Születésnapi beszélgetés a 80 éves Dán Andrással
Egykori rádiós kollégánkkal beszélgetett a kerek évforduló kapcsán lapunk főszerkesztő-helyettese! – A szerk.
Az ünnepelt, fotókkal és plakátokkal
Csányi Attila: Hétfőn, április 20-án ünnepli nyolcvanadik születésnapját Dán András, amelyhez a Jazzma.hu valamennyi munkatársa nevében gratulálunk. Ez a szép kerek születésnap alkalmat ad egy kis visszatekintésre. Te gyermekkorod óta tanultál különböző hangszereken. Miért pont dobos lettél?
Dán András: Érdekelt a zene. Kiskoromban zongoráztam, aztán 10 évig harmonikáztam, szerettem volna tovább tanulni érettségi után, de a harmonika nem szerepelt a felsőoktatási lehetőségek között. Ezért elkezdtem dobolni. Méghozzá nagyszerű tanárok keze alatt. Legtöbbet Varasdy Ernőnek köszönhetek. Ö az Operaház zenekarában játszott, de mellette tanított is az Állami Zeneiskolában. Gyermekkori vágyam teljesült ezzel. Meggyőződésem szerint igazán jó dobos csak akkor lehet valaki, ha zenei alapképzettséget is kap, esetleg valamilyen más hangszeren. Egész életemben éreztem ennek az előnyét, hogy jól olvastam kottát
Cs.A.: Térjünk vissza még egy kicsit a harmonikára. Ki volt a mestered?
D. A.: Jáhn Antaltól tanultam, aki kiváló pedagógus volt és nagyon nagy zenei alapképzettséget adott mindenkinek, akit növendékének elfogadott. A zongoristák technikai gyakorlatait, elsősorban Cherny és Hanon iskolákat követelt meg a harmonikásoktól, beleértve a balkezet is. Felesége, Hidasi Hajós Éva is élvonalbeli harmonikaművész volt, aki az egyik, még az 1950-es években történt átszervezés során, tagja lett a Magyar Rádió Tánczenekarának. 1956-ban ők is elmentek, az a hír járta, hogy Kanadában telepedtek le, és ott is pedagógusként tevékenykedtek.
Cs.A.: Hallottam valamit növendék bemutatókról is, amit rendszeresen a Zeneakadémián rendeztek..
D.A.: Igen. Versenyeket is rendezett és minden évben évzáró növendékhangversenyek voltak a Zeneakadémián. Itt komoly darabokat, például nyitányokat, vagy nehéz komolyzenei átiratokat kellett játszani. Ez igencsak nagy feladatot jelentett mindannyiunknak.
Cs.A.: Abban, hogy végül a dobot választottad, nem játszott egy kicsit szerepet a katonaság is?
D.A.: Talán igen. 1953-ban senki sem szeretett volna igazán sorkatona lenni. A felsőoktatási intézmények halasztást adtak a katonaság alól, ami egészen 1956-ig tartott, amikor is elhagytam az országot. Előtte játszottam Jáhn Antal 12-tagú zenekarában, amely az MTH (Munkaerő Tartalék Hivatal) keretein belül működött. Ez volt a KISZ Központi Művészegyüttes elődje. Velük léptem fel 1953-ban a bukaresti VIT-en, azaz a Világ Ifjúsági Találkozón. Nem érdektelen, hogy a zenekarban Tommy Vig dobolt és ifj. Pege Aladár nagybőgőzött. Dobosként játszottam még egy ideig Knaute Tamás zongorista szalon- és tánczenekarában, a Corvin Étteremben. Egy zenész az mindig szeretne világot látni és csavarogni. Svájcban éltem 3 évig. Ott nagyon sokat tanultam, tánczenei vonatkozásban is. Komolyan foglalkoztam a hangszerrel. Legtöbbet Alberigo Marini koncertzenekarával szerepeltem, sokszorosan bejártuk Svájc legtöbb települését..
Cs.A.: Szabályosan hagytad el az országot?
D.A.: Hát gyalog. Ahogy a legtöbben akkor. Viszont 1959-ben igen szabályosan jöttem haza, mert tényleg csak zenével foglalkoztam kinn, soha semmi mással. És akkor kerültem a Holéczy zenekarhoz.
Cs.A.: Mesélj valamit a Holéczy zenekarról.
D.A.: Abban az időben egy csodálatosan jó banda volt. Csupa nagy nevekkel, akikre ma is szívesen emlékszem. A nagyzenekarból már alig maradtunk páran mutatóba, Ungár Pistáról és a gitáros hegedűs Szabó Sanyiról (Sült Hal) néha hallok, ő törzstag az „öreg zenészek” heti találkozóján, egy belvárosi bisztróban. A mókamester Papp Gyula („Duli”) zongorázott, aki sokat és jól hangszerelt, amolyan művészeti vezető is volt, Boros József nagybőgőzött. Tag volt sok más ismert muzsikus mellett Stark Tibor, Dudás „Vigonya” György, Ungár István, Bordács Zoltán. Kísértünk szinte mindenkit a vezető táncdalénekesek közül, volt vokálegyüttes, amelyben néha a zenekari tagok is szerepeltek és volt valódi jazz repertoárunk is, amelynek néhány darabját hanglemezeken is megörökítették. Szívesen emlékszem két modern jazzfelvételre is, amelyet a Qualiton kiadó is megjelentetett még 1961-ben. („Turmix” és „Két szólamban”. Mind a kettő Holéczy és Papp szerzemény.) Érdekes hangszereléseket készített Jereb Ervin is.
Dr. Holéczy Ákos zenekarában 1960 körül
Cs.A.: Mi történt a Holéczy zenekar után?
D.A.: 1962-ig voltam ennek a híres zenekarnak a tagja. 3 nagyon szép éve volt ez az életemnek. Innen Horváth Sándor és az Ungár testvérek zenekarába kerültem, akikkel az elsők között vállalhattunk nyugat-európai szerződéseket. Sok helyen megfordultunk Európában. Jazzklubokban is játszottunk, Helsinkiben, vagy Varsóban.
Horváth Sándor zenekarában
D.A.: Közel 5 év után hazaérkezve keresett meg Zsoldos Imre, hogy nincs-e kedvem dobolni a Stúdió 11 nevű rádiós együttesben? Ennek az az érdekessége, hogy Kórody Jenő, akit mindenki úgy ismert, hogy „Pempö”, ő volt mindenütt az elődöm. A Holéczy zenekarban is ő játszott előttem és Holéczy azért hívott, mert Pempő átjött a rádiós együtteshez (akkor még big bandhez) játszani. És amikor innen (a rádiós együttestől) elment, ismét én lettem az utódja.
Cs. A.: A Stúdió 11-ben közel 30 évig játszottál. Amikor bekerül valaki egy ilyen tekintélyes együttesbe, akkor nyilván akadnak gondjai. Voltak segítőtársaid?
D.A.: Nagyon nehéz rádióban, nem rádiósnak belépni és megszokni a rádiós légkört. Amit aztán szenvedélyesen meg lehet szeretni. Mint ahogy nálam is így volt. Meg kell, hogy mondjam, itt mindenki segítőkész szándékkal fogadott. Különösen Zsoldos Ernő, aki a szárnyai alá vett engem, mint sihedert, oktatott és tanított, hogy hogyan kell rádiósnak lenni. Ami a jazz fellépéseket illeti, szívesen mentünk a fehérvári és debreceni jazz „Napokra”. Még Montreaux-be is meghívtak minket, a nemzetközi jazzfesztiválra.
A Montreux-i fesztiválon
Cs.A.: Kizárólag nagyzenekarra szakosodtál?
D.A.: Szívem szerint nagyzenekarban játszottam a legnagyobb kedvvel, de gyakran léptem fel jam session-ökön, és Dobsa Sándor gyakran vitt el különböző combo-iba, és saját trióiba is. Készültek combo felvételeim sok egyéb mellett Szakcsival és Sipos Endrével.
Cs. A.: Nyugdíjba vonulásod alkalmából a Magyar Rádió Nívó-díjjal tüntetett ki. Mit szóltál a kitüntetéshez?
D. A.: A Nívó-díjhoz szeretnék valamit hozzáfűzni. Én annyira meg voltam lepve, nem akarom azt mondani, hogy meghatva, mert az közhely, hogy igazán szépen megköszönni sem tudtam, hirtelen nem voltak erre szavaim, de nagyon jól esett. Nívó-díjat valamilyen kimagasló teljesítményért szoktak adni, én az egész 30 évért kaptam, amit itt a Rádióban eltöltöttem. Nagyon szerettem itt lenni, jó volt rádiósnak lenni. 1994-ben mentem nyugdíjba és azóta, mint „autós-futár”, még ma is dolgozom. A mozgást nem szabad abbahagyni. 2010-ben megkaptam az Artisjus-díjat, ami szintén nagy megtiszteltetés volt.
A Stúdió 11 egykor
Cs. A.: Befejezésül mit mondasz el még a Jazzma.hu olvasóinak?
D. A.: Egy réges-régi rádióműsorban, valamikor 1994 karácsonya körül a beszélgetésünk végére Gershwin „Wonderful” című felvételét választottam. Nem tudom, hogy pontos fordítás-e a „Csodálatos”, de én úgy érzem, hogy a zenei pályafutásom csodálatos volt, ez nemcsak a jazzre –amely csak egy kisebb része-, hanem az egész zenei tevékenységemre értendő. Mert a rádiós együttesnek rendkívül összetett feladatokat (mese- és rajzfilmek kísérőzenéje, filmzenék, híradók főcímzenéi, operett- és musical feldolgozások, divatos táncdalok végeláthatatlan sora, Táncdalfesztiválok kísérete persze kibővített létszámmal, stb.) kellett megoldania. Ezek ellátása közben én mindenes zeneiparosnak tartottam magamat.
Egyébként, ha nem is zenélek aktívan, ma is figyelem a zenei eseményeket, a feltörekvő és a csúcson levő muzsikusokat. Kedvencem mostanában a dobos Vinnie Colaiuta. Ajánlom mindenkinek a figyelmébe.
