Mehldau, Brad: Where Do You Start? 2012. szeptember 13., Horváth János
Maloschik Róbert szeptember 7-én, az I. Velencei-tavi JazzFace fesztiválon, nem sokkal a koncertünk után (Vörös Janka Group, you know!) elindult kifejezetten felém egy lemeznek látszó tárggyal. Már akkor sejtettem, hogy mi vele a szándéka. Már csak azon tanakodtam magamban, amíg odaért hozzám, hogy vajon mi lesz az a lemez, amiről kritikát kell írnom. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen személyre szabott lesz a feladat. Brad Mehldau az egyik kedvenc zongoristám, és a szakdolgozatomat is róla, illetve Danilo Perez-ről írtam. Igen sokat tanulmányoztam Mehldau játékát (ez sajnos nem hallatszik, de így van).
Brad Mehldau a jazz egyik legjobban felismerhető instrumentális hangzással rendelkező zenésze. Munkássága során átértelmezte a trió ritmikai lehetőségeit. Felnyitotta a Radiohead és Nick Drake daloskönyveit a jazz-szabályok számára. Generációjának egyik legbefolyásosabb jazz-zenésze, Bradford Alexander Mehldau 1970. augusztus 23-án született Jacksonwille-ben, Florida államban. Később családja Connecticut-ba, West Hartford-ba költözött, ahol Mehldau gyermekkorának és középiskolás éveinek nagy részét töltötte. A középiskola második évében megnyerte a Berklee Főiskola legjobb zenészének járó díját. 1988-ban, 18 éves korában New Yorkba költözött, hogy jazzt tanuljon a The New School-ban, Fred Hersch, Junior Mance és Kenny Werner keze alatt. Ezen évek során Jimmy Cobb-bal is játszott. Életének fordulópontja 1994-ben érkezett el, amikor Joshua Redman meghívta kvartettjébe. Ekkor rögzítette a Redman kvartett ritmusszekciójával (Christian McBride – bőgő és Brian Blade – dob) az „Indroducing Brad Mehldau” című albumot. Redman így nyilatkozott róla: „>>Tudja, hogy mit játsszon, és hogy azt mikor játssza.<<”[1] Még ugyanebben az évben megalapította saját trióját, Larry Grenadier bőgőssel és Jorge Rossy dobossal, amely formáció 11 évig működött, majd később Jeff Ballard-dal, aki 2005-ben leváltotta Rossyt. A saját triójával való munka mellett együttműködött Pat Metheny gitárossal is. Vele két albumot adott ki és világkörüli turnén vettek részt Grenadier-rel és Ballard-dal. Saját együttese, a Brad Mehldau Trio vezetése mellett számos más művésszel, úgy mint Pat Metheny, Wayne Shorter, Joshua Redman, Christian McBride, Michael Brecker, Chris Potter, Kurt Rosenwinkel, Jimmy Cobb, valamint klasszikus énekesekkel, mint Renee Fleming és Anne Sofie von Otter működött együtt.
Brad Mehldau-nak legalább harminc kiadott lemeze van, melyek közül szinte mindegyiket végighallgattam már, de ennek ellenére nem tudom megunni.
A mostani lemez címe: „Where Do You Start?”.
A trió ma is a 2005 óta működő felállásban játszik, Jeff Ballardd dobol és Larry Grenadier bőgőzik.
1: Got Me Wrong
Ez olyan igazi album-nyitó dal. Egy középtempóban lévő osztinátóra épül az egész szám. Az első másodperctől kezdve érezni azt a magabiztos tempót és precíz, klasszikus-zongoristákat is megszégyenítő billentést, mely Mehldau játékát jellemzi. Két téma hangzik el, természetesen mindkettő, teljesen kreatív módon, másképp van eljátszva. Aztán elindul a szóló. Sok szünettel, fokozatosan építkezve. Elképesztő, ahogy függetleníteni tudja a két kezét egymástól, aztán pedig a balkéz fokozatosan kezdi elhagyni az eredeti ritmikát és kiegészíteni a jobbkéz szólóját. (A feleségem egyszer megkérdezte, mikor Mehldau-t hallgattam, hogy amit hallgatok, azt hányan játsszák.) Fel is hívnám a zongoristák figyelmét arra, hogy szólónál, balkéz-kíséret tekintetében érdemes Mehldau-t tanulmányozni, mert sokszor fele annyit sem játszik jobbkézzel, mint amennyit mi szoktunk és még sincs az embernek hiányérzete. Ez pedig a két kéz tökéletes összhangjának köszönhető. A ritmika és a hangsúlyozás „véres” jazz, a harmóniakör szinte pop-zene. Meglepő és nem szokványos open kilépések is vannak szép számmal. Aki ebből a dalból transzkripciót készít, az sokat fog tanulni, mert nagyon tanulságos, hogy miket lehet játszani erre a pár hangzatra. Az egész szám szólóval együtt szinte tökéletesen az aranymetszés szabályai szerint csúcsosodik ki. A ritmusszekció első hallásra konstansnak tűnik, pedig nem az, ők is követik Mehldau dinamikáját és játékának ívét, beton-biztos alapot nyújtva.
2: Holland
Gyönyörű, lírai dal, lassú, hat-nyolcadban, csodálatos harmóniákkal. Az egész akkord-kör összesen négy ütem és ez ismétlődik rengeteg körön keresztül. Itt először a bőgőé a főszerep, ő játssza a témát, Mehldau pedig improvizatív módon kíséri. Ezt követően pedig zongoraszóló következik, ami fokozatosan építkezik. Akik ismerik Mehldau játékát, jól tudják, hogy nem csak a megszokott balkéz blokk akkord, jobbkéz dallam szóló koncepciót alkalmazza. Sok esetben több szólamban improvizál, polifonikus módon, egymást imitáló dallamokkal játssza körbe a harmóniákat. Ebben a dalban is hallható ez a felfogás, ritmikai és dallami open játékkal fűszerezve és mindezt elképesztő arányérzékkel teszi. Nem igazán lehet ezt leírni, de a szobámban ülök a fekete bőr fotelemben és folyton visítozok a lakótelepi szomszédok legnagyobb örömére, de nem tudom magamban tartani az érzéseket, amiket kivált belőlem ez a zene. A szóló a vége felé embertelen nagy stenkbe torkollik, amit természetesen Ballard és Grenadier is tökéletesen lereagál. Nagyon szépen kísérik Mehldau-t, semmit nem erőszakolnak ki belőle, figyelnek rá és követik a szólót. A dal szerintem egyébként Mehldau egyik korábbi szóló-lemezének hangulatát idézi, melynek címe: „Elegiac Cycle” (1999).
3: Brownie Speaks
Ez egy jópofa bebop nóta a jól megszokott I-VI-II-V kezdetű körre irdatlan time-mal, Mehldaus felfogásban. Elhangzik a téma, ahol szintén fellelhető a Mehldau-ra jellemző többszólamú játékmód. Aztán bőgő szóló. Grenardier-nek már több bőgő szólóját is leszedtem, mert nagyon tetszik, ahogy tagolja a motívumjait, nagyon jól használja a szüneteteket. Mehlau a bőgő-kísérés iskolapéldáját mutatja itt be. Pont olyan kevés és sok, amilyennek lennie kell. A zongoraszóló motívikus, először a B részben jön be a balkéz, addig, csak egy szólamban játszik, de hogy... Monk-os hangulatra jellemző clusterek is előkerülnek. 4:20 – tól pedig nem igazán tudom, mi történik. Olyan behelyettesítések hangzanak el, hogy tyűha. Majd a Jarrett-hez hasonló megszakított gyors füzérek, s megint imitáció. Mindjárt megáll a szívem is. Szerintem az egészségem érdekében leállítom. Nem, mégsem tudom megtenni. Zongoraszóló után a lemez első dobszólója hangzik el. Dallamos, energikus, dinamikus és kreatív a dobolás, majd visszatérés és vége.
4: Baby Plays Around
Egy szép, klasszikus, standard-hez hasonlatos jazz-ballada következik, seprűvel. Érzelmes, szép dallamívek, stílusos előadásmód, amilyennek egy balladának lennie kell. Sokan nem szeretik a balladákat, mert unalmasnak tartják őket. Én erre csak annyit mondanék, hogy hallgassa meg ezt és szerintem meg fog változni a véleménye. Mehldau játékát mélyről fűti a blues, amit itt is érezni és a dal végére pedig egy gyönyörű szóló outro-val ajándékoz meg minket.
5: Airegin
A nótát Sonny Rollins írta.
Elindul egy wamp 300-as tempóban, majd megszólal a téma. Mindent elsöprő húzása van az egésznek. Iszonyatos (jóértelembe’ véve) bőgőszóló, meg az a könnyedség és tempó, ahogy Ballard a tányérokon kíséri... aztán egy olyan zongoraszóló következik, hogy szót nem fecsérelnék rá, mert kár. Aki azt szeretné, hogy elvigye a mentő, hallgassa meg. Mehldau-nál gyakran előkerül a téma egyik jellegzetes motívuma valahogy ritmikailag szétszabdalva, vagy augmentálva, ez most sincs másképp. Eztán jön egy nagyon komoly dobszóló, előkerül természetesen a polyritmia, hogy mi zongoristák azt se tudjuk, hogy hol vagyunk, aztán később nagyobb ritmikai egységeket is alapul véve (nagy-triola) folytatódik. Természetesen hibátlan visszaszállás, téma és a végén egy nagyon ütős arrange, már csak a taps hiányzik a végéről.
6: Hey Joe
Nem vitás, ez az a „Hey Joe” (Jimi Hendrix, you know!). Mehldau az utóbbi időben rengeteg közismert pop és rock slágert dolgozott fel és méghozzá kiválóan. Ez is nagyon jó lett, megmaradt az a kocsma-bluesos hangvétel, ami az eredeti nóta fő ismérve és mégis azonnal megismerném, hogy ez Mehldau, ha nem árulnák el, hogy ki játszik.
7: Samba e Amor
Na, már kezdtem hiányolni, hogy nincs latin nóta a lemezen. Tévedtem. Ballard kézzel kezd játszani, amitől a hangzás sokkal intimebb, kamara-jellegű, némiképp nekem a kongát idézi. Majd átvált a verőkre, amikor azt kell. A zongoraszólót szerintem egy ufonauta játssza, megint ez a több szólam és imitáció. Nekem egy Mehldau által már játszott régebbi dal hangulatát idézi, melynek címe: „O Que Sera” – fent van a Youtubon is, érdemes meghallgatni, mert a játékmód nagyon relax, akárcsak itt. A dal nem is ér véget a track végén, hanem gyakorlatilag a következőben folytatódik
8: Jam
A címe értelemszerűen azért „Jam”, mert az előző szám outro-ja megy körbe-körbe és olyan jól sikerült, hogy miután közösen meghallgatták, nem volt szívük le „fade out”-olni és így meghagyták a mi okulásunkra, hogy milyen, amikor annyira stenkbe jönnek, hogy nem bírják abbahagyni a játékot. Áááá... Atomjaikra szétszedik ezt a két harmóniát.
9: Time Has Told Me
Lassú, triolás hatnyolcad, de nem olyan, mint a „Holland”, ez fényesebb hangvételű, dúros jellegű. Szép, nyugodt, keretes szerkezetű, ahonnan indul, oda is tér vissza dinamikailag. Az albumon nagyon átgondoltan követik egymást a track-ek, jó egyben is meghallgatni ezt a lemezt és az a jó, hogy mindenféle dal van rajta, így nem egyhangú.
10: Aquelas coisas todas
Nem tudom, mit jelent a cím (mindazon dolgok, you know!), de egy gyors latin nótáról van szó, ami nagyon jó. Ballard embertelenül dobol ilyen zenét is. A bőgőzés nagyon pontos, korrekt, erre az alapra nem is hiszem, hogy lehet rosszul játszani, szinte táncra akarok perdülni (pedig nem tudok).
11: Where Do You Start?
És íme a címadó dal, ami egy kérdés. Mindenki válaszolhat magának rá, ha tud.
Gyönyörű, meditatív dal, seprűvel, mély érzelmekkel megtöltve. Hallható, hogy Mehldau játékában egy-egy megmozdulás erejéig megjelennek az elődök, akik szerintem lehetnek pl. Jarrett, Evans és letagadhatatlanul korábbi tanára: Fred Hersch. Egyébként Fred bácsi meg is vádolta Mehldau-t azzal, hogy ellopta a koncepcióját, ami részben igaz is, azzal a különbséggel, hogy nem lopta, hanem tanulta tőle és ezen a csapáson továbbhaladva teremtette meg egyedi hangvételét. Nem igazán értem mindezt, hiszen Hersch kiváló zongorista, és ha az ember behunyja a szemét és mindkettejüket meghallgatja rájön arra, lehet hogy a koncepció ugyanaz, de a hangszer megszólaltatásának módja, a billentés, a sound és az eszközök és ötletek egymásba-illesztése, felhasználásának módja teljesen más és ezáltal más hangulatot kölcsönöz a játékuknak.
Végezetül, szerintem ez egy nagyon jó lemez, mindhárom zenész teljesítménye kiváló, Mehldau játéka érett, azt hiszem, most alkotói ereje teljében van. Egyszerűen zseniális.
