László Attila és zenekara a BJC-ben
Mester és tanítvány címen konferálták be a péntek esti koncertet a Budapest Jazz Club színpadán, ahol László Attila nem csak kiváló zenészként, de tanárként is bemutatkozhatott. A zongoránál ugyanis az egyik egykori tehetséges zeneakadémiás tanítványa, Pintér Péter ült. (Aki ráadásul épp tegnap ünnepelte 28. születésnapját!) A négytagú zenekart Hidász Tamás fiatal dobos (aki az idén júniusban végzett a Zeneakadémián), és Horváth Pluto József basszusgitáros tette teljessé. Az ebben a felállásban először együtt játszó zenekar kb. kétórás koncertje minden pillanata élményszámba ment, a közönségnél pedig óriási sikere volt.
László Attila saját zenei stílusa és ízlésvilága annyira meghatározó és domináns, hogy akármilyen felállásban, akármilyen zenésztársakkal lép színpadra, bármikor felismerhető jellegzetes gitárjátéka, és kiváló szerzeményei is. Ezért aztán, aki szereti az ő stílusát (és azért lehet benne mit szeretni), annak minden egyes alkalommal jó élményben lehet része. Nem volt ez másképp ezen az estén sem, ezúttal is az ő szerzeményei adták a koncert gerincét, egy-két közös szerzemény és standard még belefért a repertoárba. Ha már itt tartok, külön kiemelném, hogy a dalokat kiválóan válogatták össze, ugyan László Attila több évtizedes pályájából és számtalan zenekarából mindig lehet jókat csipegetni, de nekem ez a koncert ilyen szempontból nagyon betalált. Rögtön az elején a „Downhill” című saját, blues-os beütésű szerzemény, és az „A Dance, We Are Waiting for” elnevezésű, Snétberger Ferenccel és Pecek Lakatos Krisztiánnal közösen rögzített, gyönyörű ballada megadta az alaphangot (nekem ez rögtön az egyik kedvencem volt ezen az estén). Több műfaj határán is lavíroztak, a jazz, a fúziós, a jazz-rock, néhol az ötvenes évek Amerikájának zenéje került a kalapba, amelyet aztán négy különböző személyiség formált egységessé a színpadon. Pluto dögös basszusfutamai inkább a blues-rock-fúziós irányvonalat képviselték (nem véletlenül elsősorban a Gitár Trióban szoktak együtt zenélni), Pintér Péter zongorajátéka inkább a hagyományosabb, klasszikus jazz felé húzott, a gitár pedig a kettőre építkezve zseniálisan hozta létre az összhangot. Az első felvonásban előkerült még többek között Pintér Péter egy önálló darabja, ami szintén kitűnő volt, nagy sikert aratott, valamint egy szép gitár bevezetéssel kezdődő standard, a „My Romance” is.
A második felvonás ugyanazon a színvonalon folytatódott, ahol az első abbamaradt, ebben a blokkban nekem a „Basking Tiger” című László Attila szerzemény tetszett a legjobban, amiben csodaszép gitárszólót hallhatott a közönség. Én alapvetően a lassabb, szebb balladákat szeretem, de természetesen az összes többi dal is fantasztikus volt. A végén a „Waterloo” című számot már jobban rockosra fogták, dinamikus számként tökéletes lezárás volt, hogy a közönség lelkes buzdítására még eljátszanak egy ráadást. Az egy lassabb blues volt, és nekem nagyon ismerős volt, biztos, hogy többször is hallottam már, de ha megfeszítenek, sem tudnám megmondani, mi volt az…
A zenészek egytől egyig kiválóak voltak, László Attila nekem a hazai jazzgitárosok között az egyik legnagyobb kedvencem, ezen az estén sem adott okot rá, hogy megváltoztassam a véleményemet. A gitárjátéka mellett én a hangzását is nagyon szeretem, ezt az elnyújtott, lágy, kórusos jellegű gitárhangot, ami annyira jellemző rá, és ami tökéletesen illeszkedik ehhez a kifinomult, „átlagember” számára is befogadható, ugyanakkor kitűnően megmunkált és felépített zenei világhoz. Pintér Péter nevét csodálkozom, hogy még nem hallottam korábban, mert tényleg tehetséges zongorista, remek improvizációs készségekkel, méltó tanítvány volt ezen az estén. Pluto nem véletlenül számít nemzetközi körökben is az egyik legjobb, legtechnikásabb basszusgitárosnak, döbbenetes szólókat játszott, főleg a koncert végén a slap és a különböző technikai bravúrok láttán és hallatán csodálkoztam el. Hídász Tamás pedig remekül hozta a kötelezőt, és bár a koncert jelentős részében ritmushangszeresként kellett megítélni a tehetségét, azért az utolsó számban tőle is hallhattunk egy remek dobszólót (illetve előtte is egy-két kisebbet).
Bár nagyjából sejtettem, mire számíthatok a koncerten, egyrészt a nagyszerű repertoár, másrészt az általam korábban nem hallott fiatal tehetségek jelentősen emelték az est színvonalát. László Attila játékát pedig nem először hallom, de nem tudom megunni. Remélem, máskor is szervez maga mellé tanítványokat fellépni, egyrészt ez mindig egy izgalmas, változatos, kiaknázható terület marad, ami az ő zeneiségére is jó hatással lehet, másrészt ezúttal is bizonyította, hogy zenészként, zenekarvezetőként és tanárként egyaránt megállja a helyét a mai magyar jazzéletben. Sőt!
A közönség nevében is köszönöm az élményt az egész zenekarnak, a magam nevében pedig köszönöm Menyhárt Júliának, hogy elkísért, és nálam sokkal szebb fényképeket csinált.
