JazzMa

Friss Hírek

Kis hírek – friss hírek2020. március 29.
Come Sunday2020. március 29.
Lloyd, Charles: 82020. március 28.
Shri: The Letter2020. március 26.
Poor, Ted: You Already Know2020. március 24.
MARADJ OTTHON!2020. március 22.
Monder, Ben: Day After Day2020. március 22.
Cegléd, Szabadság tér 5.2020. március 17.
A HOLD FÉNYÉBEN2020. március 05.
Ferenc Nemeth is calling2020. március 02.
Ray Brown (1926-2002)2020. március 02.
HÁROM KÉRDÉS - Nagy Emma2020. február 21.
PÁLYÁZATI FELHÍVÁS2020. február 19.
Az év fiatal jazz-zenésze V.2019. szeptember 14.

Világsztárok Magyarországon

Világsztárok Magyarországon - Csúcs-jazz Fehérváron: A Keith Jarrett Trio fellépése az Alba Regia Fesztiválon 1972. június 3-án

Az 1972-es év jazz koncertjeinek csúcsa Keith Jarrett első magyarországi fellépése volt.

Pedig abban az évben jött Budapestre a neves jazz szakíró és kritikus, Leonard Feather vezette Newport in Europe elnevezésű „package tour”, azaz az amerikai Külügyminisztérium által finanszírozott jazzcsomag, amely számos európai színhelyen mutatta be az akkori idők amerikai élvonalát. A turné résztvevői a Dave Brubeck Quintet, a Charles Mingus Quintet, az Elvin Jones Quartet, a Giants of Jazz Gillespie vezetésével, a Cannonball Adderley Quintet és a Jimmy Smith Jam Session elnevezésű csapat voltak. Közülük a négy utolsó együttes két estén át lépett fel az Erkelben is. Bár rádiófelvételek nem maradtak a négy koncertről, mégis a rendelkezésre álló hazai és amerikai sajtótudósítások felhasználásával pár héten belül ezekről is beszámolok.

Mint arról már oly’ sokszor szó esett, a művészi teljesítményt nem lehet egzakt módon mérni, és ami a jazzt illeti, alighanem az egyik legostobább „találmánya” volt az amerikai jazzkritikának a „poll”-ok, azaz a népszerűségi vagy értékelési listák bevezetése már a 30-40-es évektől. Mintha ez is magasugrás vagy távfutás volna, amit tárgyilagosan mérni lehet. A Readers Poll még csak-csak, hiszen ez tényleg a népszerűséget tükrözi, egye-fene Peterson-t valószínűleg többen „fogyasztják”, mint Monk-ot. De komolynak vélt kritikusok hogyan tudják összevetni, mondjuk Ramsey Lewis-t Keith Jarrett-tel. Így történhetett meg az, hogy az 1960-as évek egyik népszerű trombitása, a mexikói popzenét játszó Tijuana Brass vezetője, bizonyos Herb Alpert megelőzte Miles Davis-t a Playboy Jazz Poll-ján. Mindez csak arról jutott eszembe, hogy még ma is, csaknem négy évtized elmúltával, valami hihetetlen földöntúli bűvöletet jelentett Keith Jarrett különutas művészetének közvetlen megtapasztalása azon a meleg nyári estén a Vörösmarty Színház nézőterén. Mindenekelőtt arra emlékszem, hogy miután a jegyemet elővételben beszereztem, nagy nyugalommal mentem a koncert színhelyére, ahol hihetetlen tömeg verődött össze és lényegesen többen szerettek volna bejutni, mint amennyi a színház befogadóképessége – kb. 500 fő – volt. Természetesen már az én helyemen is ültek, akiket csak erőteljes felszólítással lehetett „kiutálni”. Arra világosan emlékszem, hogy a földön mindenfelé ültek, a korabeli tűzrendészeti közegek őrjöngése ellenére. Ilyet ma elképzelni sem lehet, vagy a műfaj volt hatásosabb, vagy az emberek voltak mások? Talán mindkettő... Szakcsi Lakatos Béla mondta el a rádióban a koncerttel kapcsolatos élményeinek felidézése kapcsán, hogy ő a színpadon oldalt állva (a színfalak takarásában figyelte Jarrett játékát, de mind jobban előrenyomult és végül már önkéntelenül is a nézők által láthatóan egészen a zongoráig jutott. Nos, nemcsak őt babonázta meg az ifjú, akkor 27 éves új világsztár. El kell mondanom, hogy Jarrett művészetét néhány Atlantic és Columbia albumáról már ismertük, és abban a még mindig a swinges, hard-bopos világban hihetetlen hatást gyakorolt az újdonságra igazán kiéhezett közönségre öntörvényű zenéjével, csodálatosan szép dallamaival és véget nem érő improvizációival. Ráadásul, amit csak azok tudtak róla, akik lemezeihez is hozzájutottak, hogy abban az időben Jarrett szopránszaxofonon is játszott. A két kísérője is a „szakma” legjobbjai közül került ki: a bőgőn Charlie Haden játszott, aki már az 50-es évek végén az Ornette Coleman Quartet oszlopos tagja volt, a doboknál pedig Paul Motian, örmény származású amerikai művész, az új törekvések lelkes híve. Jarrett kompozícióinak fűzérét adták elő gyakorlatilag egy blokkban, mindenféle felkonferálás, olcsó szellemességek elsütögetése nélkül. Csak azt tudom, hogy a döbbenet és az elragadtatott eufória között voltunk mindannyian. Az biztos, hogy tulajdonképpen két korábbi Atlantic (a „The Mourning of a Star”, és a „Somewhere Before”), valamint az az évi „Expection” című dupla Columbia albumból merítette a koncert zenei anyagát, ezt állapíthatjuk meg a rádiófelvételek meghallgatása kapcsán is. A trió szinte egy blokkban adta elő műsorát, amelyek teljes mértékben Jarrett kompozíciói voltak, végeláthatatlan zenefolyam lírai dallamokkal és free elemekkel, olyan hihetetlen átéléssel, amilyennel addig soha nem találkozhattunk. Jarrett extázisában nemcsak hangosan „csicseregte” az agyában megfogalmazott dallamfoszlányokat, de felállva szinte a klaviatúra alá guggolt térdeivel, karjain az izmok görcsösen vonaglottak.


keith-jarrett-beszaras.JPG


Amikor olyan blokk következett, amelyben szopránszaxofonozott, akkor talpra ugrott és állva, hajladozva bűvölte a hallgatóságot.


keith-jarrett-a-szopranszaxofonos.JPG


Tudni kell, hogy ez még a Standard Trio előtti korszak volt, tehát nem a nagy amerikai song book leghíresebb örökzöldjeit fantasztikus jarrett-i értelmezésben játszó, világhírnévre szert tett, olyan „intézménnyé” vált, évtizedek óta fennálló formáció – mint pl. az MJQ volt – Gary Peacock-kal a bőgőnél és Jack DeJohnette-tel a doboknál). Mindezt csíkos trikóban, trapézszabású hosszúnadrágban, afro-frizurásan adta elő. Éppen úgy festett, mint a Charles Lloyd Quartet Atlantic lemezeinek borítóin, ahol akkoriban az együttes zongoristájaként is „szolgált”.


charlie-haden.JPG


Ezzel szemben Charlie Haden jólfésült, szemüveges úriember, mint egy egyetemi tanár, úgy nézett ki. És végül az örmény-amerikai Paul Motion, drótszög-sörényével és magasnyakú (az orosz gimnasztyorkára emlékeztető) ingjében bűvölte a dobokat. (Hol volt akkor még a későbbi tarkopasz tésztaképú öregúr.) Motian nevének kiejtéséről megoszlanak a vélemények, de a sokak által használt „mósn” azért sántít, mert a „motion” szót o-val, míg a dobos nevét a-val írjuk. Különben sem mozgásról, vagy költözésről van szó, hanem egy ember családnevéröl. No és még két további érv a szerintem helyes „motijen” kiejtés mellett. Az örmény nevek jan ill. nyugaton ian végződésűek (Aram Hacsaturján, Goar Gaszparján, no és magamfajta öregurak még emlékeznek a rossz emlékű szovjet politikusra, Anasztáz Mikojánra is), az „ian”-t persze Amerikában e-vel ejtik. És most jön a döntő érv, van egy olyan „éló” lemezem, ahol felkonferálják a szóban forgó dobost: „Pól Motijen”-nek ejtve. Ennyi... (Jómagam az 1984-es Debreceni Jazznapokon tudtam beszélni Paul Motian-nal (The New Paul Motian Trio: Bill Frisell-Joe Lovano). Mikor megkérdeztem, otthon hogyan mondták a nevüket, kérdően nézett rám, majd jót nevetve válaszolt: "Apám "motján"-nak mondta, de ebbe mindig beletört az amerikaiak nyelve. - a szerk.)


paul-motian.JPG


Még azt is elmondanám, hogy Jarrett – tudomásom szerint – ezenkívül még háromszor lépett fel hazánkban, minden további alkalommal Budapesten. Feljegyzéseim, de korabeli újságcikkek is igazolják, és persze jómagam is mindegyiken jelen voltam. Ez meglehetősen eltér Szigeti Péternek a Gramofonban megjelent „Kis magyar Jarrett-történelem” című cikkében közöltektől. Jarrett fellépései a következőképpen alakultak: 1989-ben a Zeneakadémián adott két szólókoncertet a Tavaszi Fesztivál keretében, erről Gonda János számolt be a JAZZ című évente három alkalommal megjelent folyóiratban (1989/l. szám). Ezt követte 1991-ben a Standard Trio óriási sikerű fellépése az Erkel Színházban. Tanúja voltam annak, hogy többen a színház WC-jének ablakán préselték át magukat, hogy bejuthassanak. Legutóbb pedig 2007-ben láthattuk, ismét szólóban a MüPá-ban, ennek apropójából született az említett Szigeti-cikk. (Gramofon 2007-2008. téli szám), amely szöges ellentétben az említettektől, mindegyik koncertet más időpontra teszi – pl. azt állítja, hogy 1989-ben lépett fel először a Standard Trio. Idézet Gonda János említett cikkéből, amelyben persze részletesen ír a szólókoncertről: „Sajnáltam, hogy a magyar közönség a trióval nem ismerkedhet meg.”  Péter egyébként még egy 1984-es koncertről is tud, erről én soha nem hallottam, de elképzelhetetlennek tartom, hogy az említett – éppen a 80-as évtizedben létező – Jazz című lap nem számolt volna be egy ilyen jelentős eseményről, miközben az akkoriban hozzánk ellátogató összes „nagyágyúról” lelkesen beszámoltak (pl. Chick Corea, JoAnne Brackeen stb.). Márpedig Jarrett hazai fellépéséről 1989-ig nincs szó a folyóiratban. Mindenesetre, akár négyszer, akár ötször lépett is fel nálunk, csodálatos művészetével mindannyiszor elkápráztatott minket, nem is beszélve lemezei garmadájáról. Egy biztos, hogy ezzel a művészettel testközelben először 1972. június 3-án találkozhattunk a fehérvári Vörösmarty Színház zsúfolásig megtelt nézőterén.


keith-jarrett-negyszer.JPG

Vissza az összes cikkhez