JazzMa

Friss Hírek

Huszadszor is Lamantin2019. június 24.
Gyárfások2019. június 21.
Abrams, Casey: Jazz2019. június 20.
HARMÓNIA ÉVADZÁRÓ2019. június 17.
The Partisans: Nit De Nit2019. június 15.
Mezei Szilárd: Citromfa2019. június 13.
Cohen, Avishai: Arvoles2019. június 11.
XII. BODAJKI JAZZ TÁBOR2019. május 11.

Hírek

A TRIAD LONDONBAN - 606 Club március 27. – Londoni Magyar Kulturális Központ március 28.

Sem a csütörtök (mert másnap dolgozni kell), sem a gazdasági pangás, sem az együttes itteni ismeretlensége nem tartotta távol a londoni jazzbarátokat a Triad (trájed!) estjétől a romlatlan jazz szentélyében, a 606 Clubban. Még csak azt sem lehet mondani, hogy tévedésből estek be az ajtón, mert az azonos nevű kínai bűnszövetkezet hírhedt tagjaira lettek volna kíváncsiak. Abból, hogy állítólag 50.000 magyar dolgozik jelenleg Angliában, arra is lehetne következtetni, hogy hazai hangokra áhítozó honfitársaink árasztották el a klubot. De ez sem igaz. A túlnyomó többség bona fide brit volt, ha ilyen ma még egyáltalán létezik. A legvalószínűbb forgatókönyv szerint a 606 törzsközönsége ráébredt, hogy a magyaroktól világszintű jazz várható, mert már elég sokan játszottak ott az elmúlt 11 évben, és ebben nem is kellett csalódniuk az est folyamán.

A Triad egyébként a szaxofonos Bacsó Kristófból, a zongorista-billentyűs Oláh „Cumó” Árpádból (Tzumo) és a dobos Juhász Marciból áll. A trió kétharmada, Kristóf és Cumó kalandosan érkezett a brit fővárosba, miután gépükön elromlott a fedélzeti komputer – szerencsére még a ferihegyi (vagy talán már Liszt Ferenc hegyi?) repülőtéren. Ez kétórás késést eredményezett és kissé feszített idegszálakat, amelyeket azonban – szerény tapasztalatom szerint – általában hatalmas adrenalin túltengés szokott követni a tetthelyen. Ez most sem volt másképp. Minden előjel kedvező volt, még a 606 fuvolista-szaxofonos tulajdonosa, az áldott jólelkű, de folyamatos stresszben élő Steve Rubie is mosolygott, pedig ilyen arckifejezést koncert előtt még nem láttam rajta azelőtt. De volt is min mosolyognia, nagyon jó ház volt.

A fiúk Steve felkonferálását követően alaposan belehúztak. A Triad kortárs jazzt játszik, túlnyomórészt saját szerzeményeket, amelyek viszont nagyon jó témák, de elhintettek a repertoárban néhány standardet is, hogy a közönségnek legyen valami fogózkodója. Persze a „kintfentesek” kedvéért nem árt leszögezni, nem minden kortárs jazz fájdalmas a be nem avatott fülnek.  A Triad-é semmi esetre sem az. Itt visszatérnék egy pillanatra régi rögeszmémhez, hogy a kritikusok és a szakavatott megmondó emberek (Ezt nem rám érti Péter, mert én sem kritikus, sem megmondó ember nem vagyok, hanem jazz talent scouter! – A szerk.) ne hajszolják bele a fiatalokat mindenképpen a kizárólag eredeti anyagot tartalmazó produkciókba. Az improvizáció és a zeneszerzés nem egy és ugyanaz. Stan Getz zseniális szaxofonos volt anélkül, hogy egyetlen emlékezetes kompozíciót is hagyott volna maga mögött. Az unalmas és karakter nélküli témákat általában unalmas és karakter nélküli rögtönzés követi. A Triad nem esett ebbe a csapdába, mert Kristóf és Cumó is bizonyítottan kiváló komponista. Azt már nem tudnám megmondani, milyen mértékben határozta meg szerzeményeik jellege, és milyen mértékben a három zenész nagyon is összeillő habitusa azt, amit a 606-ban, majd másnap a londoni Magyar Kulturális Központban hallottunk. (Péterkém, mindhárman a Berklee-re jártak!)

Kezdjük azzal, hogy a trió kvartettnek, de néha szextettnek is hangzott, ugyanis Cumó két extra billentyűs hangszerrel (magyarul: keyboard) egészítette ki a zongorát, Kristóf pedig időnként igénybe vette a loop-ot (amit a Magyar Intézetben, technikai okokból kénytelen volt kihagyni). Így aztán Cumó billentyűs és basszus kíséretet is nyújtott a többieknek, önmagának pedig csak basszus kíséretet, amikor szólózott. Ezen a ponton  kénytelen leszek magamat korrigálni. A Triad muzsikáját nem az egymást követő szólók sora, hanem az egymásét körülíró szimultán improvizáció jellemzi azzal együtt, hogy persze nagyszerű szólókat is hallhatunk. És pontosan az teszi izgalmassá a zenéjüket, hogy míg szemmel láthatóan teljes transzban játszanak, szinte belemerülve saját hangszerükbe, a fülük tágra nyitott, mert annyira együtt vannak, olyan szellemesen replikáznak egymással, hogy gyakran a közönség is transzba esik. Kristófnak szerintem jót tett, hogy tenorszaxofonra váltott. Nagyon szép tónusa van, roppant kifejezően játszik és nagyon tudja, hol van a hangzuhatagoknak majd a szüneteknek a helye. Az övé egy roppant beszédes szaxofon, ami viszonylag ritkaság a kortárs kategóriában. Cumóról is nehéz elmondani, amit mások már nem mondtak el, de az a hihetetlen koncentráció, amellyel játszik, teljesen lenyűgöző. Kíséretben maximális szakmai alázatot, szólóban sziporkázó ötletek sorát, összjátékban pedig maximális fegyelmet és figyelmet nyújt. Juhász Marci teljesen kinőtte magát. Mindig is diszkrét, nagyon rugalmas, mondhatni a szó legszebb értelmében rafinált dobos volt, de a kezdetben volt benne valami félénk visszafogottság, mintha nem hitte volna el magáról, hogy ő is az élvonalba való. Ezt a gátlást most már örvendetesen levetette. Kihozza a hangszeréből mind a feminin, mind pedig a maszkulin tulajdonságokat. Kemény és sürgető, amikor indokolt, lágy és gyengéd, amikor a zene azt kívánja. Egyenrangú partnere a többinek és miután egyike a ritka melodikus dobosoknak, így nagyszerűen beleillik ebbe a hármasfogatba, melynek másik két tagja pedig ritmus-hangszerként is tudja használni a sajátját és ez adja meg a Triad folyamatos belső kommunikációját, a páratlanul gyors reagálást egymásra.

Pénteken a 80 ember befogadására képes londoni Magyar Kulturális Központban számításom szerint legalább 110-en szorongtak, jó páran a folyósóra kihelyezett székeken, szóval tűzrendészetileg roppant aggályos volt a helyzet. Őszintén szólva arra számítottam, hogy túlnyomó többségük itt dolgozó vagy látogató magyar lesz, de tévedtem. A közönség háromnegyed része láthatóan és hallhatóan nem a Kárpát medence szülötte volt.  A londoni táj (thai?) nagykövetség első sorban helyet foglaló négy diplomatája biztos nem, mint ahogy a korai hatvanas évek University College Jazz Quartet-jének egykori zongoristája David „Digger” Miller és bőgőse, John „Solly” Solloway sem. De ott volt a 606 Club egyik oszlopos munkatársa, Will Rodway is, mert csütörtökön szabadnapos volt, viszont nem akarta elmulasztani a Triad-et, melynek zenéjét a youtube-on már hallotta és nagyon megmozgatta a fantáziáját. Ő sem csalódott, mint ahogy más sem. A fiúk akkorát játszottak, hogy minden magukkal hozott lemezük elkelt, a közönség pedig még tartósan áradozott róluk az előadás után. Kifelé menet egy idős angol úriember, aki egyetlen jazz koncertet sem mulaszt el a londoni Magyar Kulturális Központban, és nem ma kezdett jazzt hallgatni, a következőket mondta: „Ezek a fiúk bárhol és bárkivel megállnák a helyüket.” Egy pillanatra átvillant a fejemen, hogy ha a Triad tagjait egy maszk-mester amerikaivá varázsolná, a MÜPA meghirdetné őket olyan nevekkel, mint Chris Batshow és Martin Shepherd (Cumo angol nevén még gondolkodni kellene), akkor 5 perc alatt minden jegy elkelne, az ott összezsúfolódó többszáz ember, kinek zömét a jazz klubokban soha nem látni, csak a repi koncerteken, véresre tapsolná a tenyerét. Aki azonban nem retten vissza attól, hogy Bacsó Kristófot, Oláh ’Cumó’ Árpádot és Juhász Marcit a maga mélymagyar valóságában hallhassa, az megteheti jövő pénteken a BJC-ben, a Magyar Jazz Ünnepén.


p1140072.jpg

Kristóf


p1140096.jpg

Cumó


p1140033.jpg

Vissza a hírekhez