JazzMa

Friss Hírek

Kis hírek – friss hírek2019. szeptember 18.
Jazz-burger a Meseházban2019. szeptember 17.
BEG SZEZONNYITÓ2019. szeptember 15.
Az év fiatal jazz-zenésze V.2019. szeptember 14.
Vörös Niki: Left Alone2019. szeptember 14.
A MEGBÉKÉLÉS JEGYÉBEN2019. szeptember 10.
Klemm, Adam: Instant Pleasure2019. szeptember 09.
A VILÁG ZENÉJE2019. szeptember 08.
Davis, Miles: Rubberband2019. szeptember 05.
METHENY A KÖBÖN2019. szeptember 02.

Hírek

SZUBJEKTÍV EMLÉKEZÉS A 75 ÉVE SZÜLETETT VAJDA SÁNDORRA

A hazai modern jazz egyik kiemelkedő alakja, a kiváló bőgős éppen 75 éves lenne a mai napon, de sajnos már 16 éve nincs közöttünk. Jelentőségét alighanem jól illusztrálja az a tény, hogy a Magyar Rádió jazzbőgő tehetségkutató versenyét róla nevezte el főszerkesztőnk, nem kis ellenállást győzve le. Sokan csak az általa évtizedeken át játszott dixieland révén ismerték, de a „vájtfülűbb” jazzbarátok Vajda munkásságának sokkal fontosabb részét: a kvalitásos modern jazz területén kifejtett tevékenységét méltányolják leginkább.

img-new.jpg


Vajda Sanyi semmilyen intézményesített zeneoktatásban nem részesült: hatalmas elméleti és gyakorlati tudására autodidaktaként tett szert. Róla igazán elmondható, hogy a legprofibb amatőr volt. Ez persze nem csoda, hiszen mindössze 14 éves volt 1954-ben, amikor apja halálával három fiú felnevelése szakadt édesanyja nyakába. Érdekes, hogy 5 évvel idősebb bátyja, Béla kezdett el a jazz iránt érdeklődni és a bőgőzést is ő kezdte el. Az ő hangszerét nyűtte Sanyi, amikor bátyja nem volt a közelben. Hamarosan a pesti jazzélet ismert figurái lettek, még Kovács Gyula, a hírneves dobos is megemlíti életrajzi könyvében a Vajda család Szemere utcai lakását, amely az 50-60-as években a pesti jazzélet egyik centruma volt. (Béla már 1957-ben forintért (!) előfizetett a Down Beat-re, ami a forradalom utáni pár hónapig tartó látszólagos nyitottságnak volt betudható.) Bélának, aki később rajzfilm-rendező lett, remek grafikái a Dália idők kezdetleges jazzlapjában is megjelentek a 60-as évek legelején. Jómagam 64-től – Budapestre költözésem óta – kerültem barátságba velük és ez halálukig tartott.

Egy Sanyira történő megemlékezésben Szabados György is elmondta, hogy abszolút hallása volt. Emellett, bár soha nem tudott a zenéből megélni, azaz építőipari technikusként dolgozott, de életcéljának csak a jazz szolgálatát tartotta. Kitűnő bőgőssé képezte magát, és amit kevesen tudnak róla: egészen jól zongorázott és dobolt is. Rengeteg lemezt meghallgatott és magnószalagra vett, az akkori időkben szokásos „kagylózás” jelentette az amerikai jazz élvonalával tartott „kapcsolatot” és persze Willis Conover rádióadásai. A lemezek beszerzése is nagy nehézségekbe ütközött, Sanyi listákat adott minden külföldre utazó, főként az ott hosszasabban munkát vállaló zenészeknek. (A tőle örökölt dokumentumaim között van pl. több levél Tzumó papájától, aki finnországi tartózkodása során sokszor írt Sanyinak és gyűjtötte az LP-ket számára.)  Persze minden gondolatunk a jazz körül forgott, így aztán amikor ’65 őszén, a prágai jazzfesztivál után Willis Conover és felesége Pestre látogatott, egy este Vajdáék lakására cipeltük őket, egy másik este pedig velük vacsoráztunk az Apostolok étteremben. (Mindezt persze – mint utólag kiderült – a BM élénk érdeklődése kísérte.) Sanyi szoros kapcsolatban állt Ráduly Misivel, Fejes Laci fotóművésszel és természetesen a hazai jazzelit minden akkori képviselőjével, olyannyira, hogy manapság is, ha a középgenerációból való bármelyik zenésznek megemlítem a nevét, azonnal a legnagyobb tisztelet és elismerés hangján emlékeznek rá. De nem is csoda, hiszen szinte misszionáriusként terjesztette a jazzt. Senkitől sem tagadta meg a segítséget, a fővárosban és vidéken is segítette a műfaj iránt érdeklődőket, akár zenészekről, akár rajongókról is volt szó. (Sajnos olyanok is akadtak, akik ezzel visszaéltek és pl. kevésbé értékes kiadású változatra cserélték el lemezeit, vagy „elfelejtették” visszaadni.)  Csak néhány hete írta Polai György Szabados Györgyre vonatkozó megemlékezésében az alábbi sorokat: „Akkoriban már túl voltam John Coltrane kései művein a drága Vajda Sanyi jóvoltából, aki önzetlenül és fáradhatatlanul küldözgette magnószalagon a jó zenéket…” (Coltrane iránt érzett szeretetét jól mutatja, hogy Sanyi még a nekem adott „sztárfotójára” írtakat is spontán a „Love Supreme” idézésével indítja.) Kifinomult ízléssel válogatta össze gyűjteményét. Nagyon szerette a komponista vénával megáldott híres zenészek standardekké nemesedett szerzeményeit (Benny Golson, Horace Silver, stb). Arról volt híres, hogy külföldi útjain minden pénzét lemezekre költötte, míg a többiek mindenféle földi hívságokat vásároltak össze, neki a legnagyobb gondja az volt, hogy a vámnál nem kötnek-e bele a „kereskedelmi forgalom” mennyiségét messze meghaladó LP-kötegbe.

Kedvenc bőgősei között első helyen kell megemlíteni NHØP-t, azaz Niels-Henning Ørsted Pedersent, a továbbiak pedig Ron Carter, Ray Brown, Charles Mingus, Eddie Gomez, Charlie Haden voltak. (Honlapunk elődjében, a MaJazz című lap 1996 októberi számának „Vakrepülés” rovatában vele készítettem a „vakteszt”-et és persze minden tételt kapásból eltalált, ami jól illusztrálta hihetetlen tájékozottságát.) Pontosan emlékszem (hiszen magam tolmácsoltam) milyen boldog volt, amikor Gomez-zel személyesen is találkozhatott 1979-ben Nagykanizsán és megajándékozhatta az Esküvő című lemezzel. Szerencsére a különböző külföldi fesztiválokon sok híres zenészt hallhatott (és olykor kísérhetett is) – ezek óriási élményt jelentettek számára. Mondanom sem kell, hogy a Benkó Dixieland kerek évfordulóira meghívott hírességek ötletgazdája többnyire ő volt. Ez addig még nem is okozott gondot, amíg a New Orleans-i, a Chicago-i stílust képviselő, vagy a swinges orientációjú zenészek kerültek sorra, mint Albert Nicholas, Wild Bill Davis, Joe Newman, Al Grey, Harry „Sweets” Edison, vagy Buddy Tate, és még a sokoldalú Tony Scott is „elment” (lásd a közös fotót). Viszont az olyan nagy modern óriások, mint Freddie Hubbard, Milt Jackson és Dizzy Gillespie már keményebb diót jelentettek. (Konkrétan Dizzy tudomásom szerint nem is volt hajlandó a BDB-vel fellépni.) Utóbbiak úgy illettek egy dixie-zenekarba, mint tehénre a bársonygatya.) Sanyi akkor volt igazán boldog, amikor az általa kedvelt zongoristával, Halmos Vilivel trióban kísérhette pl. Milt Jackson-t, erről a TV-felvétel is meggyőzhet bárkit. A BDB-ben „lehúzott” 28 év elsősorban egzisztenciális okokból volt számára vonzó: fellépések sokasága Pesten és vidéken, külföldi utazások Európában, Amerikában és még olyan egzotikus helyekre is, mint Mexikó vagy Thaiföld… De nagy árat kellett fizetnie ezért… Olyan zenei világba csöppent, ami idegen volt számára. Végül elhatalmasodó betegsége miatt kikerült ugyan a zenekarból, de joggal elvárta volna, hogy a kormánykitüntetésbe (a Köztársasági Érdemrend tiszti keresztje, amit minden zenekari tag megkapott 1997-ben a BDB alapításának 40. évfordulóján) közel három évtizedes helytállása után bevonják. Nem tették… Utolsó éveiben teljes elhagyatottságban élt és 1999 márciusában saját elhatározásából távozott az élők sorából. Pedig olyan ember volt, aki szerette az életet, jó humora volt és felejthetetlen volt a társaságához tartozni a 60-as években.

Néhányan igyekeztünk „tartani benne a lelket”. Főszerkesztő-helyettesünk Csányi Attila szervezett egy rádió sessiont számára, amelyben veterán muzsikusok jöttek össze. Magam sokat látogattam, új CD-ket mutattam neki, megosztottam vele jazzélményeimet, hiszen arra már nem lehetett rávenni, hogy koncertekre jöjjön. (Halála előtt egy hónappal pl. Tony Lakatos Vigadó-béli koncertjére megígérte, hogy eljön, de hiába vártam az előadás előtt… Emlékeim szerint az utolsó olyan jazz-esemény, amin együtt voltunk a budai Parkszínpadon 1994-ben Paul Motian szextettjének koncertje volt, az egyik legelső pedig, amely nem hazai kis klubban zajlott – Louis Armstrong 1965-ös Népstadion-béli fellépése volt. Még arra is emlékszem, hogy egy hatalmas távcsövet is hozott, aminek bizony jó hasznát vettük.)

Azt még feltétlenül el kell mondanom vele kapcsolatban, hogy aligha volt olyan magyar jazz zenész, aki egy számottevő nyugati jazzfesztiválon két – egymástól annyira távoleső – zenei irányzatban díjat nyerő csapatban (a Szabados-együttesben és Benkóval) is szerepeljen, mint ő. Ez 1972-ben San Sebastian-ban történt, ahonnan örömmel írt nekem, hiszen akkoriban még különösen nagy szó volt kijutni egy ilyen rangos fesztiválra.

Ha kicsit „fésületlenre” sikerült ez a szubjektív megemlékezés, akkor elnézésüket kérem. (Archívumunkban olvasható viszont az életművét méltató cikkem, amikor is 2014. március 22-én halálának 15. évfordulójáról emlékeztem meg Róla.) Hiába telt el olyan hosszú idő halála óta, minden nap eszembe jut Sanyi barátom, és gyakran felkeresem sírját is a Farkasréti temetőben. Minden jazzlemezzel és koncerttel kapcsolatban (legutóbb a Ron Carter Quartet fellépésekor) arra gondolok, hogy vajon mit szólna a mai fejleményekhez, a gyakran tényleg hatalmasnak nevezhető fejlődéshez, ami a műfajban tapasztalható – amit Ő már nem láthatott. És ha van jazz-mennyország, akkor ott már a legnagyobbak társaságában lehet Coltrane-től Ornette-ig, Niels-től Haden-ig és Szabados Gyuritól Kimmel „Apó”-ig. Talán patetikusan hangzik, de azt kell mondanom, hogy saját életemben is óriási érték volt Sanyit ismerni. Nyugodjék békében és jusson eszünkbe, hogy a műfaj hazai történetének milyen fontos személyisége is született ma 75 éve!


img-0002-new.jpg

Nagykanizsán épp Eddie Gomez-től kér autogramot (balra a szerző)


img-0003-new.jpg

Tony Scott-ot meg egyenesen dalra fakasztotta

Vissza a hírekhez