Kikkel beszéltem? – 51. rész: Stefano di Battista (2003. július 18.)
Keddenként jelentkező sorozatomban azokról a külföldi jazz muzsikusról mesélek megtörtént eseteket, amelyek hozzám kapcsolódnak!
2003 tavaszán felhívtam a világhírű olasz szaxofonos, Stefano di Battista menedzserét, hogy július 18-a hetén ráér-e a művész, mert szeretném meghívni Zsámbékra. Az illető kicsit várt, majd azt mondta, hogy szerencsém van, mert akkor épp otthon van Rómában Stefano. Erre mondta, már is küldhetem a szerződést 6.000 euróról + plusz 2 repülőjegy + 2 szállodai szoba, mert ő is jön vele. Enyhén izgatott lettem, és mondtam 2.000 eurónál nem tudok többet fizetni. Erre azt válaszolta, ha szervezek még egy koncertet Budapesten is, akkor jönnek. Erre felhívtam Kirchkeszner Ágnest, a Millenáris igazgatónőjét, hogy érdekelné-e Stefano di Battista és az Oláh Kálmán Trio. Érdekelte, így minden sínre került.
Aztán pár héttel első magyarországi útja előtt meg”phoner”eztem Stefano-t.
Mivel időközben a kazetta, amire rögzítettem, szőrén-szálán eltűnt, így memóriámra hagyatkozva idézem fel, hogy miről szólt a telefonbeszélgetés.
Először is nagyon megköszönte a meghívást, mert mint mondta, ez lesz első magyarországi útja. Aztán kérdeztem a Blue Note-os szerződéséről. Mondta, arra nagyon büszke, mert előtte európaiakat nem nagyon szerződtetett a jazztörténeti jelentőségű amerikai lemezkiadó. Ráadásul rögtön az első lemezre olyan amerikai sztármuzsikusokkal készíthetett felvételeket, mint John Scofield és Jack DeJohnette. Plusz az akkor épp New Yorkban élő francia zongorista, Jacky Terrasson.
Aztán a 2003. július 17-i budapesti teltházas koncert a Millenárison hatalmas siker volt. A végén három ráadással.
Utána a magyar fiúk italozni hívták Stefano-t, aki visszautasította őket, inkább ment aludni a szállodába. Így kénytelenek voltak beérni a menedzserrel, akitől megtudták, hogy di Battista 2.000 eurót kapott a Millenáristól. Másnap délben telefonált a magyar zenekarvezető, hogy csak akkor jönnek ki Zsámbékra, ha a trió tagjainak fejenként 100.000 forintot fizetek. Miközben az aláírt szerződésükben fejenként 20.000 forint volt! Mondtam az aláírt szerződés kötelez! És ha nem jöttök ki: „Akkor sz.rtál utoljára”. Talán mondanom sem kell kijöttek…
A 2003. július 18-i estet ”Olasz est”-nek kiáltottam ki, hiszen a leghíresebb olasz szaxofonos játszott magyarokkal. Igaz, azóta már egyikük, a dobos Németh Ferenc időközben amerikai állampolgár lett.
Az Oláh Kálmán Trio így állt fel: a névadó – zongora, Egri János – bőgő, Németh Ferenc (aki akkor már túljutott a Boston-i Berklee-n, valamint a Los Angeles-i Thelonious Monk Institute-on, és már New York-ban élt!) – dob.
Amikor megérkeztek a soundcheckre, Stefano di Battista baráti „huggin’”-nal üdvözölt. A fiúk meg néztek ki a fejükből..
Először a magyarok trióban eljátszották a zenekarvezető szerzeményét: „Waltz for Dexter”.
Amíg a magyar fiúk játszottak, Stefano a színpad mögött állva mondta nekem: „Gyönyörű ez a helyszín. És mikor építették a templomot?” Mondtam, hogy a XIV. század elején. Erre azt kérdezte, és mi történt, hogy ilyen romos? Mert a XVIII. század elején volt egy nagy földrengés – mondtam.
A maradék négy számra szállt be az olasz sztárvendég:
Oláh Kálmán „Straight Eight”
Oláh Kálmán „Polymodal Blues”
Miles Davis „Blue in Green” (ez elé 8 perces bevezetőt játszott a zongorista...)
Wayne Shorter „Footprints”
A közönség természetesen vastapssal búcsúztatta a zenészeket.
Búcsúzóul Stefano di Battista és a menedzsere is még egyszer megküszönte a meghívást.
