Kikkel beszéltem? – 45. rész: Wayne Shorter face to face (Debrecen - 2002. július 13.)
Keddenként jelentkező sorozatomban azokról a külföldi jazz muzsikusról mesélek megtörtént eseteket, amelyek hozzám kapcsolódnak!
Hogy az alábbi short interview létre jöhetett, egyértelműen a New Yorkban élő dobos, Németh Ferenc (Ferike, you know!) érdeme. Történt ugyanis, hogy 2002 májusában megkeresett egy reklám cég (a nevükre már nem emlékezem…) munkatársa telefonon, hogy lenne-e kedven interjút készíteni Wayne Shorter-rel debreceni koncertje előtt. Ti. a Wayne Shorter Quartet 2002-ben a Debreceni Jazz Napokon lépett fel.
A többit alább olvashatják, hisz a Világsztárok Magyarországon sorozatomban 2019. október 20-án így írtam:
2002. július 12-én Zsámbékon lépett fel Cumó (most már Tzumo!), és váratlanul megjelent Németh Ferike dobos is, aki másfél hónappal előtte végzett Los Angeles-ben a Thelonious Monk Institute-on. Mondták mind a ketten, hogy kint aludnának a házunkban, és másnap elvihetnénk őket Debrecenbe a Wayne Shorter koncertre, mert a Ferike szeretné bemutatni Cumót Wayne-nek, mert már sokat beszélt neki és Herbie Hancock-nak róla. Me and my lovely wife Gabriella, mondtuk, OK, mert mi eleve megyünk a koncertre, ezt nem lehet kihagyni! Nekem akkor már megvolt a „footprints live!” című Verve CD, amely a WS Quartet (WS – tenor- és szopránszaxofon, Danilo Pérez – zongora, John Patitucci – bőgő, Brian Blade – dob) első koncert lemeze, és eszeveszett jó zenéket tartalmaz. Az egész CD nagyon tetszett/tetszik, de szerintem a csúcspont az „Aung San Suu Kyi” című Shorter kompozíció. Ahogy az amerikaiak mondják, „it’s my taste of jazz”.
Másnap reggel neki is vágtunk a közel 300 kilométeres útnak. A CD nálam volt, mert alá akartam íratni Shorter-rel. Először azt hallgattuk, majd Ferike kis táskájából elővette a dobos akkor legutóbbi szólólemezét, a „Perceptual”-t. Megmondom őszintén, ez nem tetszett. Brian Blade végig énekelte, akusztikus gitáron játszott, és alig dobolt.
Ha jól emlékszem délután 1 körül értünk oda. Becsekkoltunk a szállásunkra, és átmentünk az Aranybikába ebédelni. Ferike akkor mesélt nekünk először egyik osztálytársáról, a benini Lionel Loueke-ről. Állati nagy hőség volt Debrecenben, így ebéd után jött a siesta.
A délutáni pihenő után kimentünk a nagyerdei sportcsarnokba, ahol épp a Trio Midnight játszott Lee Konitz-cal. De alig foglaltuk el helyünket a kézilabda pályán kialakított nézőtéren, mikor jött az egyik debreceni szervező, hogy menjünk fel gyorsan az emeletre, mert mindjárt kezdődik Wayne Shorter-ék sajtótájékoztatója. Mentünk fel mind a négyen, de a koncert szervezője nem akart bennünket beengedni, mondván mi nem regisztráltuk magunkat. Erre Wayne Shorter odajött az öltöző ajtajához és megkérdezte a koncert szervezőjét: „What’s the problem? They are my guests!”. Hát sajnálhatják, hogy nem láthatják erre milyen savanyú képet vágott a „nemíromleanevét”…
Ferikét mind a négyen kedvesen üdvözölték (Wayne, Danilo, John, Brian). Ferike bemutatta Cumót. Mondta, hogy most szeptemberben megy Bostonba, mert felvették a Berklee-re. Gratuláltak a kissé megszeppent Cumónak. Majd mi (Gabi és én) jöttünk, Ferike mondta, hogy én vagyok a Bartók Rádió jazz főszerkesztője, és hogy itt van nálam a CD-jük. Wayne azonnal kérte, adjuk oda, aláírja. Sajnos, nem volt nálam filctoll, így golyóstollal írta alá.
A sajttájon egy pesti hölgy és két helyi újságíró kérdezgette Wayne-t Miles Davis-ről, meg a Weather Report-ról. Az egyik még azt is megkérdezte, hogy mi a kedvenc filmje? Erre Shorter mondta a „Red Shoes”. Persze erről a magyar újságírók még nem hallottak.
Enyhén frusztrált voltam és feltettem a kezemet, mint egy kisdiák az osztályteremben. Wayne Shorter rám mutatott. Azt kérdeztem tőle, ismeri Aung San Suu Kyi-t? Erre azt válaszolta: „Na, végre egy értelmes kérdés!”, és utána elmondta, személyesen nem, de úgy vélte meg kell írnia ezt a számot, mintegy tiltakozásul az ellen, hogy a burmai katonai rezsim fogva tartja ezt a törékeny nőt.
De álljon itt rövidke beszélgetésünk:
MR: Shorter úr! Úgy vélem a „Footprints live!” című lemeze az ön zenei alkotóműhelyének mintegy összegzése.
(Mr. Shorter, I think „Footprints live!” is a summary of your musical vocabulary.)
WS: Én viszont nem gondolom, hogy ez egy összegzés. Nem jelentem ezt ki, tudja. De ha Ön így gondolja... Én viszont úgy vélem, hogy ez folyamatosság. Nagyon sok embernek eszébe sem jut, hogy tanuljon valamit, mint például zenét tanulni, vagy sok más dolgot. Egy csomó ember nem tanul zenét ebben a kommersz világban. Azt gondolják, zenét tanulni túl fárasztó, túl sokáig tart, amíg pénzt tudnak belőle csinálni. Persze én úgy gondolom, zenét tanulni olyan, mintha az ember az életet tanulná, és az élet egy kaland. Sokan azt gondolják, gyorsan pénzt szerezni, az a kaland. Mert ott áll mögöttük az ördög kék ruhában és zöld haranggal a kezében. És analizálni, hogy mi micsoda és mi is történik, azt nem mindig képes meglátni az ember. Nem képes arra, hogy meglássa a pillanatnyi küzdelmet. Így tehát én nem tudok és nem is fogok összegezni.
(I don’t think it’s a summary. I don’t declare that it is, you know. If you think it is... But it’s a continuation. People never even entertain the idea of studying something, like study music... a lot of thing. Lot of people don’t study music in a commercial world. They think studying music a long way to the bank. But I mean studying music is studying life and life is an adventure. They think getting money quick make the adventure, you know. The devil in the blue dress and with a green bell, you know. And to analyze what something is and what is happening is maybe not to be able to see, maybe not to be able to see at the moment the struggle. I can’t summarize, I’m not gonna summarize.)
MR: Mi a legutóbbi híre Aung San Su Kyi-ről?
(What’s your latest news on Aung San Su Kyi?)
WS: Elhagyta a főváros Rangoon-t és Mandalay-be ment, ami Thaiföld és Mianmar határvidékén van. Persze Mianmar nekem már mindig csak Burma marad. Ő aztán az igazi, egy vörös zászló egy sárga zászlóval a közepén. Ő egy nagyon bátor asszony. Sajnos, nem elég ember ismeri őt Amerikában. Azt kérdezgetik gúnyosan: ki ez az Aung San Su Kyi? A katonai rezsim kényszerítette őt távozásra. De úgy vélem rövidesen valami drámai fog bekövetkezni a párbeszédükben. Azt hiszem az ő mondanivalója be fog kerülni az újságokba. Az összes amerikai újságba: a New York Times-ba, a Herald Tribune-ba és a többibe. Hiába próbálják meg őt izolálni. Aung San Su Kyi egy hős.
(She left Rangoon. And went Mandalay. It’s between the border of Thailand and Mianmar. It’s Burma to me. She’s got it, she’s got it. She’s a red flag with a yellow flag in the circle. She’s a courageous woman. Not enough people in America know about her. They ask: who’s this Aung San Suu Kyi? It’s the military goverment who shrinking she go away. But I think something dramatic gonna happen with her dialogue. I think her dialogue will be crashed to the newspaper. All the newspapers: The New York Times, The Herald Tribune for the American side. Isolation, you know. Aung San Su Kyi is a... she’s a hero.)
Utána odamentem a sarokban egy padon ülő John Patitucci-hoz, bemutatkoztam neki, és mondtam, hogy a Bartók Rádiónál dolgozom, ami a Magyar Rádió klasszikus és jazz műsorokat sugárzó adója. Mondtam, hogy 1998 óta csinálok tehetségkutatókat, és jövőre bőgősök és basszusgitárosok lesznek célkeresztben, és őt szeretném a zsűri amerikai díszelnökének. Nagyon örült neki, s rögtön felírta egy papírdarabra az e-mail címét és New York-i telefonszámát. Utána szedelődzködtek is a zenészek, mert közeledett koncertjük kezdésének időpontja. Mi is visszamentünk volna a helyünkre, de azt már valakik elfoglalták… (Magyarosch, mi?) Így aztán felültünk a kézilabda csarnok nézőterére. Arra is emlékszem, hogy a harmadik sorban volt négy ülőhely egymás mellett.
A koncert első száma nem egy összecsapott kis darab volt. Közel félórát tartott (egészen pontosan 26’02”-ig!). Utána felrobbant a sportcsarnok. A második már csak 16’37’-re sikeredett. A harmadik pedig 6’00”. A negyedik egy szopránszaxofon-zongora duó volt, ami szintén 6 percig tartott. Az ötödik 10 és fél volt. És ekkor, hatodikként jött kedvenc nótám, az „Aung San Suu Kyi”, amelybe a közönség ütemes tapssal csatlakozott. Ez a negyedórás téma volt a koncert csúcspontja, legalább is nekem. A ritmusszekció tagjai egymást múlták felül a jobbnál jobb szólókkal. Shorter pedig 69 évesen is bizonyította szopránszaxofonjával, hogy egyáltalán nem vén. A szám után „standing ovation” volt, de a Wayne Shorter Quartet beléjük fojtotta a szót, mert 10 másodperc után máris elkezdték a következő számot, és 7 perc után elhagyták a küzdőtéri színpadot. Így végül is ez lett a ráadás.
Több szempontból is felejthetetlen este volt!
