JazzMa

Friss Hírek

Kis hírek – friss hírek2019. október 23.
Ferenc Németh is calling2019. október 19.
JAZZTESZT A BULINEGYEDBEN2019. október 17.
Coltrane, John: Blue World2019. október 16.
GELEM GELEM2019. október 15.
Jazzeste a Fonóban2019. október 14.
Harcsa Veronika is calling2019. október 10.
JazzUp – Kovács Tamás2019. október 10.
JazzUp – Kovács Tamás2019. október 10.
SZEZONNYITÓ HAZAI PÁLYÁN2019. október 08.
REMÉNY2019. október 04.
Az év fiatal jazz-zenésze V.2019. szeptember 14.

Hírek

VAJDA SÁNDOR EMLÉKÉRE

Akik kortársai voltak, alig hiszik el, hogy immáron 15 éve, 1999. március 22-én ment el a hazai modern jazz egyik legkorábbi mestere, a bőgős Vajda Sándor. Számára a jazz a szabadság szinonimája volt, nem csupán zeneművészet, hanem életforma. Ő megélte ezt és belehalt. Rá emlékezünk…

img-new.jpg


Sanyiról elmondható, hogy a legprofibb amatőr volt. Szinte hihetetlen, de hatalmas elméleti és gyakorlati tudását autodidakta módon szerezte, jóformán semmilyen intézményesített zenei oktatásban nem részesült. Talán túlzottan merész kijelentés lenne azt mondani, hogy ez a tény – az ő idejében – még bizonyos előnyt is jelentett, hiszen számos zenészről írják akár a legkényesebb ízlésű kritikusok is, hogy a zeneoktatás hiánya előnyös volt stílusára, jó ízlésére nézve. Nem tudhatjuk, hogy mi lett volna, ha… de tény, hogy a három félárva Vajda fiú a legnagyobb vehemenciával vetette magát bele a jazz tanulmányozásába. A legidősebb, Béla már 1957-ben előfizetett a Down Beat-re, ügyesen bőgőzött, Sanyi eleinte zongorázott és dobolt és csak később kezdett bőgőzni éppen bátyja hangszerén. Otthonuk a Szemere utca 9-ben a pesti jazz zenészek és rajongók Mekkája volt, ami még a Kovács Gyuláról szóló monográfiában is említésre kerül. (Első magyarországi látogatása alkalmával 1965 őszén ide cipeltük fel Willis Conover-t is egy egész estét betöltő baráti összejövetelre.) Ugyancsak Kovács Gyula mesélte el, hogy Sanyi mindig lámpalázas, szerény, visszahúzódó fiú volt, és első fellépésére az Egyetemi Színpadon úgy kellett belöknie a pódiumra. Pedig számára a jazz jelentette az élet értelmét, ennek a csodálatos zenének minden aspektusa érdekelte, nemcsak a Voice of America „Music USA” adásait hallgatta rendszeresen, de egész életét a lemezvadászat töltötte ki. Borsos áron lemezeket vásárolt, minden külföldre utazó ismerősére listákat zúdított, későbbi saját útjain szinte semmit sem vett lemezeken kívül. A műfajjal kapcsolatban minden hír, fotó, történet érdekelte, semmi fáradtságot nem sajnált egy lemez átmásolása, egy érdekesnek tűnő cikk lefordítása érdekében.  Természetesen ő is a legendás Dália-korszak egyik „hőse” volt a 60-as évek elején, ahol Réti János triójában mutatkozott be. Jómagam éppen ötven éve, a fővárosba költözésem után 1964 őszén a Dália utódjának számító Balaton étteremben ismertem meg, így gyakorlatilag egész pályájának szem- és fültanúja lehettem. 1969-től éveken keresztül szemben laktunk egymással, így könnyű volt a kapcsolattartás.

A 60-as évek közepétől már ismert és keresett jazz zenésznek számított és gyakran két-három együttesben is dolgozott párhuzamosan. Tizenkét évig játszott Kovács Gyula együttesében, három évig Deseő Csabával, szintén három évig Kovács Andorral. Később aztán már nemcsak „sideman”-ként szerepelt, de saját neve alatt is működtetett különféle sikeres formációkat. Partnerei sorában találjuk az akkori idők minden jelentős modern jazzt játszó zenészét: Ráduly Misit, Kimmel Apót, Friedrich Karcsit, Regős Pistát, Jávori Vilit, Kőszegi Imrét, Faragó Antalt és az ifjú Lakatos Tónit… Felejthetetlen együttes volt az 1978-ben alapított kvartettje, amelyben Fekete István trombitált, Dresch Misi játszott szaxofonokon és Baló Pista dobolt. (Ez a zongora nélküli formáció akkoriban rendkívüli ritkaságnak számított mifelénk.) Külön fejezetet érdemel Szabados Györggyel való együttműködése különféle felállású együttesekkel, valamint az „Esküvő” és az „Adyton” című nagylemezek elkészítése. Ennek az együttesnek tagjaként szerepelt nagy sikerrel és nyerték el az 1972-es San Sebastian-i Jazz Fesztivál nagydíját. Büszke volt arra, hogy – alighanem elsőként – mutattak be nyugaton egy, a magyar szellemiségben és kultúrában gyökerező, kortárs elemeket is felvonultató improvizatív művészetet. Ez akkoriban még arrafelé is rendhagyónak számított. A 70-es évek első felében nagy lelki válságot élt meg, mert azt világosan látta, hogy „karriert” csinálni, netán jazzből megélni egyszerűen lehetetlen. (Polgári foglalkozására nézve építőipari technikus volt és gyakorlatilag nyugdíjazásáig dolgozott is egy építőipari vállalatnál, ahol jóindulatúan eltűrték, sőt később segítették is, ha időzavarba került…) Így aztán engedett a csábításnak és a Benkó Dixieland Band tagja lett. Ezt az egzisztenciális okokból hozott döntését soha sem heverte ki, ez nem az ő világa volt… Tény, hogy ennek révén világot látott, eljutott Thaiföldtől Mexikóig, Portugáliától Moszkváig, még Amerikába is, de az igazi örömet a nagyhírű jazz zenészekkel való találkozás és játék jelentette számára itthon és külföldön egyaránt. Az ő javaslatára hívtak meg olyan nagy neveket, mint Buddy Tate, Wild Bill Davison, Al Grey, Harry „Sweets” Edison, Tony Scott, Joe Newman, Freddie Hubbard, Milt Jackson vagy Ernestine Anderson énekesnő. Olyankor volt igazán boldog, amikor néhány szám erejéig mód volt arra, hogy csak a ritmusszekció kísérje a vendégművészt, ily módon a modern jazz illúzióját keltve a zenészekben és a közönségben.  Zenésztársai és hallgatói nagyra értékelték kivételes zenei intelligenciáját, szakmai alázatát, kitűnő alkalmazkodóképességgel párosuló igényességét, magával ragadó, szenvedélyes játékát.

Utolsó éveit magányosan, súlyos betegen, szinte teljes elszigeteltségben töltötte. Méltatlan körülmények között élt, a számára az életet jelentő pódiumtól is megfosztva. Nagyon zokon vette, hogy a zenekar kitüntetésekor (1997-ben a BDB alapításának 40. évfordulóján az akkori „stáb” minden tagja megkapta a Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjét) rá nem gondolt senki, pedig az ott eltöltött több mint két évtized meghatározó fontosságú volt a zenekar számára az elismeréshez vezető úton. (Azt hiszem egyedülálló a hazai jazz történetében, hogy Sanyi az említett 1972-es San Sebastian-i Jazzfesztiválon mind Szabadossal, mind pedig Benkóékkal játszott – és díjat nyert.)  Ami a szakmai elismerést illeti, Vajda Sanyi munkásságának jelentőségét méltányolta főszerkesztőnk, amikor a Magyar Rádió jazzbőgő tehetségkutató versenyét róla nevezte el, pedig – ez már mifelénk csak így megy – nem kevés ellenállást kellett legyőznie…

Sanyi barátom még utolsó névnapján (március 18-án) is lelkesen beszélt a visszatérés lehetőségéről, terveiről, kompozícióiról, hiszen néhányan rendszeresen látogattuk és tartottuk benne a lelket. Végül nem bírta tovább a rá nehezedő nyomást és az elmúlást választotta. A Farkasréti temető ravatalozójában a Coltrane Quartet balladái szóltak, a sírnál pedig Szabados György búcsúztatta.

Hangzó öröksége sajnálatosan kevés, különösen a modern jazz vonatkozásában. (Még az is előfordult vele, hogy a Modern Jazz VIII. antológia borítóján Kovács Gyula együttesében helyette Pege Aladár neve szerepel – egyszerű elírás okán…) Mégis a műfaj számtalan hazai művelője és rajongója őrzi emlékezetét és tartozik hálával neki és társainak annak kimunkálásában, hogy a magyar jazz mára valóban világszínvonalat képviselhet.


img-0001-new.jpg

Vissza a hírekhez