Klugh, Earl: Hand Picked 2013. október 10., Balogh Roland
Earl Klugh - Hand Picked (Heads Up – Karsay)
Itt tartom a kezemben Earl Klugh legújabb lemezét. Látszik, hogy nem egy olcsó lemez, és ha megfordítjuk, egyből láthatjuk, hogy három vendégművész is játszik rajta. A harmadik dalban, amely a "Blue Moon" című közismert standard, például Bill Frisell a vendégművész. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.
Tizenéves voltam, amikor először hallottam Earl Klugh-ot gitározni. Mégpedig 1987-es "Collaboration" című lemezét, melynek apropója, hogy ez egy olyan album, melyet George Benson-nal készítettek közösen. Annyit tudni kell Klugh-ról, melyet a lemez belsőborítójában is köszönetképpen megemlít, hogy George Benson volt a mentora, nagyon jó barátok és sokat köszönhet neki. Earl Klugh nem a hard-bop vagy más keményebb jazz-stílusirányzat virtuóz képviselője. Stílusát tekintve a smooth jazz kategóriát képviseli dalaival, de gitárjátékával már nem igazán csak azt. Hallhatjuk akkordszólóiban, hogy a dalok nem egy egyszerűen beharmonizált akkordszólók, hanem igenis szép fűzések és motívumok vannak kidolgozva. Nem utolsó sorban pedig nagy szíve van és ez az első dalban nagyon megmutatkozik, mely ugyancsak egy ismert standard, az "Alfie". Ezt csak azért írom le, mert ha valaki virtuóz gitárszólókra számít vagy agyonharmonizált akkordszólókra, annak nem ez a lemez lesz a kedvence. Ez a lemez másról szól. Ez egy akusztikus lemez, melyen maximum gitárduót hallunk olyan vendégművészekkel, mint Bill Frisell, akit már az elején is megemlítettem, Jake Shimabukuro, aki ukulelén játszik, ami tuladonképpen a gitár kicsi, négyhúros változata. Nem utolsó sorban pedig Vince Gill a harmadik vendégművész, aki vokálozik is a tizedik dalban.
Térjünk át a lemezen lévő dalokra. Tizenhat dal található az albumon. Már említettem, néhány nagyon ismert dalt, de ezen kívül megtalálható még a lemezen például a "Hotel California" feldogozása is. Valljuk be, a többi dalhoz képest nem számítana rá az ember, mivel ez egy más jellegű dal, de ez a feldolgozás mégis illik a lemez hangulatához. Több kedvencem is akadt erről a lemezről. Nagyon tetszett a "Round Midnight" című Thelonious Monk feldolgozás és a "But Beautiful" Jimmy Van Heusen dala. Nem utolsósorban pedig a nyitó dal, az "Alfie", melyben -mint már említettem- nagyon érezhető Earl szíve/lelke.
Ezt a lemezt hallgatva több hangulat is eszembe jutott. Elsősorban nyugtató hatására lettem figyelmes. Nem kell odafigyelnie rá az embernek ahhoz, hogy értsen belőle valamit. Habár nagyon nehéz úgy hallgatnia egy zenésznek egy lemezt, hogy ne figyeljen az akkordokra vagy motívumokra, de valahogy mégis sikerült és ez igazolja, hogy jó a lemez.
Eszembe jutott néhány életérzés is, amikor szívesen hallgatnám. Például nagyon el tudom képzelni, hogy autózás közben az autópályán száguldva hallgatom. Egy fogadáson, rendezvényen vendégekre várva. Vagy inkább téli estén kandalló mellett félhomályban. Mindegyik alkalomkor szívesen tenném be a lemezjátszóba.
Lezárásképpen pedig már csak két mondat: nekem nagyon tetszik, hogy nem akar semmi mást mutatni ez az album, mint amilyen lett. Egy finom akusztikus lemez, amely a gitár szerelmeseinek biztos, hogy ínyenc csemege lesz.
