Mehldau, Brad: Ode 2012. április 07., Szabó Gabriella Eszter

Ha meglátjuk, meghalljuk Brad Mehldau nevét, már sejthetjük, hogy valami nagyon különlegesben, csodálatosban lesz részünk, mivel eddig sem okozott csalódást a koncertjei, muzsikája által, hiszen a szinte 4 kézre „íródott” szólamai, a megszerkesztett és mégis nagyon szabad improvizációi kimozdítanak a hétköznapi valóságból és elvisznek egy másik világba, ahol jól érezhetjük magunkat.

Mielőtt átröppennénk ebbe a dimenzióba, essen pár szó a lemezről. Címe: Óda. Irodalmi tanulmányainkból még talán emlékszünk arra, hogy az óda magasztos, fennkölt, lírai költemény, melyben feszült érzelmek sokasága jelenik meg, és témájában a haza, a szeretet, a szerelem, a barátság, a természet, a művészet körvonalazódik ki.

Mehldau (1970), saját bevallása szerint, valós és fiktív személyekhez írta az „ódákat”, „verseket”, melyekben kifejezésre szerette volna juttatni az irántuk érzett tiszteletet, vagy csak emléket állítani a szavak nélküli, szövevényes dallamokkal.

Ebben a nem mindennapi célkitűzésben a nagybőgős Larry Grenadier (Gary Burton, Jorge Rossy, Mark Turner, Joe Henderson, Al Foster, John Scofield) és a dobos Jeff Ballard (Ray Charles, Pat Metheny, Chick Corea New Trio, Kurt Rosenwinkel, Joshua Redman) a partnere.

Ugyan a szerzemények nagy részét már 2008-ban felvették, nem adták ki őket, így most teljes egészében, 2012-ben publikálták az albumot, a már említtet trió formációval.

Az első szám „M. B.”. Ez még önmagában nem sok mindent árul el, de úgy már igen, hogy Michael Brecker szaxofonosnak a monogramja (is többek között), és ha maga Mehldau vallotta be, hogy Brecker áll a név mögött, akkor meg semmi sem kétséges már, alátámasztandó, hogy némely általa nagyra tartott emberhez szól a hangok által. És azt hiszem, hogy bármelyikünket boldoggá tenne, ha egy ilyen „dalt” kapnánk ajándékba, ami a „semmiből” indul, pillanatok alatt felfejlődik, dinamikában, feszültségben, majd lassanként elhalványul.

A második, az „Ode” valóban gyönyörű lírai alkotás, csodálatos harmóniákkal és fordulatokkal, melyekre gyöngyöző futamokat, váratlan dallamokat, ritmikai játékokat hoz Mehldau a szólójában.

„26”… jó lenne tudni, hogy ez egy házszám, életkor, ütemszám vagy vajon mi lehet… De a rejtély talán nem is lényeges annyira, mintsem a ritmikus, üde, vidám, dögös kompozíció.

Majd elvezet minket a zseniális trió az álmok világába a „Dream Sketch”-ben, ami nem egy rémálom, nem egy zaklatott, kellemetlen élmény, amiből sírva vagy riadtan ébredünk fel netán. Nem. Ez egy olyan álom, amiben hosszasan szeretnék benne lenni, mert jó ott nekünk, a szándékos diszharmóniák ellenére harmóniában élhetünk, és a végén megnyugszunk.

A „Bee Blues” Larry Grenadier kreatív szólóját is megmutatja, illetve átmegy swing kíséretbe a dob és a basszus, amire Mehldau zongorázik játszi könnyedséggel.

A következő szám, a „Twiggy”, a „Highway Rider” című album hangulatát és stílusát idézi fel számomra. Írom ezt úgy, hogy nem egészen vagyok tisztában azzal, hogy mit is közöl a cím. Mert van ilyen nevű angol modell hölgy, angol hangmérnök, argentin pop énekes… Nem tudom, melyiküket lenne érdemes Brad Mehldau-hoz kapcsolni, talán egyiket sem, hiszen a muzsika magáért beszél: egzotikus ütőhangszerek, érdekes, izgalmas tájakon való utazás, elmélyülés, váratlan meglepetések, csodás élmények.

A következő számnál viszont egyértelműen tudjuk, hogy ki volt az ihlető: Kurt Rosenwinkel, innen a cím: „Kurt Vibe”. Az amerikai jazz gitáros, Rosenwinkel, igen sokféle stílust képvisel, kísérletező zenész, aki turnézott Gary Burton-nel, együtt játszott többek között Mark Turner-rel, Brad Mehldau-val, illetve saját formációjával több lemezt is kiadott az utóbbi években, melyeken olyan nevek működnek közre, mint Eric Harland, Aaron Goldberg. És hogy Kurt „vibrál”-e a levegőben, miközben hallgatjuk ezt a kompozíciót? Ez döntse el mindenki maga, aki már ismerkedett valaha is Rosenwinkel játékával…

„Aquaman”: dinamikus, magával ragadó, szinte énekelhető témával, fantáziadús improvizációkkal, zseniális ritmusszekcióval a „háttérben”.

Az utolsó szám méltó zárása az egész albumnak, egyszerre lírai, mély érzelmekkel teli, dögös, egzotikus, izgalmas harmóniákkal, ritmusokkal, dallamokkal: „Days of Dilbert Delaney”.

Én nemcsak a szóban forgó, feltehetőleg kitalált személynek kívánok ilyen napokat, hanem mindenkinek, aki nyitott az újra, a „másra”, a tarka, színes gondolatokkal és érzésekkel teli világra, a kreativitásra, a mély líraiságra, és arra, hogy a mindennapok durván földhöz ragadt, hétköznapi valóságából kiszakadjon kicsit és hagyja magát a fantasztikus zenészek és hitvallásuk által egy „felsőbb” dimenzióba „utaztatni”.