Mr. Daddy Rabbit: jazz nyúlcipőben

Beszélgetés a New Yorkban élő zeneszerzővel, zongoristával és producerrel, Misha Piatigorsky-val.

Misha Piatigorsky orosz születésű zongoraművész, aki családjával a hidegháború csúcspontján hagyta el a Szovjetuniót, és végül New Jersey-ben telepedett le. Klasszikus zenei képzésben részesült, majd a jazz felfedezése alapvetően meghatározta pályáját. A Rutgers Egyetemen tanult Kenny Barron irányításával, később a Manhattan School of Music-on szerzett mesterdiplomát. 2004-ben megnyerte a rangos Thelonious Monk Zeneszerzői Versenyt, és hosszú éveken át a legendás jazzénekes, Mark Murphy zongoristájaként és zenei vezetőjeként dolgozott. Pályafutása során világszerte fellépett, többek között Moszkvában és Szentpéterváron, valamint olyan neves fesztiválokon, mint a Montreux, a North Sea, az Umbria, a Lisszaboni és a Caramoor Jazz Fesztivál.  Stílusára olyan művészek hatottak, mint Gene Harris, Kenny Barron, Keith Jarrett, João Bosco és Brad Mehldau. Játékát erőteljes dallamvezetés és különleges harmóniai érzékenység jellemzi, amely személyes, mégis kozmopolita hangzást eredményez. Orosz-zsidó emigránsként szerzett tapasztalatai mélyen beépültek művészetébe. Piatigorsky nemcsak előadóként, hanem zeneszerzőként és producerként is aktív. Számos felvételen közreműködött, saját triójával és a Piatigorsky Ensemble-lel is dolgozott, valamint brazil jazz projektekben vett részt. Filmzenéket komponált, hip-hop musicalt írt, és egy ideig a bronxi Gospel Baptist Church zenei vezetője volt. Legújabb, nagy sikerű projektje a Daddy Rabbit nevű, színházi jellegű, immerszív zenei produkció New Yorkban. A Boston Globe szerint művészete „gyönyörűen egyesíti a komoly jazz és a pop világát”. Virtuóz technikáját és magával ragadó színpadi energiáját a New York Times és a Forbes is kiemelte. Misha Piatigorsky Gregor Piatigorsky világhírű csellóművész rokona. Jelenleg New Yorkban él és alkot, valamint világ számos jazz-klubjának gyakori fellépője.

Csaba: A Daddy Rabbit-történettel szeretném kezdeni, mert őszintén szólva ez az életednek az a része, amelyre láthatóan a legbüszkébb vagy... és én mégsem tudtam róla! Ismertem a triólemezeidet, a zongorista-zeneszerző oldaladat, a straight-ahead jazzidentitásodat. Aztán tegnap, mikor a Smalls koncert után beszélgettünk, elmesélted, hogy a pandémia közepén nyitottál valamilyen illegális klubot, ami aztán New York-i szenzáció lett! Kérlek, meséld el ezt az egész történetet... az elejétől kezdve!

Misha: Ez tényleg valami egészen különleges történet! Először egy üzleti partneremmel nyitottam egy efféle "speakeasy" jellegű illegális klubot, a pandémia kellős közepén, 2021 májusában. És amikor azt mondom, hogy illegális, akkor szó szerint illegálisra gondolok. Nem lett volna szabad azt csinálnunk, amit csináltunk. Pandémia volt, lezárásokkal! Nem lett volna szabad összejönnünk; nem lett volna szabad levennünk a maszkot, arról nem is beszélve, hogy alkoholt áruljunk. Tehát ez több értelemben is valódi speakeasy volt, mint a régi időkben.

Az akkori üzlettársammal együtt nyitottam meg az első ilyen klubot, és közösen béreltük a helyet. De kreatív értelemben az egész dolog teljes mértékben az enyém volt. És nagyon gyorsan berobbant. A híre szájról szájra terjedt. Néhány hónapon belül az emberek sorban álltak előtte. Pedig semmiféle promóciós gépezet nem állt mögötte. Az emberek hallottak róla, továbbadták másoknak, és mindig megtelt a klub. Én csináltam mindent. De tényleg mindent. Már akkor kidolgoztam azt a központi térbeli koncepciót, amely később a Daddy Rabbit lényege lett: a zenekart a terem közepére helyezni, és a közönséggel körülvenni őket. De közben én szolgáltam fel az italokat is, koktélokat kevertem, biztosítottam az egész atmoszférát. Nem arról volt szó, hogy egyszerűen lemegyek egy klubba zongorázni. Ez egy komplett koncepció volt, egy egyedülálló esemény, amelyet én építettem fel.

Csaba: Szó szerint te működtetted a helyet.

Misha: Pontosan. Teljes belemerüléssel. És azt hiszem, részben ettől volt olyan energiája. Élőnek érződött, mert tényleg élő volt. Nem volt halálra csiszolva. Volt benne kockázat és izgalom. És persze a pandémiás kontextus is óriási jelentőségű volt. Az emberek kétségbeesetten vágytak arra, hogy együtt legyenek, kétségbeesetten vágytak arra, hogy zenét halljanak, kétségbeesetten vágytak valamilyen közös emberi élményre. Így aztán hatalmas felszabadulás történt a teremben. Egyszerűen elképesztő volt. Olyan volt ez sokaknak, mintha ez lenne a világ legnagyszerűbb dolga.

Csaba: (nevetve) Szóval most végre tudjuk, mi történt. Te voltál a vírus-szuperterjesztő alak. Most már tudjuk, miért kapta el New York ilyen korán és ilyen súlyosan a pandémiát...

Misha: (nevetve) Nem, nem, nem. New Yorkon már egy évvel korábban átment a pandémia. Addigra a nagy Covid-hullám már véget ért. Pszichológiailag addigra már úgy érződött, hogy a lezárások korszaka véget ért, vagy véget kellett volna érnie. Mindenesetre ezt csináltuk néhány hónapig, aztán a partneremmel szétesett a kapcsolat, pénzügyi kérdések miatt. Azt hittem, vége lesz az egész bulinak. De éppen ugyanebben az időben történt valami más is, ami végül megmentette az egészet: felfigyelt ránk a sajtó. Írt rólunk a The New York Times. Aztán a Forbes. Aztán a Time Out. Tehát miközben belülről éppen összeomlott a partnerség, a koncepciónak híre ment szerte a világban: valami mitikus jelleget kezdett ölteni. Mert amit ezek az újságcikkek lényegében közöltek a világgal, az az volt, hogy én hoztam létre ezt a Daddy Rabbit nevű dolgot. Nem egyszerűen egy klubot egy konkrét címen, hanem az egész koncepciót. Ez döntőnek bizonyult. Mert amikor az üzleti partneremmel szakítottam, azt mondtam magamnak: még mindig én vagyok a Daddy Rabbit. Ez az én műsorom. Nem a helyről szól. Nincs semmiféle épülethez kötve. Hanem ez egy művészi koncepció. Tehát akkor én ezt folytathatom. Ezután csináltam néhány Daddy Rabbit-estet a Zinc Barban, aztán találtam más helyszíneket is hozzá. Megszűnt pandémiás esemény lenni, és egy valódi művészeti eseménysorozattá vált.

Csaba: Ami engem lenyűgöz, az az, hogy amit összeraktál, az nem egyszerűen egy koncertsorozat. Hanem egy új formátum, amelyet te találtál ki.

Misha: Igen. Pontosan így van. Ez egy formátum. És ennek a formátumnak a középpontja nem egyszerűen a zenei repertoár, vagy a program neve, vagy a vizuális identitása. Hanem a középpontja maga a zenei élmény. Egy ponton nagyon világosan rájöttem, hogy olyan műsort akarok létrehozni, amely teljes egészében a zenészekre irányul: arra összpontosít, hogyan viszonyul a közönség ahhoz, amit a zenészek valójában csinálnak. Ezért a zenészeket a terem közepére tettem. Szó szerint középre. És mindenki körülöttük van. De még fontosabb, hogy a zenészek is a zongora körül helyezkednek el, egymást nézve. Ez mindent megváltoztat. Egy szokásos jazzklubban, még ha közel is ülnek egymáshoz az emberek, akkor is olyan zenészeket nézel, akik "kifelé" játszanak, egy irányba, a közönség felé. A Daddy Rabbitnél a közönség azt figyeli, hogyan vannak egymással kapcsolatban a zenészek. Ez teljesen más energiát hoz létre. Megnöveli az intimitást, a koncentrációt, a kommunikációt. Egy olyan helyen, mint a Smalls, közel ülhetsz hozzám, mondjuk az első sorban, de én attól még fizikailag távol vagyok a dobostól, és ez korlátozza a köztünk lévő interakciót. A Daddy Rabbitnél a dob ott van közvetlenül a zongora mellett. Az énekesek is közvetlenül mellettem vannak, és a többi hangszeres zenész is ott van. Rendkívül közel vagyunk egymáshoz. Ez megváltoztatja a zenét. Megváltozik a groove. Megváltozik az egész feeling. A kommunikáció magasabb szintre emelkedik. Vagyis ez nem egyszerűen egy ügyes térbeli elrendezés, hanem ténylegesen egy más típusú, erőteljesebb zenei energiát hoz létre.

És ezt a közönség is érzi. Az emberek eljönnek, hallgatják, nevetnek és az is megesik, hogy sírnak egy-egy szomorú számnál. Utána azt mondják nekem: „Ez hihetetlen.” És én értem, miért, mert ők nem egyszerűen hallgatják a zenét. Közvetlenebb módon benne vannak. Részei egy valódi kommunikációnak.

Csaba: A Smalls-ban közel ülhetsz, de még mindig csak zenészeket nézel, akik a színpadon vannak, és neked játszanak. Itt viszont a közönség szinte kihallgatja a zenészek közti interakciót.

Misha: Ez nagyon jó megfogalmazás. A Daddy Rabbitnél a közönség magát az interakciót figyeli.  Az emberek tényleg figyelnek. Egy gombostű leesését is meg lehet hallani. Lehet-e benne bulielem? Persze. Egyes esték inkább bulisak, mint mások. Egyes esték színháziasabbak, mások intimebbek, megint mások eksztatikusabbak. De a figyelmes hallgatás a lényeg.

A zenei program jelentős része az én kompozícióimból áll. De tematikus estéket is csinálunk. Csinálok brazil Daddy Rabbit-estet, vagy David Bowie-tributet, Beatles-tributet, Burt Bacharach-, Bill Withers-, Stevie Wonder-estet. Ezek a tematikák azonnali belépési pontot adnak az embereknek, és a jegyeladást is segítik. De mindezt akkor is a saját zenei karakteremen és érzékenységemen keresztül formálom át.

Általában két énekesem van. Van egy főénekes, és van egy Rahj Mason nevű figura, aki valami elementáris életerő a teremben. Rahj afféle "hype man", bár ez a kifejezés sem fedi le, mit csinál valójában. Beatboxol, megváltoztatja a terem hőfokát, felturbinázza az energiát, összeköti a dolgokat, felfokozza az érzelmi szintet. Meghatározó része annak, ami a Daddy Rabbit koncepció. Aztán ott van a trióm ugye, zongora, basszus, dob... és általában még egypár hangszeres zenész — fuvola, trombita, gitár — attól függően, hogy éppen milyen az adott műsor.

Például tegnap este brazil Daddy Rabbit-estet csináltam, és Jackie Ribasszal dolgoztam. Néha Itai Krisst hozom fuvolázni, néha Tatum Greenblattot trombitálni: mind a ketten a kedvenc együttműködő partnereim közé tartoznak. Néha van gitár is, és néha több énekes is van. Nem akarom, hogy egy standardizált programnak hasson a dolog. Azt akarom, hogy minden este más legyen, mindegyiknek meglegyen a maga belső oka.

Csaba: A jegyár is része az exkluzív élménynek.

Misha: Igen. A jegyek drágák: 130 dollár körül vannak. És ez sem véletlen. Nyilván részben gazdasági oka van, de van pszichológiai oka is. Azt akarom, hogy az emberek úgy érezzék: egy különleges dologba, egy valódi alkalomba lépnek be. Azt mondom nekik, öltözzenek ki. És ki is öltöznek! Úgy érzik, hogy részesei valaminek. Már azelőtt más érzete van az egész bulinak, mielőtt egyetlen hang megszólalna. És az emberek jól reagálnak a jegyárakra. Nem neheztelnek miatta. Lehetőséget ad nekik arra, hogy belépjenek egy exkluzív világba. Most már ott tartunk, hogy külföldről is jönnek emberek New Yorkba, kifejezetten azért, hogy bejussanak egy Daddy Rabbitre. Ez egykor őrültségnek hangzott volna, de ez van.

Anyagilag is óriási a különbség persze. A Daddy Rabbit egy olyan dolog, amit úgy csinálok, hogy biztosan tudom, hogy nem fizetek rá. Hasonlítsd ezt össze a szokásos New York-i jazz-gázsikkal. A Smalls klubban például minden zenész körülbelül 150 dollárt kap koncertenként. Abból nem él meg senki. Szóval amikor az emberek romantikusan beszélnek a jazzklubok gazdasági oldaláról, én mindig azt gondolom: fogalmatok sincs róla, hogy valójában mik a számok. A Daddy Rabbit tette lehetővé számomra meg tudjak élni a zenélésből. És ez nemcsak az életem egzisztenciális oldalát változtatja meg, hanem a munkámhoz fűződő érzelmi viszonyomat is.

Csaba: De közben mindez nyilvánvalóan rengeteg munkát is jelent.

Misha: Teljes állás! Ez a dolog másik oldala. Az emberek azt képzelik, hogy ha egyszer felépítesz valami sikereset, akkor egyszerűen csak odamész, megjelensz és játszol. Nem. Én vagyok felelős a jegyek eladásáért. Igen, van marketingcsapatom, de a meló nagy része az enyém. Már dél körül megérkezem a helyszínre. Berendezem a termet. Minden alkalommal behangolom a zongorát. Minden helyszínnek megvan a maga hangzása és jellege, amihez alkalmazkodni kell. A keverőt a zongorára teszem, hogy folyamatosan irányítani tudjam a zenekar hangzását. Monitorokat állítok be, amikkel alkalmazkodom az adott teremhez. Ez a körkörös felállás abszolút nem szabványos, tehát mindent jó alaposan végig kell gondolni. Hát igen: a Daddy Rabbit egyszerre művészeti ötlet, üzlet és fizikai üzemeltetés.

Csaba: Az egyik dolog, amit korábban mondtál, és nagyon megmaradt bennem, az volt, hogy az eredeti, illegális klubverzió után rájöttél: soha többé nem akarod magát a helyszínt birtokolni vagy működtetni.

Misha: Soha többé. Az az első tapasztalat ezt teljesen világossá tette számomra. Amikor megvolt az eredeti klubfelállás, én vettem az összes alkoholt, csináltam az étlapokat, figyeltem arra, hogy tiszta legyen a mosdó, menedzseltem a személyzetet, és közben az egész termet figyeltem, miközben megpróbáltam zenélni is. A színpadon voltam, és zenélés közben folyamatosan azt kellett fürkésznem, hogy a general manager jól csinálja-e a dolgát, a pultosok rendben vannak-e, a felszolgálók rendben vannak-e, nem zaklatja-e őket valaki. Hihetetlenül intenzív volt. Egyfajta feladat zenésznek lenni, és egy teljesen más dolog tulajdonos-üzemeltetőnek lenni.

A Daddy Rabbit mostani verziója lehetővé teszi számomra, hogy bevigyem a saját világomat egy olyan helyszínre, amely nem az enyém, és az adott estére művészileg mégis az enyémmé tegyem. Amikor a Daddy Rabbit egy teremben van, az a terem művészi értelemben az én házammá válik.  S ezt mindenki látja. De nem az enyém a zongora, és a mosdók és a személyzet sem. Bemegyek, létrehozom azt a világot, amit akarok, játszom, beszélgetek utána az emberekkel, aztán összepakolunk és eljövök. Ez hatalmas különbség.

Csaba: Beszéljünk most egy kicsit Rolle-ról. Ez egy kisváros Svájcban, Lausanne és Genf között, a Genfi-tó partján. Tegnap a Smalls koncert után mindenkit meghívtál oda. Nem mintha a Smalls közönsége amolyan Svájcba átruccangató arcokból állna! Mindenesetre te most már több éve jazz-fesztivált is szervezel ott. Hogyan jött össze ez a svájci vonal?

Misha: Hector Martignon révén. Hector régi barátom, nagyszerű zongorista. New Yorkban él, de gyakran jár Genfbe, mert a lánya ott él. Egyszer azt mondta nekem: mikor legközelebb Svájcban vagy, szeretnélek bemutatni a barátomnak, Xavier Paternonak. Xavier amatőr zenész, fuvolista, de egyben nagyon sikeres vállalkozó is, és van egy gyönyörű háza a Genfi-tónál. Házi koncerteket szervez muzsikusoknak. Hector azt mondta: menj el hozzá, játssz ott, szerintem ti ketten össze fogtok haverkodni.  Aztán amikor legközelebb Európában voltam — azt hiszem, Berlinben —, jelentkeztem nála. Azt mondtam: Hector mondta hogy keresselek, Európában vagyok, le tudnék ugrani hozzád. Ő azonnal azt mondta: gyere, csináljunk egy koncertet. Elmentem, találkoztam vele, összehaverkodtunk, és adtam egy szólózongora-koncertet abban a kis épületben a nagy háza mellett, amelyet külön zeneteremnek épített. Gyönyörű kis terem ez. Az egész környezet olyan, mintha meséből lépett volna elő.

Mindenesetre barátok lettünk. Sokszor jártam nála, házikoncerteket csináltunk, amire elvittem különböző énekeseket, akikkel együtt dolgozom — Emily Bradent, Liz Rosát, Nefeli Fasoulit. Aztán egy későbbi alkalommal Xavier kivitt a hajójával a tóra. A szüleinek van egy garázsa, amely közvetlenül a vízre nyílik, tehát kinyitod, beülsz a hajóba, megnyomsz egy gombot, és a hajó leereszkedik a vízre. Olyan, mintha valami James Bond-filmből lennél. Kint voltunk a tavon, gyönyörű nap volt, és megláttunk a parton egy kastélyt... és én azt mondtam: „Hát az meg mi ott?” Mire Xavier: „ó, semmi különös, az csak a Rolle-i kastély.” Megkérdeztem, mire használják, és azt mondta, hogy egy általános iskola van benne, meg valamilyen hivatali irodák. Én pedig azonnal azt mondtam: miért rendezünk házi koncerteket a te házadban? Indítsunk ott a kastélyban egy jazzfesztivált. Szóval így kezdődött a Rolle-i jazzfesztivál.

Csaba: Azért azt tegyük hozzá, hogy nem messze Rolle-tól van Cully, és ott is van jazz-fesztivál ugyanennek a tónak a partján. És persze, ha megyünk a tóparton tovább, akkor ott van Montreux is... Ott is volt egy nagyon híres jazz-fesztivál... amíg ugye a mostani menedzsment ki nem irtotta belőle majdnem az összes jazz fellépőt.... Szóval Rolle. Itt is az volt az ötlet, hogy a Daddy Rabbit koncepciót átültessétek abba a térbe?

Misha: Pontosan. Nem valamiféle leegyszerűsített franchise-értelemben, hanem az intimitás, az elhelyezés, az energia értelmében. Van ott egy körülbelül százfős terem. Több nem lehet, a tűzvédelmi előírások miatt. Így aztán középre tettünk egy Steinwayt, és a termet köré rendeztük. A Daddy Rabbit-szellemében. Művészileg működött a dolog. Jöttek az emberek. Sokszor teltház volt. Jó kritikákat kaptunk. De a végén anyagilag így is veszítettünk rajta. Nyilvánvaló, hogy ez nem történhet így tovább, ha valami fenntarthatót akarsz építeni. Magát a helyet lényegében ingyen rendelkezésünkre bocsátották, ami eleve rengeteget segített. De akkor is ott vannak a költségek, a fellépő művészek, az utazásuk, a logisztika, a produkció, minden más. Voltak szponzorok is: végül voltak, akik beváltották az ígéreteiket, de nem mindegyik. Azt mondták nekünk: három éven keresztül rendesen meg kell csinálnunk a fesztivált. Ha három egymást követő évben sikeresek vagyunk, akkor a szponzorok már maguk akarnak majd kapcsolódni hozzá. De először túl kell élni azokat az első éveket, és az mindig a legkegyetlenebb rész.

Csaba: A fesztivál nem csupán koncertekből áll. Vannak mesterkurzusok, fiatalabb zenészek, több tér is.

Misha: Igen. Egyre teljesebb eseménnyé növi ki magát. Idén négynapos lesz. Délután vannak a mesterkurzusok. Iskolákat is bevonunk. Fiatalabb zenészeket is felléptetünk. Két koncertzongoránk van. Kezd komolyabb műveletté válni: több helyszín, food truckok, többféle aktivitási réteg. És akkor persze az ember azonnal visszajut a gazdasági kérdésekhez. Az ottani partnerem erősen ragaszkodik ahhoz, hogy a fesztivál megfizethető maradjon, ami nemes dolog. Ugyanakkor úgy kell csinálnunk, hogy nullszaldós legyen. És amikor az ember olyan fesztiválokhoz hasonlítja, mint Montreux, a különbség abszurddá válik. Montreux, ahogy te is mondtad, kezd valami olyasmivé válni, ami már nem jazz — óriási popelőadók, autotune-nal kiigazított énekesek, hatalmas csarnokok... Persze ha 1500 jegyet eladsz darabonként 400 svájci frankért, akkor azzal már komoly pénzt keresel. Mi intim, kamaraszerű, komoly jazz-produkciókat csinálunk, és mivel csak száz ülőhelyünk van, a gazdasági oldal törékeny marad.

Csaba: És az idei fellépőgárda? Amikor a Smalls-ban a koncerted után beszélgettünk, mondtad már, de néhány nevet elfelejtettem.

Misha: Hamarosan fent lesz a honlapon, de a tervben szerepel Omri Mor, aki zseniális zongorista, és duóban fog játszani Christos Rafalidesszel. Az egyik koncepció, amit ott különösen szeretek, az, hogy összehozok olyan zenészeket, akik korábban még soha nem játszottak együtt. Ez azonnal frissességet teremt. Aztán elhozom Hilary Kole-t. Ő lesz a fesztivál fővendége a kvintettemmel. Én voltam a legutóbbi albuma producere: nem akarom magam fényezni, de tényleg egy nagyon ütős lemez lett. Lényegében ugyanaz a kvintett, amelyet te is hallottál a Smalls-ban, csak vele kiegészülve. Szeptemberben három estét csináltunk a Birdland-ben, és rengeteg zenét írtam neki ahhoz a konkrét zenekarhoz — fuvolára és trombitára, a kvintettem hangzására. Liz Rosa is jön, tehát valószínűleg vele is csinálunk majd valami szokatlant. Moncef Genoud is fellép majd, aki egy fenomenális zongorista. Vasárnap pedig a jelenlegi kvintettem játszik majd egyfajta szponzorköszönet-koncertet ebéddel és pezsgővel.

Csaba: Moncef Genoud zenekarát nemrég láttam a Chorus-ban Lausanne-ban. Szuper jó zenész. Tudtad hogy teljesen autodidakta? Az egyik korai lemeze Bob Berggel valami fantasztikus, de az újabbak is. Nekem kicsit Michel Petrucciani zenei világára emlékeztet.   Kicsit beszéljünk Bécsről is. Ami ugyebár egy másik európai bázisod.

Misha: Igen. Bécs nagyon fontossá vált számomra. A feleségem német, de tizenkét évig Bécsben élt. Nemzetközi adójogász a foglalkozása. A munkája miatt sokat járunk Európába, különösen Bécsbe, és idővel ez olyan hellyé vált, ahol elkezdtem közönséget építeni. Úgyis ott voltam, ezért megkérdeztem egy-egy klubban: itt vagyok, felléphetek? S minden egyes alkalommal, amikor visszamentem, azt láttam, hogy egyre nagyobb lett a közönség.  Ez nagyszerű érzés. Van néhány hely, ahol játszom. A legfontosabb kapcsolatom egy Frau Mayer nevű klubhoz köt. Barátok lettünk az ottani menedzsmenttel. Hihetetlenül rugalmasak. Az időbeosztásom gyakran kaotikus — a feleségem azt mondja: „A fenébe, két hét múlva mennünk kell Bécsbe” —, és ez a rendes bookingot nagyon megnehezíti, a legtöbb klub sok-sok hónapra előre le van kötve. De ha szólok a Frau Mayernek, hogy jövök, ők azt mondják: rendben, csináljunk egy koncertet. Ha például vasárnap és hétfőn zárva vannak, akkor csinálunk egy hétfői koncertet. Kinyitják a helyet, meghirdetik, megoldják. Az ilyen személyes kapcsolatok felbecsülhetetlenek.

Csaba: És lehet, hogy Magyarországon is csinálsz majd valamit.

Misha: Igen. Néhány hónapja Budapesten voltam, és a Bródy Házzal tervezgetünk valamit. Meghívtak, mert szerették volna megtudni, hogyan lehetne oda is elhozni ezt a Daddy Rabbit-dolgot. A probléma természetesen a pénz. Pénzt kell találnunk. De az érdeklődés valós. Az egyik tulajdonos legjobb barátja hatalmas Daddy Rabbit-rajongó, és állandóan jár oda. Úgyhogy el kell kezdenem összerakni a budapesti koncepciót is. Mi legyen a zenei modellem? Kit hozzak? Az az elképzelésem, hogy valószínűleg a bécsi triómat hoznám. Ott van egy nagyszerű fiatal brazil dobos, aki már évek óta Bécsben él. Aztán van néhány bőgős is, akivel ott játszom, például egy ragyogó szlovén bőgős, Tjan Sosteric. És van egy kiváló dobos is, Matheus Jardin. Így máris meglenne egy regionális ritmusszekció, amely autóval könnyen tud utazni. Aztán valószínűleg hoznék két énekest. Talán Nefeli Fasoulit, akit imádok: görög énekesnő, hatalmas sztár Görögországban, és a legutóbbi albumomon is énekel. És aztán ott kell lennie a hype mannek, Rahj Masonnak is, mert ő döntő fontosságú az egész Daddy Rabbit-energia szempontjából. Ha ezek a komponensek mind meglennének, a budapesti Daddy Rabbit verzió megvalósulna.

Csaba: Zavarna, ha egy kicsit visszakanyarodnánk a korábbi pályádhoz is? Az egyik dolog, amire ma már nem sokan emlékeznek, hogy megnyerted a Thelonious Monk zeneszerzőversenyt.

Misha: Hát az még 2004-ben volt. De pszichológiailag talán egy még formálóbb élmény volt számomra néhány évvel korábban az indianapolisi Great American Jazz Piano Competition. Az a zongorajátékra vonatkozott, nem a zeneszerzésre. Bejutottam a döntőbe. Aztán az utolsó fordulóban már csak hárman maradtunk. Az egyik döntős egy New York-i straight-ahead zongorista volt. Ma is aktív, manapság főleg straight-ahead formációkban kísér. Ő nyert, én pedig második lettem.

Először is: semmi kifogásom az ellen a srác ellen, akit itt nem kell megneveznünk. Nagyon jó jazz-zongorista. De az egész már akkor is furcsának tűnt nekem, mert az ő játékmódja és az enyém teljesen más kategória. Az ő játéka nagyon tiszta, korrekt, abban a nyelvben meggyőző. De engem egyre inkább az a kérdés foglalkoztatott: tulajdonképpen mit értékelnek egy ilyen versenyen? A technikai képességet, vagy valami személyesebbet: azt, hogyan kommunikálnak az emberek a zenén keresztül, hogyan késztetnek másokat mosolyra, sírásra, mit éreznek, amikor hallgatnak téged... A felejthetetlen pillanat a közönség reakciója volt. Körülbelül 1500 ember volt ott a díjátadón, kiöltözve, szmokingban. Formális versenyhangulat. És amikor bejelentették, hogy második lettem, az egész közönség felállt, és fújolni kezdett. Fújolni! Ezt aztán nem szokás csinálni egy komoly zongoraversenyen. Aztán másnap volt egy találkozóm a zsűrivel. Bobby Short is a zsűri tagja volt, és elképesztően kedves volt. Azt mondta, teljesen nem ért egyet a többiekkel, és meghívott egy szólókoncertre. Visszatekintve ez egészen rendkívüli ajánlat volt. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy ezt teljesen felfogjam. Aztán egy másik zsűritag mondott valamit, amit soha nem felejtettem el: „Úgy döntöttünk, hogy nem neked adjuk az első díjat, mert neked nincs szükséged rá. Neked így is nagy karriered lesz.” Ez az egyik legabszurdabb dolog, amit valaha hallottam. Ezután hoztam egy döntést: nem érdekel többé, hogy versenyeken játsszam. Nem akarom, hogy így ítéljék meg a játékomat.

Csaba: Nos, ismerek néhány magyarországi zenei versenyt, a klasszikus zene területén, ahol a zsűri az első díjat ki sem adta. A győztes az lett, aki a második díjat kapta... Micsoda sértés ez! És még valami... utánanéztem a Monk-verseny győzteseinek az évtizedek során. Volt olyan év, amikor Joey DeFrancesco negyedik lett. Negyedik! Egy másik évben Emmet Cohen harmadik lett. A győztesek pedig... sokszor nem igazán látjuk, hogy olyan nagy karriert futottak volna be...

Misha: Nyilván egy versenyen a technika is sokat számít. Emmet Cohen például sokkal tisztábban játszik nálam, s gyorsabban is tud játszani nálam, őrületes technikai készséggel. Egy monstrum, és ezt teljes csodálattal mondom. Joey DeFrancesco negyedik helye.... na hát az is eléggé abszurd. Ezek a rangsorok sokat elmondanak arról, milyen furcsa az egész zenei kompetíció és bírálat dolog. Ahogy korábban is mondtam, szerintem az igazi kérdés nem az, hogy ki játszik tisztábban, pontosabban. Az igazi kérdés az: megindított-e téged a zene? Meg tudtalak-e ríkatni? Megérintettem-e benned valamit? Ez az igazi mérce. Ha ez megtörtént, akkor elvégeztem a dolgomat. Jó példa erre Thelonious Monk. Konvencionális füllel hallgatva érdességet, hibákat, esetlenséget észlelsz. És mégis nyilvánvalóan zseniális, ahogy játszik, mert valami egészen emberit és egyedit hozott létre, ami megragad, hat rád, nem tudod elengedni.

Csaba: Monk után beszéljünk egy kicsit egy másik zseniről is, Kenny Barronról, aki a korai zenei tanulmányaid fontos fejezete. Ő volt ugyebár a tanárod a Rutgers Egyetemen. Mondjuk, szerintem ez nem hallatszik a játékodon, legalábbis most. Egyáltalán nem úgy játszol, mint Kenny.

Misha: Életemnek volt egy olyan szakasza, amikor Kenny mindent jelentett nekem. Azt mondod, hogy nem úgy játszom, mint ő, pedig elhiheted: régebben teljesen úgy játszottam. Kenny Barron klónnak hangzottam. Én akkoriban Kenny teljes megszállottja voltam. Eljártam minden koncertjére, és már azelőtt megjósoltam minden hangot, amit játszani fog, mielőtt leütötte volna a billentyűket. El tudtam énekelni a szólóit. Őrületes mennyiségű zenéjét kottáztam le. Ami megszállottá tett, az Kenny dallamossága volt. Minden hang, minden futam tökéletesnek tűnt. Szó szerint sírtam, mert nem értettem, hogyan tud valaki ilyen gyönyörű dallamvonalakat alkotni. Mikroszkopikus aprólékossággal foglalkoztam vele. Néha négy-öt órát töltöttem két ütemmel. Két ütemmel. Nem azért, mert lassú lettem volna, hanem mert meg akartam érteni mindent, ami molekuláris szinten történik abban a két ütemben — miért az a hang, miért az az ív, miért az a ritmus, miért az az érzés. Totális megszállottságban éltem. A zenén túl is! Mit eszik Kenny? Hogyan öltözik Kenny? Milyen Kenny járása? Azt hiszem, mindezt a megszállottság szó sem írja le igazán.

Amúgy tanárként Kenny elég szokatlan volt. Nem olyan ember volt, aki hosszú magyarázó előadásokat tart. Bementem, leültem a második zongorához, és ő azt kérdezte: mit akarsz játszani? Azt mondtam, mondjuk: Autumn Leaves. Akkor eljátszottam neki az Autumn Leaves-t. Mire ő: rendben, mi legyen a következő? Néhány óra után rájöttem, hogy így nem úgy tanulok, ahogy szeretnék. Ezért aztán elkezdtem én magam strukturálni az órákat. Óravázlatokkal mentem be. Azt mondtam: Kenny, én nem neked akarok játszani, hanem azt szeretném, hogy te játssz nekem. Nem magamat akarom hallani, hanem téged. Magnóval rögzítettem a játékát, hazavittem az anyagot, és lekottáztam. Tehát valóban, mindent tőle tanultam, de nem hagyományos pedagógiai módon.

De aztán a végén arra is rájöttem, hogy "ki kell tanulnom" őt magamból, mert különben soha nem találom meg a saját hangomat.

Csaba: Követte Kenny azt, amit később zeneileg csináltál?

Misha: Nem igazán. Ez egy kicsit furcsa. Mindig nagyon örül, ha találkozunk, de nemigen tudja, mit csinálok mostanában. Nem jár el a koncertjeimre. Kenny amúgy sem követi különösebben a zene újabb irányzatait; tökéletesen csinálja a maga dolgát, s ez így teljesen rendben van.

Csaba: Indulásodkor gyakorlatilag "tiszta" jazz-zongoristaként képzelted el a karrieredet, nem igaz? Triólemezek, kis jazz-klubok, esetleg koncerttermek....

Misha: Akkoriban én Kenny Barron akartam lenni. Ez volt a rögeszmém. Meg voltam győződve róla, hogy ő nemcsak a legjobb zongorista, hanem a legmenőbb fazon is, akivel valaha találkoztam. És igen, sok tekintetben egy darabig el is mentem azon az úton. Azok a triólemezek, amelyeket a kétezres évek elején készítettem, pontosan ebből a világból valók. Ari Hoenig dobon, Boris Kozlov bőgőn. Ari és én ugyanabban a New York-i közegben formálódtunk. Egyidősek vagyunk, jól megértjük egymást. Ari körülbelül tizenöt évig játszott velem. Aztán később kitágult a zenei családom. Samvel Sarkisyan szinte fiamként lett fontos számomra. Véleményem szerint ő az egyik legjobb dobos, aki ma él. Amikor a Smalls-ban hallottad tegnap, úgy játszott, mint egy isten — intenzíven, muzikálisan, velem lélegezve, megértve a zeném minden hajlítását. Ott van aztán Tatum Greenblatt, fantasztikus trombitás. De van sok más zenész még, akikkel imádok együtt dolgozni, és akik mélyen ismerik a zenémet.

Csaba: Pontosan ezért mondtam, hogy az a zenekar, amellyel a Smallsban játszottál, megérdemelne egy lemezt. (Misha Piatigorsky / zongora · Itai Kriss / fuvola · Tatum Greenblatt / trombita · Peter Slavov / bőgő · Samvel Sarkisyan / dob)

Misha: Tudom. Fel kellene venni. De itt eljutottunk a mostani kor egyik problémájához. Hogy mit jelentenek ma a jazz-lemezek. Elköltesz tízezer dollárt egy album elkészítésére, vagy még többet. Óriási energiát teszel bele. Aztán kimegy a "termék" egy olyan világba, ahol szinte senki sem vásárol zenét. Nincsenek lemezboltok. New Yorkban az emberek nem vesznek CD-t a koncerteken sem. Európában még el lehet adni valamennyit, de Amerikában nemigen. Az LP-nek most talán újra van, vagy lesz valamennyi értéke. De többnyire az történik az új lemezekkel, hogy a zenészek felteszik a Spotifyra: gyakorlatilag odaadják majdnem teljesen ingyen. Mi ebben akkor a logika? Ezt kérdezem magamtól mostanában. Producerként is dolgozom — magamnak, énekeseknek, másoknak —, de őszintén szólva már magam sem tudom, mi az az üzleti modell, ami jól működik. A brazil album, amelyet most fejeztem be, pontosan ennek a dilemmának a része. Húzom-halasztom a megjelentetését, mert ismerem a sztorit: befejezed, kiadod, aztán elsüllyed a digitális óceánban. A Bandcamp talán jobb, mert ott legalább a részesedési arány nem sértő — 80, 85, talán 90 százalék. De még így is nehéz kérdés, hogy lehet legjobban boldogulni manapság ezekkel az úgynevezett tradicionális hanghordozókkal. Szóval továbbra is készítek lemezeket, de most már azért jóval kisebb lelkesedéssel, mint korábban.

Csaba: Menjünk vissza egy kicsit a családi hátteredhez, mert az is nagyon érdekes. Az emberek a klasszikus zene világából ismerik a Piatigorsky nevet, de nem feltétlenül tudják, hogy ez mit jelentett a családon belül.

Misha: Így van. A nagybátyám testvére, Gregor Piatigorsky világhírű csellista volt — a nagyapám testvére. De én nem ismertem őt. Ő 1975-ben halt meg. Én 1972-ben születtem. Ő Kaliforniában halt meg, én pedig akkor még Oroszországban voltam. Tehát személyes kapcsolat nem volt köztünk. De maga a családom teljesen muzikális volt. Mindenki zenész volt. A nagyapám Moszkva leghíresebb harmonikása volt. Az apám zeneszerző és a híres moszkvai Taganka Színház zenei vezetője volt. Akkoriban az egy nagyon komoly pozíció volt.

Aztán a New Yorkba való emigrációval minden megváltozott. Az egész család emigrált — anyám, apám, a bátyám és én. Nyolcéves voltam. Először is volt egy kétéves vízum-kérelmi folyamat. És abban a két évben, amint gyakorlatilag kinyilvánítottad a távozási szándékodat, Szovjetunió, a szocialista rendszer ellenségévé váltál. Apám elvesztette a munkáját. A nagyapámnak kellett eltartania bennünket. Ebben az időszakban apám hozott egy döntő fontosságú lépést: megtanult zongorát hangolni. Egy híres mesternél volt tanonc, és mindent megtanult a hangszerről. Így amikor megérkeztünk Amerikába, volt egy szakmája. Ez a szakma lett a híd. A New York-i zsidó közösség fogadott be bennünket. Abban a helyi közösségben akkor még szinte egyáltalán nem voltak bevándorlók — nagyjából mi voltunk az első vagy a második család. Aztán valahogy az emberek megtudták, hogy apám zongorát tud hangolni, és így indultunk el. Szó szerint eljöttek apámért, és elvitték őt az otthonaikba, hogy behangolja a zongoráikat. Anyám varrónői munkát végzett. Ez volt az amerikai életünk alapja. És igen, apám továbbra is zenélt. Egész életében játszott. Néha négykezeseztünk is együtt. Az emigráció után az egyik zsinagógában is játszott. De tudta, hogy harminchárom évesen már nem fog betörni az amerikai zenei színtérre. És temperamentumban sem volt olyan, mint én. Én hajtósabb, vállalkozóbb alkat vagyok. Ő inkább afféle zeneszerző, zenei vezető, entertainer típusú muzsikus volt.

Csaba: Szóval amit otthon hallottál, az nem a hagyományos klasszikus zenei anyag volt.

Misha: Nem, nem. Mindenféle zenét hallgattunk. Tulajdonképpen a Beatlesen nőttem fel. Apám rengeteg Beatlest játszott. Ő a színházi világhoz tartozott, ezért mindig voltak körülöttünk színészek, mindig énekeltek dalokat, mindig volt egy afféle színházi-zenés légkör a lakásunkban. Írt gyerekdalokat is — valójában más formába öntött politikai dalokat —, és abban a világban afféle slágerfigurának számított. Én egyébként klasszikus zongoristaként kezdtem a zenei tanulmányaimat. De gyermekkoromban borzasztóan féltékeny voltam apámra, mert ő csak leült, és el tudott játszani dalokat — Beatles-dalokat, bármit —, én pedig nem tudtam. Én voltam a "klasszikusan képzett gyerek", aki állandóan attól retteg, hogy valami hibát vét a zongoránál. Apám viszont mindenféle zenét tudott játszani. Ez majdnem megőrjített. Úgyhogy tizenhat évesen elkezdtem az átváltást. Beatles, Billy Joel, blues, jazz. Amint megnyílt előttem az a világ, rájöttem, hogy ezt akarom csinálni egész hátralévő életemben.

Csaba: Ezt is! Meg, úgy látszik, egy csomó más dolgot is! Straight-ahead jazzt, a Daddy Rabbit sorozatot... a svájci fesztivált... producerként és énekesekkel dolgozol... sőt még filmekhez is írsz zenét.

Misha: Igen, valóban: filmzenét is írok. Közvetlenül azelőtt, hogy lejöttem volna ebbe a kávézóba erre az interjúra, éppen egy Parkers című dokumentumfilmhez komponáltam. A barátomnak, Shawn Hicks filmrendezőnek készül. Filmekhez zenét írni nemcsak a zenéről szól, hanem kapcsolatokról, bizalomról, lojalitásról is. De ma már nem keresek magamnak filmzenés munkákat. Mostanában sokkal jobban érdekel az, hogy magamnak írjak, énekeseknek írjak, producerként dolgozzam, projekteket formáljak. Kérdeztél a régi „Misha Music” honlapról, ahol úgy tűnt, mintha zenei szolgáltatásokat kínálnék. Az a honlap egy őskövület. Azt sem tudom, miért van még fenn. De tulajdonképpen minden énekessel, akivel dolgozom, producerként is együtt dolgozom. Ez is szerves része a zenei életemnek.

Csaba: Te jó ég, hány óra van? Nem kell valahova szaladnod? Úgy látszik, mindketten teljesen elvesztettük az időérzékünket.

Misha: Éppen most a beígért tizenöt perces interjúnk második órájába fordulunk. De semmi gond. Így szokott ez lenni, amikor a beszélgetés igazán beindul. Jó érzés beszélni ezekről a sokféle projektről, amelyekben benne vagyok, meg a régi dolgokról is, és mindig remek, ha új zenei barátokra talál az ember.

Csaba: Köszönöm az idődet és a nagylelkűségedet. Szeptemberben mindenképpen találkozunk Rolle-ban, a fesztiválodon, aztán meglátjuk, hogyan alakulnak a budapesti dolgaid; talán ott is találkozunk.

Misha: Reméljük. És amikor nyáron visszajössz New Yorkba, beviszlek valamelyik Daddy Rabbit-előadásra. Imádni fogod!