A szabadság filozófiája – A Cécile McLorin Salvant Quartet koncertje két nézőpontból

Egy korszakalkotó zenei szövetség.

Május 19-én, kedden este a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterme egy egészen rendkívüli jazz-kórtörténeti pillanatnak adott otthont. Cécile McLorin Salvant, az amerikai jazzéneklés ikonikus alakja hozta el kvartettjét Budapestre. Salvant üstökösszerű pályája 2010-ben indult, amikor megnyerte a legrangosabb szakmai megmérettetést, a Thelonious Monk Nemzetközi Jazzversenyt. Azóta nyolc saját albumot jelentetett meg, és a hazai közönség most a legfrissebb, 2025-ben kiadott „Oh Snap” című lemezének anyagába is mélyebb betekintést nyerhetett.

A produkció motorja és Cécile legfőbb alkotótársa a New Orleans-i születésű zongoravirtuóz, Sullivan Fortner.

Fortner a jazz bölcsőjéből hozott gyökereivel, saját jogán is elismert zenekarvezetőként, több saját lemezzel a háta mögött a kortárs szcéna egyik legmeghatározóbb billentyűse. Az, hogy Cécile-lel a magánéletben is egy párt alkotnak, olyan mély, szinte telepatikus szintű bizalmat és intimitást hoz a színpadra, ami ritkán tapasztalható. A Müpában a New York-i szcéna két legfoglalkoztatottabb ritmusszekció-sztárja, Yasushi Nakamura bőgős és Kyle Poole dobos egészítette ki ezt a zseniális magot.

Az alábbiakban a koncert élményét két különböző, mégis egymásba fonódó szakmai perspektívából – egy énekes és egy zongorista szemével – mutatjuk be.

I. rész: Történetmesélés és intim jelenlét

(Kovács Linda perspektívája)

Május 19-én adott koncertet a Müpában Cécile McLorin Salvant amerikai jazzénekes és zenekara. Én magam nagyon vártam már ezt a koncertet, mivel az utóbbi években nagy figyelemmel vagyok munkássága felé. Az „Oh Snap” szerzeményei mellett játszottak Fred Hersch-kompozíciót, egy Sting-dalt, a Hair című musical egyik klasszikusát, valamint a „Star Eyes” c. jazz örökzöld is helyet kapott a budapesti koncerten.

Már a koncertkezdés is nagyon erős volt, hiszen Salvant egyedül, acapella kezdte el a koncertet, majd erre csatlakozott Fortner. Sokszor volt ez a dramaturgia, hogy teljes zenekari hangzás helyett először egy lassan építkező, ének-zongora játékkal indult a dal. Ez esetben a játék szó számomra még indokoltabb jelentéssel bír, ugyanis mind Cécile, mind Sullivan olyan minőségben és dimenziókban vannak jelen a zenében, ami egészen rendkívüli. Mindamellett, hogy McLorin egyértelműen a tradíciókat tisztelő ember, aki fantasztikusan integrálta a fekete zene sajátosságait, emellett nagyon nagy hangsúlyt kap nála a szövegértelmezés és mondanivaló, így bátran nyúl a vaudeville, a kabaré és a színházi zene világa felé. Sok jazzénekestől eltérően ő nem az énekhangra építi zenei karakterét, hanem pont fordítva, a történetmesélés sajátos narratíváján keresztül mutatkozik meg előadói karaktere. Számára a szöveg mindig mély pszichológiai jelentéssel bír, és ennek értelmezéseképpen használja azt a rendkívül színes sound-palettát, ami nagyon erősen a sajátja.

Nagyon izgalmas és inspiráló volt látni, hogy nem volt előre megírt számsorrend. Számomra ez is azt a lehengerlő tudást és a zenészek közti bizalmat mutatta, amit egy ilyen típusú, impozáns koncertteremben még nem tapasztaltam. Sokszor volt az az ember érzése, mintha egy intim helyzetben lennénk a zenészekkel, McLorin néha csak bedúdolta az első sort, hogy az a dal fog következni, és a zongora csak szépen beszállt. Hihetetlenül természetes és organikus volt mind a játék, mind a jelenlét, én magam is ritkán látok ilyet. Salvant sokszor nem elöl állt, hanem a zongora mellett szorosan, ha nem énekelt, csak behunyt szemmel hallgatta, mi történik. Pár dalban az akusztikus hangzásba kis elektronika is be lett csempészve az elektromos dob által, ami sokszor minimal-art pop hangzást adott. McLorin az új albumán gyakran használ elektronikus hangzást, illetve vokálokat, hallhatóan kompromisszumok nélkül merítkezik abba, ami számára most a legerősebb önkifejezési forma.

II. rész: Sullivan Fortner, korunk Art Tatumja

(Balázs Tamás perspektívája)

Évek óta megszállottan követem Sullivan Fortner munkásságát; bátran merem állítani, hogy minden elérhető interjúját és koncertfelvételét láttam. Amikor először láttam őt ebben a formációban, azonnal belém hasított a felismerés: ez a formáció zenei mérföldkő. Körülbelül olyan súlyú és frissességű fúzió, mint amilyen az első Miles Davis Quintet lehetett a maga idejében.

Amit a Müpában kaptunk tőlük, az a totális zenei szabadság volt. Az a fajta eklektikus, játékos kavalkád, amely gátlástalanul emel be elemeket a kortárs komolyzenéből, a New Orleans-i tradícióból, a templomi gospelből, vagy épp a francia sanzonból. Fortner minden egyes improvizációja felért egy monumentális nagyzenekari darabbal, vagy egy romantikus zongoraversennyel. Olyan élmény őt hallgatni, mintha két zongorista előre megkomponált, zseniális művét hallanánk – csak épp náluk ez abban a szent pillanatban, spontán és reaktívan született meg.

Sullivan és Cécile közös játékában az a leglenyűgözőbb, hogy a színpadi jelenlétüket egyfajta gyermeki kíváncsiság vezérli. Amikor Fortner hozzákezd egy dalhoz, intróhoz, vagy improvizációhoz, az embernek az az érzése, hogy a saját kíváncsisága vezérli egy-egy új ötlet felé – majd a folyamat végén sokszor láthatóan ő is őszinte meglepődéssel és örömmel nyugtázza az eredményt. Emiatt a folyamatos, jelen idejű keresés miatt számomra jelenleg Sullivan a jazz alapfilozófiájának legintenzívebb élő képviselője.

Nem túlzás: nekünk, ma élő jazzrajongóknak ez a koncert olyan élmény, mint amilyen a kortársaknak lehetett Art Tatum-ot élőben hallani.

A koncert gerincét adó repertoár izgalmasan egyensúlyozott a tradíció és a meghökkentés között. Bár a produkció nagyjából kétharmadában tisztán akusztikus maradt, a dalok formája folyamatosan változott; még a Hair musical egyik jól ismert tétele is egy teljesen átlényegült. Sullivan zsenialitása akkor is ragyogott, amikor időnként átült a keyboard stationhöz. Ugyanazzal a merészséggel és kísérletező szabadsággal nyúlt az elektronikához és a szintetizátorokhoz, mint a zongorához, izgalmas textúrákkal gazdagítva a teret. Ráadásként egy abszurd trance-pop lüktetésű kísérlettel fejelték meg az amúgy is eklektikus műsort.

Összegzés

Ritka pillanat, amikor ennyire kompromisszummentes önkifejezést tapasztalhatunk egy koncerten. Ez a budapesti este megmutatta, hogy a jazz nem egy zenei stílus, merev stilisztikai elemekkel, hanem egy folyamatosan lélegző, merész és kiszámíthatatlan organizmus, egy zenei gondolkodásforma.

A Müpa közönsége kapott egy olyan komplex zenei utazást, amely a színházi történetmeséléstől a gépzenei textúrákig mindent magába olvasztott. Cécile és Sullivan kvartettje bebizonyította, hogy a legnagyobb művészi teljesítmény nem a hibátlan interpretációban, hanem a jelen pillanat félelem nélküli megélésében rejlik. Aki ott volt, a kortárs zene történetének egy élő fejezetét láthatta kibontakozni.