A fúziós jazz mesterei a Múzeum utcában, avagy Victor Bailey két koncertje a Budapest Jazz Clubban 2011. október 21-22-én Szöveg: Márton Attila (Hivatásos Jazzrajongó) Fotók: Csécsi Attila (Mezei Jazzrajongó)
Szombaton este hazafelé azon gondolkodtam, hogy nem véletlenül él és virul a jazz eme irányzata már egy pár évtizede és (ki tudja?) talán ez a fajta zene fejezi ki igazán a mai kor életérzését, éppen úgy, mint ahogyan a bebop annakidején a háború utáni idők hangulatát adta vissza. Lehet, hogy megveszekedett fúziós lettem magam is tegnap este?
Bevezetésképpen leszögezhetjük, hogy a BJC minden idők legsikerültebb magyar jazzklubja és ezt több mint félévszázados tapasztalat mondatja velem, persze egyelőre nem erre a klubra vonatkozik az 50 év, hanem amióta ismerem a főváros jazz színhelyeit. Elég csak arra gondolni, hogy szinte minden nap szól itt a jazz és az ízléses – kéthavonta megjelenő – programfüzetek áttanulmányozása után megállapítható, hogy a hazai élvonal nagy része előbb-utóbb fellép itt, újabban pedig – a „Világsztárok a BJC-ben” sorozatban a műfaj igazi „nehézsúlyú” figuráit is láthatjuk-hallhatjuk. Mike Stern, Kurt Elling, Ravi Coltrane, Chris Potter után most Victor Bailey volt soron és az idén még két „nagyágyút” üdvözölhetünk itt novemberben: az ifjú szaxofonosok legjobbikát Miguel Zenont és a soft-jazz Diana Krall mellett legjobb énekesnőjét Stacey Kent-et.
Totál teltház Victor Bailey-n
A „szombat esti láz” keretében 22-én este nagy várakozással mentem kedvenc klubom felé, mert – jóllehet Bailey már nem először járt Magyarországon – nekem még nem volt szerencsém hozzá. (Tudomásom szerint játszott már a PeCsá-ban, az A38-as hajón, a Millenárison, sőt Gyulán is.) A klub ifjú munkatársa Kristóf, aki az előző napi frenetikus sikernek is tanúja volt, joggal vezette fel a koncertet azzal, hogy most „megismételik a megismételhetetlent”. Az biztos, hogy szombaton (is) elbűvölték a fúziós jazz rajongóit, de még az ilyen konzervatív öreg jazzrókákat is, mint jómagam.
Bailey kvartettje pontosan abban a felállásban jött Budapestre, amit előzetesen a programfüzetben és a szórólapokon is olvashattunk, azaz:
V.B. basszusgitár, ének,
Michael „Patches” Stewart trombita,
Poogie Bell dobok,
és Peter Horvath billentyűs hangszerek.
Mr. Horváth még csak nem is régi emigráns szülők Amerikában született gyermeke, hanem a 60-70-es évek jól ismert táncdalénekesnőjének, Mátrai Zsuzsának a fia. Még a rendszerváltás előtt „disszidált”, San Francisco-ban él, jelenleg Victor Bailey-nél játszik, de természetesen saját együttese is van, amellyel éppen egy CD felvételei készülnek. Ebben nem kisebb név, mint Randy Brecker trombitál.
A büszke mama is ott ült az első sorban és a szünetben sok érdekes információt mesélt nekünk. (Idősebb olvasóim biztosan emlékeznek rá, hiszen olyan slágerek fűződtek a nevéhez, mint a Látod ez a szerelem.. vagy az Élj vele boldogan…) A „szakma” is képviseltette magát, mellettem például Sárik Péter ült, akit láthatóan nagyon feldobott Bailey-ék produkciója, de Berki Tamás és neje is nagyon élvezték a koncertet.
Bailey nemcsak jó zenész, de kitűnően ért a közönséggel történő kapcsolatteremtéshez is. Szellemesen konferált, zenészeit is tréfásan, de a lényegre törő jellemzéssel mutatta be és amikoe főszerkesztőnk (Maloschik Robi, you know…) azt kiáltotta a második sorból (mi a harmadikban ültünk) a színpad felé „And who are you???”, szárazon csak annyit felelt: „Marcus Miller” (célozván a nagy konkurensre), amit persze nagy nevetéssel és ovációval nyugtázott a közönség. Igaz, hogy őt tényleg nem kellett bemutatni, régi motoros, 51 éves, ő váltotta Jaco Pastorius-t a Weather Report-ban, majd játszott a Steps együttesben is, minden jazzlexikonban megtalálható karrierjének hosszabb-rövidebb ismertetése…
A zene persze tömény fúziós jazz volt, annak minden ismérvével és a megfelelő – nekem a zárt térhez viszonyítva kicsit túlméretezett – hangerővel. Amit az avantgárd zenével kapcsolatban is el szoktam mondani, azért a produkció születését látva a helyszínen, fantasztikus élmény egy ilyen performansz… Bailey a világ legjobb basszusgitárosainak egyike, ha nem a legjobb. Rendkívül rokonszenves az az attitűd, hogy világsztár státusza ellenére az együttes minden tagja szemlátomást olyannyira egyenlő, hogy a trombitás és a billentyűs éppen annyi időt kapott szólózásra, mint a „leader”, azaz ő legfeljebb az összidő egyharmadát foglalta le. Az is tetszett, hogy az – egyébként remek – dobos, nem fárasztotta a nagyérdeműt terjedelmes szólókkal (egy hagyományos jazzkoncerten sokszor van a dobos erős szereptévesztésben), éppen csak jelen volt, igaz ez olyan feszes ritmust jelentett, amit nehéz lett volna nem észrevenni. Engem a vezér csodás játéka mellett a trombitás „muted”, azaz szordínós – Miles Davist idéző – játéka nyűgözött le. Szólói szépen felépítettek, fergetegessé fokozottak, mégis mértéktartóak voltak. Péter kétemeletes klaviatúráján remek szólókat produkált, kihasználva az elektronika minden lehetőségét a vonósok imitációjától az akusztikus zongora hangzásvilágáig. Úgy látszik, hogy nem csak a „goulash” és a paprikás csirke az, amivel büszkélkedhetünk. (Ezeket is megemlítette Victor barátunk, amiket annak idején Katona Klári főzött neki. Igaz, hogy régi barátját, Babos Gyuszit is emlegette.) Érdekes volt egy unisono előadás Bailey éneke, gitárjátéka, majd a trombita, illetve a billentyűs bevonásával, mindenkit lenyűgözött bravúros perkussziv játéka a gitár nyakrészén, amikor pedig „csak” kísért, az a sodró lendületű, eszméletlen drive, amit a dolog természetéből adódóan csak basszusgitárral lehet produkálni. Az elektronikus hangszerek miatt mind a gitáros, mind pedig a billentyűs emberi hang imitációkat és más effektet is könnyedén alkalmazott az előadás színesítésére.
Slapping
Ami a repertoárt illeti, a nyolc elhangzott (és ezért átlagosan legalább negyedórányi) szám nagyrészt Bailey szerzemény volt, olyan idézetekkel, mint Monk „Straight, No Chaser”-e, vagy a „When the Saints Go Marchin’ In” egy kis New Orleans-i hangulattal (ha már a trombitás New Orleans-i), de hallhattunk egy szép Bee Gees melódiát is (How Deep Is Your Love), erre az időre a dobost száműzték…
Victor Bailey Stanley Jordan-ezik
A feldobott közönség, sok-sok fiatal, nehezen vette tudomásul, hogy egyszer minden véget ér és legalább dobozva zárva haza akarta vinni kedvencei játékát. Szerencsére háromféle CD-t is lehetett kapni, így aztán nagy dedikálással zárult az est, miközben a földszinten már elkezdődött a szombat estéken szokásos jam session…
Bye bye Budapest
