek, harmincévesek voltak itt leginkább, akik elsősorban kíváncsiak voltak az élő zenére, jól érezték magukat, lazák voltak (legalábbis ázsiai mércével), de végig tiszteletben tartották az élő zenét. Jó volt érezni egy kicsit ezt is, hogy nem feltétlen csak az idősebb korosztály lehet a jazz hallgatója. Én magam tiniként találkoztam első alkalommal a jazz-zel, és akkor azt gondoltam, hogy ebben a stílusban sokkal több a lázadás, a fiatalság és kaland, mint sok olyan zenében, amit akkor a kortársaim hallgattak, szóval hogy igazából nagyon is a fiataloknak való zene ez.
Még Binbin, a shenzeni klub tulajdonosa mondta, hogy Kínában nagy az érdeklődés a jazz iránt, csak éppen a fiatal generáció még nem igazán ismeri a stílust, hiszen nagyon kevés idejük volt rá, hogy felfedezzék azt. Ők (a pekingi Szonja is) sokszor stílus és albummagyarázó esteket szerveznek, hogy kicsit felkészítsék a közönséget arra, hogy mit is kell majd hallani a koncerten, mondhatni ők a jazz kínai misszonáriusai. Itt találkoztunk egyébiránt a pekingi Liszt Intézet vezetőjével Lujzával, aki szintén nagyon kedves volt velünk, és örültünk neki, hogy itt meg tudott hallgatni minket, ha már Pekingben ez nem sikerült.
Hangzhou irányába indultunk következő hajnalban, muszáj volt elérni a korai vonatot, mert hét és fél óra utazás várt ránk a vonaton, amely ugye 350 km/h óra körüli végsebességgel bírt, olyasmihez tudnám ezt hasonlítani, mintha reggel felszállnák a vonatra Budapesten, délután kettő körül meg Párizsban bámulnánk az Eiffel-tornyot. Hangzhou elvileg Kína legszebb városa, egy csodás tó köré épült, amiből ugyanúgy semmit nem láttunk, mint a Nagy Falból, a Tiltott városból, az agyagkatonákból, stb… Számunkra a feladat a szokásos volt, becsekkolás a szállásra, vacsora (vagy reggeli, ez nézőpont kérdése, mert délután négykor volt, de az első étkezés volt aznap), majd a zuhogó esőben irány a Meeting Jazz klub.
Ez egy sokkal elegánsabb helyen, egy zárt lakóparkos övezetben volt, mint a Xi'an-i párja, a hangulat is sokkal inkább elitista volt, a klasszikus pénzes klub, ahova fontos emberek járnak. A zuhogó eső miatt sajnos kicsit kevesebben voltak ezen a koncerten, de valamilyen oknál fogva talán ez sikerült a legjobban. Talán itt sikerült visszanyernem valami energiát, vagy csak egyre magabiztosabbak lettünk? Nem tudom, mindenesetre zeneileg én ezt a koncertet élveztem a legjobban, és itt is illusztris asztaltársaságba kerültünk egy párttitkár, egy banktulajdonos, egy autógyártó cég tulajdonosa mellett. Mindezt egy olyan úriembernek köszönhettük, aki 27 évet élt Magyarországon, és ezért második hazájának tekintette. Hozzám végig magyarul beszélt, és sorban bemutogatta itteni barátait - igazi nagypályás játékosokat -, meg is beszéltük, hogy folytatjuk majd a kezdődő barátságot, ha legközelebb a Duna Panda környékén jár…
7.nap: Shanghai, Blue Note
Másnap várt ránk az utolsó kínai koncert, kicsit szomorúak is voltunk, hogy ilyen hamar eljött ez a pillanat. Itt is adódtak apróbb nehézségek, mert kiderült, hogy bár Shanghai relatíve közel van ide (talán 2-300 km), de a hétvége miatt már nem lehet vonatjegyet kapni. Na most alternatív közlekedési megoldásokat keresni a kínai nyelvű weboldalakon nem tűnt valami célravezetőnek, ezért ismét egy DiDit hívtunk, hogy az autópályán közelítsük meg Shanghait. Ez egy kicsit rossz ötletnek bizonyult a forgalom miatt, így elég szépen el is késtünk, de azért élménynek nem volt rossz, mert például eljutottunk így egy autópálya melletti pihenőhöz. Ezt körülbelül akkorának képzeljétek el, mint egy budapesti pláza, az Árkád, vagy a Westend, több emeletes hatalmas bevásárlóközpont, rengeteg étterem, bolt, stb… Mindez ugyanolyan funkcióval, mint nálunk egy benzinkút az M7-esen.
Shanghai egészen döbbenetes méretű volt autóval, mindenhol felhőkarcolók. Ez a város sokak szerint nem is igazán Kína, és valóban, inkább tűnt egy amerikai városnak belülről, olyasmi volt, mintha New Yorkban, vagy San Franciscoban járnák. Nagyon nyugatias, több helyi szerint kicsit identitás nélküli hely. Nekünk mindenesetre tetszett így is - mármint annyi, amit az autóból láttunk.
Itt is a Blue Noteban játszottunk, amely nem volt annyira hangulatos és nagy sem, mint a pekingi párja, de összességében nagyon hasonló dizájn, színpad és hangtechnika volt, tehát ezt már ismertük is. Még a koncert előtt egy fontos küldetésre indultam, mégpedig kávét akartam inni. Na, most azt tudni kell, hogy itt a kávégép egyáltalán nem szériatartozék, se a Meeting Jazzben, se a Blue Noteban nem lehet kávét inni, eleve Kína sokkal inkább teás ország, olyannyira, hogy ha van is kávézó, ott a legtöbb esetben nincsen eszpresszó. A kávé, ha létezik is, akkor valamilyen hosszú kávé, vagy tejeskávé. Konkrétan meg kellett magyarázni fordítóprogrammal, hogy úgy szeretnénk kérni a kávét, ahogy a gépből kijön, ne bonyolítsa a kedves kiszolgáló. Nem mindig értették..
Mindenesetre a küldetés Shanghaiban sikerrel zárult, koffeinnel felpumpálva kezdtük az utolsó kínai koncertet, amely két fronton is sikerrel zárult. Egyrészt zeneileg elégedettek voltunk magunkkal, másrészt hosszú idő óta szingli basszusgitárosunknak szervezett az egyik kínai kapcsolatunk egy randit. Tudtuk, hogy a kedves hölgy ott lesz a koncerten, ezért mondtam is Norinak, hogy most minden számban basszusgitár-szóló lesz, hogy villoghasson…
A koncert után így négyesben sétáltunk végig a csepergő esőben és néztük az öböl túloldalán a felhőbe burkolózó felhőkarcolókat, aztán a dobossal ketten egy alkalmas pillanatban fáradtságra hivatkozva leléptünk…
