Bublé, Michael: Crazy Love 2011. augusztus 29., Albert Zoltán
Igyekszem az olvasóknak a legfrissebb lemezekről beszámolni, azonban ezúttal több szempontból is kivételt teszek. Ugyanis ha van lemez az elmúlt 2 évből, amiről muszáj beszélnünk, akkor az Michael Bublé Crazy Love-ja, ami a 2009-es megjelenése óta tarol a piacon és a slágerlistákon egyaránt.
Egy mostanában nagyon divatos irányzat - swing dalok pop köntösben - egyik jeles képviselője a kanadai énekes, aki már a 2003-as, első lemezénél kivívta a közönség szeretetét, majd a 2005-ös, "It's Time"-nál még nagyobb durranás következett, hiszen ez a lemez 80 hétig (!) vezette a Billboard Jazz listáját. A folytatás hasonlóan sikeres, a "Crazy Love" a megjelenésekor egyből a Billboard 200-as listájának tetején landolt.
És hogy miért ilyen sikeres ez a stílus és maga a művész? A válasz számomra nem egyértelmű, ugyanakkor mégis nagyon kellemes és szerethető dalokat kap a hallgató minden alkalommal, talán ez a fő oka annak, hogy ennyire kedvelt világszerte Bublé. Ugyanakkor örömteli, hogy a jazz zene és a régi standard-ek valamilyen formában megújulnak és tovább élnek, egyúttal szélesebb réteghez jutnak el. Ez egy pillanatig sem jelenti azt számomra, hogy kevésbé minőségi zenét kapnának a hallgatók, sőt, szerintem komoly kihívás napjainkban ilyen típusú zenével meghódítani a zenei piacot és az emberek szívét.
De nézzük a dalokat sorban!
Minden lemezen fontos a kezdés, ez itt sem kivétel, Bublé egy filmszerű, nagyzenekaros megszólalással kelti fel figyelmünket és énekli el a "Cry Me a River"-t. Hamár jazz standard-ek, akkor a következő dalok - "All Of Me" és "Georgia on My Mind" - nem maradhatnak ki egy ilyen lemezről. A címadó dal (Crazy Love), egy romantikus - már-már filmbéli - hangulatot ad nekünk és itt már érezhető, hogy nem csak a standard-ek feldolgozása a hangzóanyag koncepciója és a művész fő erőssége. Következik a "Haven't Met You Yet", ami egy igazi pop sláger, és hogy mennyire van helye ezen egy ilyen jellegű lemezen, mi sem bizonyítja jobban, hogy a dal segítségével tökéletesen "becsalogatták" a jazz-től idegenkedőket is, ami egy igen okos "marketing-húzás" volt.
És hogy Bublé megmutassa a kedves hallgatóknak a jazz színét, többféle hangulatot vonultat fel: az "All I Do Is Dream of You" számomra egyszerre idézi az 50-60-as évek kommersz hangulatát könnyedséggel és humorral, ami után némileg törvényszerű, hogy egy balladát hallhatunk (Hold On), mely szerintem a legjobban eltalált lassú dal a lemezen. Később újra dübörög a swing, amiben még némi rockzenét is kapunk ("Heartache Tonight"), ez egy figyelemreméltó párosítás. A "You're Nobody Till Somebody Loves You"-ról hirtelen Jamie Cullum jutott eszembe, aki szintén kiválóan talált rá saját hangvételére és stílusára ebben a műfajban, azonban a két művész között zeneileg nagyon érezhető a "kontinensbeli" különbség, ami egyikük irányában sem jelent negatívat, sőt, mindketten fantasztikusak abban, amit csinálnak. A "Baby" és annak hangszerelése pedig egy másik brit ikonra emlékeztetett, a közelmúltban elhunyt Amy Winehouse-ra, főleg, hogy ebben a dalban Bublé mellett egy női ének (Sharon Jones) egészíti ki duetté a – mostanában igencsak divatos - retro-hangulatú dalt.
Ha ezen a ponton vége lenne a lemeznek se bánnánk - hiszen már eddig is egy nagyon különleges válogatást kaptunk - de fokozva jókedvünket, a folytatásban ismét egy ballada hangzik el, az "At This Moment" mellett szinte csak úgy repül az idő. És maradva a retro-nál, a "Stardust" acapella férfi vokáljai az 50-es évek békés hangulatát idézik fel, majd a "Whenever It Takes"-ben valami egészen modern zenét kapunk, nem beszélve a záródal (Some Kind of Beautiful) felettébb friss lüktetéséről.
Eddig sem voltak kétségeim afelől, hogy a művész karrierjének egyik csúcspontját örökítette meg ez a 14 dal, de egyúttal még jobban megerősítette azt az érzésemet, hogy ilyen lemezekre nagyon is szüksége van a jazznek és a popnak egyaránt, nameg persze a kíváncsi, érdeklődő füleknek.
És bízzunk benne, hogy Bublé továbbra is hasonlóan, "őrülten szerelmes" lesz abba, amit csinál, hiszen ettől a bizonyos szenvedélytől működik igazán a zene.
