SZUBJEKTÍV MEGEMLÉKEZÉS A HÚSZ ÉVE ELHUNYT ZOLLER ATTILÁRÓL

Azok között, akik külföldön, elsősorban is a jazz szülőföldjén igazán világhírnévre tettek szert, két gitárost említhetünk: Zoller Attilát és Szabó Gábort. Ennek a megemlékezésnek nem feladata kettőjük művészetének összehasonlítása, netán „versenyeztetése”, de Zoller jelentősége, zenei öröksége, (megkockáztatom) jazztörténeti jelentősége talán a sztárnak minősíthető Szabóénál is nagyobb. (Már csak amiatt is, mivel Zoller pályája félévszázadon át tartott, míg Szabó üstökösként tűnt fel és úgy is hunyt ki, de tényleges pályája mindössze két évtizedet fogott át.) Azt azonban érdemes tudni, hogy ők ketten holtversenyben voltak elsők hangszerükön 1964-ben a Down Beat magazin kritikusainak szavazólistáján a „Nagyobb figyelmet érdemlő tehetségek” kategóriájában.

Fotó: Siklós Péter

Zoller Attila Visegrádon született 1927. június 13-án. (Szülőházán márványtábla emlékeztet rá. Turi Gábor erről szóló írása indította honlapunk „A jazz színhelyei” című sorozatát.) Hegedülni és trombitálni tanult, de a háború után a gitárt választotta. Játszott Tabányi Mihály Pinocchio együttesében, látva azonban a Rákosi-rendszer kibontakozását, 1948-ban Ausztriába szökött. A fiatalember jó környezetbe került, mert a háború utáni Ausztriában és Németországban nagy igény volt a jazzre mind a megszálló katonaság, mind pedig a nehéz időket túlélt lakosság részéről. Játszott Vera Auer, majd Jutta Hipp együttesében. Hans Koller kvartettjével pedig olyan nagylemezt készített, amelyben Oscar Pettiford volt a bőgős. Az 50-es éveket végigmuzsikálta Európában, de mágnesként vonzotta Amerika. Így aztán 1959-ben teherhajón (!) kelt át az óceánon és a Lenox Music School-ba sikerült bekerülnie, ahol Ornette Coleman és Don Cherry voltak a szobatársai. Fényes karrier indult el, amelyben olyan partnerei voltak, mint Herbie Mann, Shirley Scott, Cal Tjader, Tony Scott, Lee Konitz, Jim Hall, Lew Takackin, Ron Carter, de sorolhatnánk vég nélkül. Sokszor jött vissza Európába is, és az óvilág számos neves képviselőjével játszott és készített lemezeket. Csak néhányukat említve: Albert Mangelsdorff, Martial Solal, Klaus Doldinger, Hans Koller.

Igazi stílusakrobata volt, aki a jazz minden irányzatában feltalálta magát. Herbie Mann mesélte nekem, hogy nem volt még egy olyan gitáros, aki a brazil zenét olyan autentikusan elsajátította volna, mint Attila. De amikor Benny Goodman együttesével a New York-i Rainbow Grill-ben játszott, úgy swingelt, mintha csak ez lett volna pályája egyetlen stílusirányzata. Ugyanakkor avantgárd és kortárs zenei kísérletei is nagy figyelmet keltettek. (Első hazalátogatásakor meg is hökkentette a közönséget az a modern zene, amit az 1972. évi Alba Regia Jazzfesztiválon Székesfehérváron mutatott be Albert Mangelsdorff, Barre Philips, Stu Martin és Armen Halburian társaságában. Személyes élményem volt a vele való hosszas beszélgetés és interjúkészítés, némi magyar borok mellett a koncerteket követő jam session-ön hajnalhasadtáig. A folytatásban még sokszori levélváltás is következett. Még egy érdekesség: combig begipszelt lábbal utazott haza és lépett fel, mert síelés közben sikerült lábát törni Vermont-ban.)

Magyar gyökereit mindig hangsúlyozta, két neves albuma a „Gypsy Cry” (1967), és a „Memories of Pannonia” (1986) már címében is hazájára utalt. (A „Gypsy Cry”-ban Lew Tabackin tárogatón játszott!) Kompozíciói között pedig ilyen címeket találhatunk, mint Puszta Fire, The Hun, Keserges for Albert Mangelsdorff (a neves pozános barátja halálára), Hungarian Jazz Rhapsody és két magyar népdal: Tshitar (A csitári hegyek alatt) és No Paradise (Csak egy kislány van a világon…), valamint a „Dream Bells” (amit a gyermekkori visegrádi harangszó ihletett). Mivel sokszor és szívesen járt vissza Németországba, 1982-ben Kölnben a Németországban letelepedett Dudás Lajos „Monte Carlo” című lemezén is közreműködött.

Mikor Attila érezte, hogy rákbetegsége reménytelenül elhatalmasodott, elhatározta, hogy Budapesten vesz búcsút a földi világtól, hazájától és a közönségtől. Megbízott egy amerikai ügyvédet, hogy ezt szervezze meg. Szomorú, hogy ez egyáltalán nem bizonyult könnyű feladatnak, mert nem volt valami nagy fogadókészség. Végül főszerkesztőnké az érdem, hogy a búcsúkoncert 1997. december 5-én a Rádió Márványtermében létrejöhetett. (De az egész történet érdekes leírását megtalálhatják a Világsztárok Magyarországon rovatunkban, ahol Maloschik Róbert éppen egy évvel ezelőtt 2017. január 15-én leírta a „true story”-t „Zoller Attila utolsó látogatása a szülőföldön” címmel.  A hazai jazz három kiemelkedő képviselője kísérte a csontsovány művészt: Szakcsi Lakatos Béla, Pege Aladár és Kőszegi Imre. (Kiváló minőségű rádió- és tv-felvétel is készült, jómagam is rögzítettem a Magyar Rádió és a Duna TV adásait.)

Hazautazását követően 1998. január elején még stúdióba vonult régi barátaival, Tommy Flanagan zongoristával és George Mráz bőgőssel (akivel a közép-európai eredet is összekötötte), de már nem tudott egy komplett nagylemeznyi anyagot elkészíteni. Így régi kiadója az Enja, a budapesti felvételekkel egészítette ki az emlékére kiadott „Last Recordings” c. lemezt. 1998. január 25-én halt meg. Kívánságára hamvait a Vermont állambéli otthonának közelében egy kis folyóba szórták.

Zoller Attila emléke, zenei öröksége közöttünk él. Nem véletlen, hogy a Magyar Rádió Jazzgitár Tehetségkutató Versenyét is róla nevezték el 2000-ben és a zsűri díszelnöke valamint a gálakoncert sztárvendége Zoller tanítványa, Pat Metheny volt, aki még a Márványterembe is eljött, hogy ott üljön a zsűri díszelnökeként az első sorban, majd másnap este a BKK-ban a Zoller Attila Jazz Gitár Gálán trióban játsszon Egri jánossal és Balázs Elemérrel, majd a koncert végén duóban a tehetségkutató verseny nagyon megilletődött győztesével, Pusztai Antallal adja elő Zoller Attila a „The Birds and the Bees” című kompozícióját. (De nem akadtam össze olyan nagy amerikai gitárossal Jim Hall-tól John Abercrombie-ig, akinek megemlítve Zoller nevét, ne lettek volna egyértelműen elismerő szavai róla. Persze más hangszeresek is nagyra becsülték, pl. Lee Konitz-cal, Barre Philips-szel is módom volt Zoller jelentőségét megvitatni.)

Hogy a műfaj szakmai berkeiben milyen nagyra értékelik Zoller munkásságát, arra jellemző, hogy a DownBeat mellett legfontosabb amerikai szakfolyóirat, a Jazz Times a tíz kiemelkedő, de meglehetősen alulértékelt jazzgitáros között elemzi tevékenységét olyan zseniális művészek társaságában, mint Grant Green, Jimmy Raney, Freddie Green, vagy Sonny Sharrock. (The Most Underrated Guitarists in the History of Jazz, Jazz Times, 2002 júl./aug.)

A külföldön sokkal inkább ismert neves akusztikus gitárművészünk, (ismét egy underrated) Szabó Sándor „Hungarian Jazz Rhapsody” címmel komplett CD-t szentelt a Mester emlékének, és a kísérőfüzetben terjedelmes kísérőszövegben elemzi jelentőségét magyar és angol nyelven.  Simon Géza Gábornak pedig talán legsikerültebbnek mondható kötete, Zoller életének és pályájának kronológiája, amelyet precíz diszkográfia egészít ki. A nagy művész halálának ötödik évfordulójára 2002-ben magyarul (és külön kötetben német nyelven is) jelent meg igen találó „Mindhalálig gitár” címmel.

Azért az idei kerek évforduló rangos itthoni megemlékezést is generált. Az idei Jazz Showcase második napjának esti gálakoncertje az „In Memoriam Zoller Attila” nevet viseli. Öt gitáros lép fel a művészeti vezető, László Attilával az élen: Babos Gyula, Balogh Roland, Fenyvesi Márton és Pusztai Antal. (Utóbbi a Bartók Rádió jazzgitár tehetségkutató verseny első helyezettje volt.) A kíséret: Oláh Krisztián, Barcza Horváth József és Balázs Elemér. A vendégművészek sorában pedig Tony Lakatos, Szakcsi Lakatos Béla, Scholz Péter és Szudy János neve olvasható.