Porter, Gregory: Live in Berlin 2016. december 25., Hevesi Lia
Gregory Porter – Live in Berlin (Universal Hungary)
Minden művész életében vannak termékenyebb időszakok. Pablo Picasso kék korszaka például, a humanizmus és a kubizmus jegyében, rengeteg neves festményt hagyatékozott az utókornak. Mozart 4 év alatt komponált 15 zongoraversenyt, Lope de Vega pedig 21,3 millió verssort vetett papírra élete során. A hétköznapok által diktált tempót, és az ingerek zuhatagát lelassítja, és kizárja az az elefántcsonttorony, amit Porter esetében a stúdió falai jelentettek az elmúlt 6 évben. 2010-ben kaptak szárnyra a „Water” című album dalai, amit a „Be Good” (2012), a „Liquid Spirit (2014), majd a „Take Me to the Alley” (2016) című lemezek fülbemászói slágerei követtek. 2016. május 18-án a Philharmonie Berlin színpada adott otthont annak a koncertnek, ami az elmúlt évek munkájának kivonatával kedveskedett Porter rajongói számára. Szerencsére rögzítették a teljes hanganyagot, amit egy „3 az 1”-ben album formájában leemelhetünk a lemezboltok polcairól. 2 CD-t és egy DVD mellékletet is tartalmaz. Porter hűséges zenészei, Chip Crawford (zongora), Tivon Pennicott (tenorszaxofon), Emmanuel Harold (dob) és Jammal Nichols (bőgő, basszusgitár) kíséretében repült át az óperencián.
Azt hiszem, elmondhatom, hogy ismerem Porter munkásságát, az előző 2 Porter-kritika megírására való felkérésnek köszönhetően, illetve az azokat megelőző albumok dalai ismeretének a fényében, és azt gondolom, a 16 dalt tartalmazó setlist kitűnően ötvözi a négy lemez arculatát.
A koncerten elhangzik 3 szám, amelyek nincsenek rajta az eddigi lemezeken. Az első közülük a „Papa Was a Rolling Stone”, melyben a bőgős van a főszerepben! Úgy hallom élvezi, olyannyira, hogy elkalandozik, és a dal arrange-ai közé bele csempész egy kis Deep Purple-t. Ezután beköszön a The Temptations 1972-es slágere, amit többek közt Marcus Miller, Phil Collins és George Michael is feldolgoztak. A „Water Under Bridges” egy igazi pop ballada, amit stílusosan kísér egy szál zongora, és amellyel olyan könnyű azonosulni, hiszen ki ne lett volna már szerelmes mindhiába. A 3. szám, a lemezen először szereplő számok közt, a „Work Song” (Nat Adderley). Nosztalgia, vissza a gyökerekhez, a régi idők Amerikájába, ahol az utcán mezítlábas fekete utcai árusok kínálgatták portékáikat, vagy végezték a napi robotot a mezőkön különböző ütőhangszerek kíséretében, blues énekléssel, kissé kiabálós stílusban, hangot adva szenvedéseiknek. Ezek voltak a work songok, amikre nem csupán a szám címe, hanem stílusa is felhívja a figyelmet. De a dal második fele egy őrült R&B tombolásba torkollik, és a mezőről ugrik a kép egy zsúfolt belvárosi táncparkettre.
A 2010-es „Water” című albumot csupán egy szám, a „1960 What?” képviseli. Ahogy hallom ennél a dalnál már fesztiválhangulat alakulhatott ki. Egy dalba foglalt krimit hallhatunk, amiben egy rejtélyes bűntett körülményeit hallgathatjuk meg, és mellé 3D-ben kapjuk a hanghatást. A fokozódó izgalmat, a pisztoly dördülését, az izgatott szemtanúk jelenlétét remekül adják vissza a zenészek. A vége felé a kosztümös akciófilm átvált brazil szappanoperába, mert latin ritmusok veszik át az irányítást, fokozva a már így is tetőfokára hágó hangulatot.
Máris a 2012-es „Be Good” képviseletéhez érkeztünk. A címadó dalról elsőre az „Ördög prádát visel” jut eszembe, mert ez a szám maga az angyalbőrbe bújt kísértés. Már az előző kritikáimban is kiemeltem a zenekari tagokat, akik egytől egyik remek szólókkal ékesítik a felvételt. A zongorista játékossága és humora kimeríthetetlen. A pedáns és oktató jellegű szöveg mellé helyenként klasszikus zenei elemekkel tálalja a kíséretet, ezzel még inkább kiemelve a dal karakterét, mintha egy nádpálcával járkáló fiatal tanítónő sétálna a padok közt, akit epedező kamaszok mohó szempárjai követnek. A hetyke zongorajátékot fel is váltja helyenként a kesergő arrange, ami a maga kétségbeesett hangvételével jól ábrázolja a rajongó tinédzsereket. Honvágy ellen jobb, ha meghallgatod az „On My Way to Harlem” című dalt. Az énekes egy darabig Harlem jazztől és úgy általánosságban a zenétől átitatott levegőjét szívta, így kering vérében azóta is ez a zenei sokszínűség. Adózva az emlékek előtt, megemlít 1-2 nagy öreget, mint például Duke Ellington-t. A szám végén pedig a jazzrajongókat megmosolyogtathatja a „Hey There Goes the A Train” kijelentéseivel.
„Hey Laura”, Hey 2014. Egy szerelmi vallomás következik gospelbe csomagolva, de már a „Liquid Spirit” című albumról. A címadó dalt hallgatva visszaolvastam az első Porter kritikámat. Jó tudni, hogy vannak dolgok, amik nem változnak. Megint hajnalban írok, és megint jár a kezem-lábam, miközben ezt a számot hallgatom. Hihetetlen energia van benne. Az élő felvétel engedi hallatni, hogy az énekes is szárnyra kap, és felszáll az energia hullámra, de helyenként akkorákat csap a hullám nyelve, hogy csaknem felborul, így néha hallani, ahogy elveszti a kontrollt a hanghullámok felett, és elragadja az impulzivitás. „Musical Genocide”- ezt a számot továbbra is szeretem. Amit a napra pontosan egy évvel ezelőtt írt kritikámban is megfogalmaztam, azt most is érvényesnek tartom, azaz a dal még mindig pimasz és dögös. Kiáltvány a zene mellett. De most kap helyenként egy kis reggae-s hangzást, aztán hirtelen őrületbe vált, végül megnyugszik. Ettől a sokszínűségtől csak még jobban tetszik. Remélem lesz még egy-két lemez, vagy koncertfelvétel, amiken ismét újabb és újabb színt kap. Szívesen meg fogom hallgatni! A lemez a „Free” című dallal ér véget, amely kicsit új köntösbe burkolózik, és megbolondítja a hallgatókat.
Végül elérkeztem a jelenbe, és a legfrissebb albumhoz. Kicsit jó szenvedni a szerelemtől, nem igaz? Ezt Porter sem hagyta ki, voila, „Holding On”. A meghitt hangulatról gondoskodik a „Take Me to the Alley”, amely Jézus második eljövetelét jeleníti meg a hallgatók előtt. A „Don't Lose Your Steam” szövegében Porter kisfia kerül a dal címzettjének helyére. Fontos tanítást közvetít, nevezetesen, hogy a gyermeki lelkesedés megőrzése létfontosságú. Még mindig nagyon szeretem Pennicott szaxofon játékát, nagyon jól reprezentálja a gyermeki lelkesedést, tele van szenvedéllyel és játékossággal. Levonva a konklúziót, az élet egy játék, vagyis „Consequence of Love”, Porter játékában a főszereplő most egy nő, akiért érdemes végigcsinálni a játékot, és megküzdeni az akadályokkal. Bevallom őszintén, nem vagyok a szomorkás balladák híve, a dallamviláguk eléggé magával tud ragadni, aztán a végére elszontyolodok. Gyönyörű és egyben megható a „Don’t Be a Fool” című szám. Látom magam előtt, ahogy Porter a szoba padlóján legózó kisfiának dúdolja ezt a számot a zongora mellett, tanításul számára, hogy becsülje meg az igaz szeretet. De vajon kinek is szól a dal igazán? Elsőre valamiért az „Ének az esőben”, Gene Kelly által eljárt esőtánca jutott eszembe az „In Fashion”-ről. Leginkább annak könnyedsége, vidámsága, és elevensége. Továbbá az is, csak úgy, mint ez a dal, egy nő csodálatának margójára íródott.
A koncert, és ezzel írásom végéhez közeledve szeretnék kicsit visszakanyarodni a „Free” című számhoz. A basszus gurgulázó játékába be-betörnek a szaxofon igazi blues életérzést keltő kitörései, amikből nem is spórolja ki azokat a bizonyos „dirty tone”-okat. A billentyűs is mindent bevet, hogy még lázadósabbra vegye a figurát. Kifejezetten tetszik, amikor a basszusgitáros effektet vált és egy igazán dögös hangszínnel ad nyomatékot a „Thank you, for let me, be myself” kijelentést tartalmazó résznek. Ezt pedig már az utolsó nagy buli váltja fel, amiben a basszusgitár szólóját felváltja a dobszóló, amely méltó előzetese annak a hálás tapsviharnak, amivel a koncert zárul.
Setlist:
1. Holding On
2. Medley: On My Way to Harlem / What's Going on
3. Take Me to the Alley
4. Don't Lose Your Steam
5. Hey Laura
6. Liquid Spirit
7. Consequence of Love
8. Medley: Bass Solo / Smoke on the Water / Papa Was a Rolling Stone
9. Musical Genocide
10. Don't Be a Fool
11. Medley: Work Song / Drum Solo
12. In Fashion
13. Be Good (Lion's Song)
14. 1960 What?
15. Water Under Bridges
16. Medley: Free
