A VILÁGJÁRÓ CSIZMADIA JAZZMESÉJE
Jazztörténeti pillanatnak, egy frissen alakult Big Band bemutatkozó koncertjének lehettünk tanúi vasárnap este a Hollán Ernő utcában. Budapest egyik legnépszerűbb és méltán világhíres klubjáról elnevezett BJC Big Band megálmodója, létrehozója és művészeti vezetője, Csizmadia Dávid, kiváló zenészeket toborzott zenekarába, minden szekcióban nagy nevek játszottak. Az est sztárvendége az Írországban született skót trombitás, zeneszerző, a Royal Scottish Academy of Music and Drama tanára, Ryan Quigley Londonból érkezett.
Hol volt, hol nem volt, egy nagyszerű trombitásnak, Csizmadia Gábornak fia született, Dávid. Ő maga tizennégy esztendeig, 1992-től egészen 2006-ig a Stúdió 11-ben szolgált, de más formációkban, például a Besenyő Brass tagjaként is (a Besenyő Blues Band-del működő fúvósok önálló vállalkozása) nagy elismerésben részesült. Fia is tehetséget mutatott a zene iránt, így apja hangszerét választva már gyerekkorától ismerkedett a trombita rejtelmeivel. Dávid később a Weiner Leóban, majd a Liszt Ferencen tökéletesítette tudását. Diplomát szerezve járta apja útját, hamarosan ő is keresett trombitás lett. A jazztől a popig sok műfajban játszott a fúvós szekció tagjaként. Ez idő tájt ismerkedtem én is meg vele. Hogy a mesém hihető legyen, íme, ezen a régi képen a most alakított nagyzenekarában is játszó Abbas Murád és Dennert Árpád társaságában, az azóta megszűnt Take 5 klubban látható.
Szakmai elismerések közepette építgette karrierjét, egy nap azonban gondolt egyet. Szép, szép a zenész élet, csurran is, cseppen is valami innen-onnan, de bizony gyakran előfordul, hogy hitelből kell átvészelni nehéz napokat. Mivel nem akart hosszú távon a jószívű kocsmárosok vendégszeretetére hagyatkozni, több korabéli pályatársához hasonlóan felkerekedett, és az új szeleket kihasználva hajóra szállt. A Cunard hajózási cég Queen Elizabeth nevét viselő utasszállító óceánjáróján körbe muzsikálta a világot. Teltek múltak az évek, és világjáró Csizmadia barátunk a tapasztalatok gyűjtése mellett, egyre szőtte álmait egy saját Big Band összehozásáról. Kottákat gyűjtött, lassan összeállította álomzenekarának repertoárját. Az utolsó kikötőben végleg a szárazföldre lépve megnősült, majd nekilátott további tervei megvalósításához. Felhívta Bóna Lászlót, a Budapest Jazz Club egyik főnökét, aki minden segítséget megadva keresztapaként is támogatta a koncert létrejöttét. Az ő javaslatára lett ugyanis az alakuló zenekar neve BJC Big Band, és ahogy a filmekből is tudhatjuk, egy ilyen javaslatnak nem lehet ellenállni. A zöld utat kapott Csizmadia Dávid feladata a következő hetekben „mindössze” abból állt, hogy végig telefonálja a rajta kívül 18 főből álló zenekar minden tervezett tagját, megismertesse és megbeszélje velük a repertoárt, valamint helyet, és időpontot egyeztessen a próbákra. A tizenöt fős fúvósszekcióknak (5 trombitás, 5 harsonás, 5 szaxofonos) és a négyfős ritmusszekciónak (billentyűs, gitáros, bőgős, dobos) külön-külön több próbalehetősége adódott, a teljes zenekar viszont csak egyszer tudott próbálni a fellépés előtt. Mindannyian profi zenészként megoldották a feladatot, a zenekar összeállt. Felvetődött a vendéghívás kérdése, mivel az érdeklődés felkeltésében, a produkció eladásában, azaz a teltház eléréséhez egy külföldről jött sztár sokat segít egy új zenekar első fellépésén.
A harsonás csapatból Abbas Murad és Csapó Krisztián a hazánkban is népszerű brit Incognito zenekarban játszó barátaik ötletére hallgatva, javasolták a számos világsztár, többek között Quincy Jones, Aretha Franklin, Randy Brecker, és Kurt Elling lemezén és turnéján játszott skót trombitást. Bevallom, a "What Does Not Kill You" című tavaly megjelent második lemezére rangos fórumon nagyon jó kritikát kapott Ryan Quigley nekem ismeretlen volt, de a koncert után alaposan emlékezetembe véstem a nevét.
A vendég muzsikus személye azért is érdekes volt azon felül, hogy az általánosan elismert magas színvonalú brit jazz egyik reprezentánsa, mert ő is úgynevezett „lead” trombitás, akárcsak a zenekarvezető Csizmadia Dávid. Ezzel a tehetséggel, azaz a magas hangokat frazeálásban, dinamikában könnyedén megszólaltatva szólózni, a nagy trombitások közül is kevesen vannak megáldva. Ez a játszási mód elsősorban a nagyzenekari jazzben tud igazán érvényesülni, nem véletlen hogy legnagyobb művelői is, mint például Bill Chase, vagy Maynard Ferguson is ezen a területen aratták legnagyobb sikereiket. Ez a technika természetesen tanulható egy szintig, de azon felül születni kell rá.
Csizmadia Dávid szólistaként ritkán, inkább szekcióban játszott, éppen ezért átengedte a „lead” szerepét a skót trombitásnak, aki szólóival egyaránt elkápráztatta a zenekar tagjait, és a közönséget is. Az utolsó sorban, a trombitások között helyet foglaló zenekarvezető a konferálást is átengedte a vendégnek, és amikor nélküle játszottak Csapó Krisztián látta el ezt a feladatot, hozzáteszem világszínvonalon. Természetesen Krisztián az említett szinten játszott hangszerén is, mint ahogy a többiek is remekeltek. Nézzük akkor, kiknek köszönhettük ezt a csodálatos estét. A rezesek közül a trombitások: Ducsai Szabolcs, Csizmadia Dávid, Pecze Balázs, Koós-Hutás Áron, és Puskás Csaba; a harsonások: Csapó Krisztián, Korb Attila, Varga István, Abbas Murad, Nagy-Viktor Dániel;, végül a fúvósszekció nádfúvósai, a szaxofonosok: Molnár Sándor, Nagy Balázs, Dennert Árpád, Elek István, Stencli Tamás.
A ritmusszekcióban gitáron ifj. Tóth István, billentyűs hangszeren Oláh Krisztián, bőgőn és basszusgitáron Máthé László, és a dobokon Csízi László játszott.
Következzék az eljátszott darabok listája, a zárójelben szereplő nevek nem feltétlenül a szerzőket jelölik, néhányszor Csizmadia Dávid feldolgozásainak forrásául szolgált szerzemények ismertebb változatait játszott zenekarok vezetői lettek feltüntetve.
Az első részben hallhattuk: Malaguena (Stan Kenton), Funky Sea Funky Dew (Peter Herbolzheimer), Mexicali Rose (Buddy Rich), Ana Luisa (Urbie Green), Dr. Stage (Ryan Quigley), Left Bank Express (Maynard Ferguson).
A szünet után, a második részben a Time Check (Buddy Rich), az A Taste of Honey (Woody Herman), Give It One (Maynard Ferguson), Sally "O" (Peter Herbolzheimer), Q-Banesque (Ryan Quigley) hangzott el. Két szerzeményt tehát a vendég hozott, a többit Csizmadia Dávid válogatta a műsorba.
A Pallai Péter által „levédett” leginkább jazzszerű jazz-t kissé átformálva, leginkább Big Band-szerű, kortárs nélküli dögös kortárs módon játszott Big Band zenét élvezhettünk az első perctől az utolsóig. Félelmetes szólók, fantasztikus hangzás. Őrjöngő tapsvihar, extázis a nézőtéren, és persze jött a ráadás.
Az első persze be volt kalkulálva, volt hozzá koreográfia is. Quigley előre hívta Koós-Hutás Áront és Pecze Balázst, és hármasban felváltva „lídelve” a zenekar kíséretével játszotta a „Three More Foxes” című Maynard Ferguson szerzeményt. Humor, virtuozitás és a háttérben megszólaló nagyzenekar ismét heves érzelmeket váltott ki, így a büfé felé kacsingató skót még egy ráadást konferált be, ez pedig a „MacArthur Park” volt, ahogy az előzőt, ezt is Maynard Ferguson írta (Hát ezt bizony rosszul tudod Péter! Ti. Richard Harris 1968-as világslágerét Jimmy Webb írta! – A szerk.), és a ráadás ráadásában is a „három róka” fújt a centrumban.
Csodálatos este volt, azoknak is, akik nem Big Band specialisták. A zene elementáris sodrása ezen az estén mindenkit magával ragadott. Köszönet érte a kiváló muzsikusoknak, akiket jószerivel nem méltattam egyenként dicsérő szavakkal, de a fellépők névsorát végig olvasva, nem is igazán szorulnak lelkendező szavaimra. Csizmadia Dávid, aki megálmodta, létrehozta ezt az all-star nagyzenekart, kialakította műsorát, nem akart a középpontba kerülni. Tudta, hogy nála jobb konferanszié akad zenekarában, és annak adta ezt a feladatot, amely akkor hálás, ha azt úgy oldják meg, mint Csapó Krisztián. Ez bölcs vezetői erény volt részéről. Kitűnő, átlagon felüli képességekkel rendelkező muzsikusként felismerni még meglévő saját gyengébb pontjait, és a szent cél érdekében a háttérbe lépni, nos, erre csak a legnagyobb művészek képesek. Itt azonban még nem ér véget a világjárt Csizmadia fiú meséje. Egy nagyzenekar fenntartása szinte lehetetlen, a BJC Big Band durván negyedévenként fog összeállni, így jövő tavasz valamelyik hónapjában lehet majd őket újra látni. Aki nem hiszi, járjon utána!
