Hemingway, Gerry: The Long Road 2016. december 26., Szentgallay György
BassDrumBone – The Long Road (Auricle Records)
A BassDrumBone trió neve ugyan nem forog túl sűrűn a mainstreamben, az avantgárd, kreatív jazz iránt érdeklődők számára talán ismerős lehet. A 2017-ben negyven (!) éves formáció erre a jubileumra készítette el legújabb lemezét „The Long Road” címmel.
A trió a különleges instrumentáció (bőgő, dob, harsona) mellett az avantgárd jazz különböző hagyományaiból táplálkozik: mindhárman közel állnak Anthony Braxton-hoz és a Chicago-i avantgardistákhoz. A dobos, Gerry Hemingway a John Zorn által összehozott Tzadik kiadó oszlopos tagja. A bőgős, Mark Helias Don Cherry, Dewey Redman és Cecil Taylor mellett is dolgozott, míg a sousaphonon is kiválóan játszó, harsonás Ray Anderson többek között Charlie Haden mellett végzett műhelymunkát. Nem kispályás avantgárd muzsikusokból áll tehát a formáció.
A „The Long Road” kiadásához már önmagában is hosszú utat kellett megjárniuk a zenészeknek, ugyanis sem az ECM, sem az Impulse! nem tudta beilleszteni az anyagot a 2017-es portfólióba, így a trió elhatározta, hogy saját kezébe veszi a promóciót, és szerzői kiadást készítenek. Talán ez a formátum jobban is illik a Chicago-i stílusú avantgárd jazzhez.
Az album két vendégsztárja Jason Moran zongorista és Joe Lovano tenorszaxofonos.
A duplalemez anyaga többé-kevésbé szabad kompozíciókból áll. Ugyan a free részek elég hangsúlyosak, a számok érezhetően megkomponáltak, különböző világokat járnak be, és színessé teszik a felhozatalt.
Az első album első száma, az „Oh Yeah” játékos megírt témával kezdődik, dob és harsona pattogós együttjátéka zajlik. Ezt követi egy szabadabban kezelt trombonszóló. Helias bőgőjátéka a legkötöttebb, Hemingway szinte másik szólistává avanzsálódik, így lényegében kollektív improvizációt hallunk (később egyedül is marad egy dobszóló erejéig).
A „Bungle Low” latinos ritmusokkal indul, szárnyaló témával és tág harmóniai világgal folytatódik, ami Moran remek zongoraszólójába csap át.
A „BluRay” erőteljesen megidézi a hajdani Ornette Coleman lemezek hangulatát lágy témájával, szenvtelen frazírozással (Lovano és Anderson közös szólója). Sokáig nincs tempó, Hemingway és Helias pusztán díszítenek, majd Anderson harsona-ostinatojára indul el a kellemes, szintén Ornette Coleman-t idéző time. A kompozíció ugyan tonális, tempója is van, így nem tekinthetjük free jazz-nek, mégis Coleman korai lemezei jutnak eszünkbe a szabadon kezelt harmóniákra játszott szólók közti megírt részeknél. A fúvósok remekelnek.
A következő számban, mely a „Kemp” címre hallgat, a pregnáns dobtéma mellett külön dicséretet érdemel Helias nagyszerű bőgőjátéka, amitől az amúgy konkrét kíséret valahogy szétesetté, szétesőssé válik. Kiváló dob-bőgő swingre előadott, fantáziadús harsonaszólót bőgőszóló követ, melyben tökéletesen megfigyelhetjük, hogy az ilyen típusú zenében nem a skálák és a harmóniák, a zeneelméleti érdekességek vannak előtérben, hanem a zenei kommunikáció és az egyes muzsikusok kreatív hangszeres játéka.
Nagyon szép szám a „Why Not?”. Érzékeny lüktetését csodálatos zongorajátékkal koronázza meg Jason Moran, Anderson pedig különleges effektusokat használ a trombonszólóban.
A „Quomput” témája megszerkesztett, pontos és kidolgozott unisono-t hallhatunk dob és harsona között. A harsonaszóló kísérete ezzel szemben úgynevezett broken uptempo swing, majd a tempó lefeleződik, és a bőgőszóló alatt klasszikus, de kommunikatív, zenei reakciókban gazdag swinget hallunk.
A „Tone L” című szám viszont nem igazán épít ki konkrét lüktetést, bár néha fel-felbukkan egy nagyon lassú, balladát idéző kíséret, vonós nagybőgővel. Moran és Anderson játéka elgondolkodtatott, hogy vajon a szám mekkora részben van megkomponálva, és mennyire spontán. Előbbi esetben ugyanis nagyon összetett szerzeményről beszélünk, utóbbi esetben viszont a két muzsikus hihetetlenül közös hullámhosszon járhat.
Az „At Another Time” Ornette Coleman 1960-as „Free Jazz” című albumát megelőző lemezeit idézi, ahol a szám témája szinte felveti a mainstream jazz világát is, a szólók alatt (remek dobszólót hallhatunk!) azonban elérzékenyül, szabaddá, spontánná válik.
A második lemez első száma, a „Bluish” elvetemült témával nyit, melyet unisono-ban prezentál Lovano és Anderson, a komponált részt a kitűnő Lovano és Anderson szólói követik.
A „Different Cities” játékos, elvont téma, Anderson és a bőgős Helias egészen elképesztő effektusokat csalnak elő a hangszerekből: Helias olyan magas fekvésben játszik vonóval, hogy szinte hegedűhangot hallunk, Anderson pedig plunger mute-tal a Duke Ellington-féle, beszédszerű hangzásokkal kísérletezik.
A „Cherry Pickin”, az utolsó stúdiófelvétel nagyon összetett kompozíció. A téma végig teljesen megírt, szinte mainstream jazz-nek is elmenne. A két fúvós játssza a dob és a bőgő segédletével, először unisonoban, majd ellenszólamban. A téma végén Lovano és Helias szólóznak együttesen, ezután csatlakozik hozzájuk Anderson és Hemingway is. Tempó és harmónia végig érződik a játékukban, noha jó darabig egyik hangszer sem hozza színtisztán őket. Ez is egy igen érdekes, zenészt próbáló kísérlet, de ők jól oldották meg, és a végeredmény bravúros és izgalmas lett.
Végezetül két hosszú, élő közönség előtt felvett improvizatív számot hallhatunk. Az elsőnél (The Line Up) szinte végig free-t hallunk. Rengeteg árnyalatot érintenek, de öncélú zajongásba nem fajul egy pillanatig sem (pedig a harsona mennydörgő hangja egy rosszízlésű zenész kezében igen könnyen válhat fegyverré). Mivel teljesen spontán zenéről van szó, a „The Line Up” talán kevésbé fogyasztható a nagyközönség számára, mint a lemez többi száma, de érdemes figyelemmel végighallgatni.
A „Land’s End”-ben sok esetben hallhatunk megkomponáltnak ható tématöredékeket, de persze itt is kérdéses, hogy valójában vannak-e ilyenek. Hemingway kedvelt komponálási módszere, mikor a zene bizonyos, amúgy létfontosságú dimenzióit az előadóra bízza, például megírja a hangok magasságát, de nem ír ritmikát, vagy épp ellenkezőleg, a ritmika adott, de a hangok spontán benyomáson alapulnak. Talán itt is erről lehet szó.
A „The Long Road” ugyan velejéig avantgárd jazz, a tonalitást és a tempót az esetek nagy részében nem veti el. A zenei kreativitást elsősorban a muzsikusok konvenciókon túlmutató hangszeres játéka, érzékeny kommunikációja, valamint a nagyrészt harmóniahangszer nélküli, ma is különlegesen modernnek számító hangzás jelenti. Az album nem válik unalmassá, mint sok mai avantgárd jazzalbum. Nem tesz fel mindent egy lapra, nem helyezi a szabad(abb) muzsikát a középpontba. Az avantgárd itt főleg kompozíciós eszköz, vagy az improvizációbeli hozzáállást határozza meg, de a trió végig ügyelt rá, hogy a számok önmaguk jogán is értelmesek, értékesek, szórakoztatók és tanulságosak legyenek. Befogadása nyilvánvalóan nehezebb, mint a mainstream jazz-é (persze a nagyközönség már azt is nehéznek találja), de értelmezhetősége sokkal egyszerűbb, mint a klasszikus Art Ensemble of Chicago, vagy Anthony Braxton műveké. Egyszerre ajánlom az avantgárd jazz rajongóinak, hiszen humorban, érzelemben és kreativitásban gazdag muzsikát hallhatnak, de a mainstream jazz-kedvelők is megtalálhatják benne a számításukat, hiszen sajátságos hangulatával ez a lemez ablakot nyithat az elvontabb jazzműfajokra is. Nem utolsósorban pedig, a „The Long Road” őszinte muzsikusok őszinte zenéje. Érdemes elolvasni a lemezhez tartozó, Gerry Hemingway által írt fülszöveget is, melynek egyenes stílusa tiszteletreméltó és gondolkodó művész benyomását kelti. Az album anyaga, és a trió is kerüli az olcsó eszközöket és a kontrollálatlan kitöréseket. Tiszta zenét játszanak.
(A legvégére egy személyes megjegyzés, mely ugyan nem tartozik a kritika szűkebb területeihez, de meg kell említenem: az utóbbi tíz évben divatba jött, papírból készült lemezborítók ugyan dekoratívak, lényegi feladatukat (nevezetesen a CD-k tárolását) nem képesek tökéletesen ellátni. Jelen esetben a kivágás annyira szűk, hogy a lemezt csak akkor vehetjük elő, ha két ujjunkkal körbefogjuk, így viszont óhatatlanul hozzáérünk a CD azon részéhez is, amihez amúgy nem túl egészséges a hordozó fizikai adottságaiból kiindulva. Ismerve a lemezipar jelenlegi állapotát, kár lenne arra várni, hogy a jövőben a praktikusság legyőzi a szépséget, de őszintén örülnék neki, ha visszajönne a sokkal puritánabb, de kényelmesebb műanyag tárolórész.)
