Generális találkozások – Oláh Kálmán és Dresch Mihály koncertje az iF Café-ban
Az életünk egy része a találkozásokról szól. Talán furcsának tűnik, de galaxisok is találkoznak. Lakályos lakhelyünk a Tejút, afférba keveredik majd az Andromédával. Jelenleg ugyan még csak stírölik egymást, de hamarosan, alig 4 milliárd földi év után csak összejön az aktus is – elég sok gyerek várható majd a kéretlen násztáncból. Miles is találkozott Coltrane-nel, ez, a körülmények ismeretében elég törvényszerű volt, de például, Péntek is tök véletlenül összefutott Robinson-nal, pedig az egy igazi lakatlan sziget volt – legalább is, addig.
A jazz nagy olvasztótégelyében a találkozás kiváltképpen izgalmas. Van benne minden, mint a nagybetűs életben: kíváncsiság, várakozás, borzongás, erotika, van-e bugyi a csajon, mint a mai teleregények nagy elődjében, egy jobbfajta „Courts-Mahler” giccsben. A végeredmény? Számtalan ötcsillagos koncertfelvétel, lemezek, “blowing session”-ök, vagy csak olyan bulik, amelyeket nem felejt el a szerencsés “ENSZ-megfigyelő”, aki véletlenül jelen lehetett a dolgok spontán történésekor. A jazzvilággal foglalkozó írások egy része is erről szól, talán maga a jazz is.
Oláh Kálcsi és Dresch Misi életükben először muzsikáltak így, édes kettesben, az iF Café adott tökéletes otthont ennek a különleges alkalomnak. Éppenséggel játszhattak volna a Carnegie Hall-ban is, a zene ugyanis volt olyan jó, de a közönség örömére ezúttal az Enterprise és a Nimitz repülőgép-hordozók nem a Csendes-óceánon találkoztak, hanem a Tihanyi-szorosban. Ettől nem lett rosszabb semmi, sőt.
Amint hírét vettem a koncertnek, tudtam, hogy ezen ott kell lennem. Mondhatnék kifogásokat, hogy nem sült ki a pite, meg effélék, de az elég szánalmas magyarázat lenne – magamnak is. A nagy eseményre a zenészek is felkészültek, lélekben. Komolyan vették a kezdést, szinte másodperc pontossággal ültek a hangszerekhez 19:30-kor – a “világidő”, a Greenwich Mean Time szerint. Közben két adag forró csokit is magamba döntöttem. Egyrészt, sehol máshol nem adnak ennyire finomat, másrészt pedig öreg este volt már, épp ideje, hogy valamiben lefáradjak, ha már a reptéri kocsmák közeléből elszólított a kötelesség.
Mély tüzű, komoly kamaramuzsikát hallottunk, nem ulibuli trixieland volt, az egyszer biztos. Standard-ek, amelyekre két alkotó ember könnyen kreál jó gondolatokat, gyönyörű dallamokat, és Misi szerzeményei közül is elhangzott néhány, amelyek ugyanilyen jól illeszkedtek a műsorba. Az “I Remember April” volt a nyitány, aztán később jött a „Footprints”, majd a végére fölvették a bluesokat, talán kezdett hűvösödni a levegő.
A ráadásban az “All Blues” hangzott el. Misi fuhunon játszotta. Meg kell állapítanom, hogy a hangszer karaktere jól megy a bluesokhoz, eszméletlen dögösen, emlékezetesen, teljes pompájában zöldellt, illetve fénylett az örökzöld. Soha így nem hallottam ezt az alapművet ebben a személyi és hangszeres összeállításban. Persze, Kálcsit és Misit ismervén, szerintem akkor is méltó vastaps lett volna a végkifejlet, ha az “All Blues” fölszentelt hangjait bikacsökön és jancsiszögön rázták volna meg.
A két generális találkozott. Nem háború sült ki belőle, hanem annál sokkal több: óriási muzsika.
Oláh Kálmán – zongora
Dresch Mihály – tenor- és szopránszaxofon, fuhun
