A Miguel Zenón Quartet az Opus Jazz Club színpadán 2018. február 22-én

Érdekes, hogy honlapunkon 2011-ben egyik legkorábbi koncertbeszámolómat éppen Miguel Zenón-nak, az akkor még a Múzeum utcában lévő Budapest Jazz Clubban november 4-én adott koncertjéről írtam. És még meglepőbb az a tény, hogy a csaknem hét évvel ezelőtti felállást változatlanul láthattuk viszont csütörtökön este az Opus-ban.

Előszedve az akkori írásomat, abban bizony arról keseregtem, hogy egyáltalán nem volt zsúfolt ház, ami az igazán magasan jegyzett altós esetében eléggé bosszantó volt, annál is inkább, mert a pár nappal későbbi Rollins koncertre a MüPa nagytermében minden jegy elkelt. Tény, hogy Zenón neve akkoriban még kevésbé volt ismert nálunk, de ma sem annyira keresett, mint mondjuk Kenny Garrett.  De a BMC honlapján a Minden jegy elkelt! felirat megelégedettséggel töltött el. Így aztán az Opus-ban zsúfolt nézőtér fogadott, aminek őszintén megörültem. (Pedig, ha van otthonmarasztaló idő, csütörtök este az volt. A legrondább apró szemű hódara esett, szürke, gyászos volt az egész. És bármennyire is vannak olyanok olvasóink sorában, akik már azt is kifogásolják, ha valami személyes is van a beszámolókban, bizony megemelem a kalapomat tatabányai barátaim (Fazekas Sanyi, Szabó Laci, Pohner László és Katona Péter) előtt, akik bizony felautóztak megnézni ezt a produkciót, valamint a szegedi Simády Béla előtt is.)

Mint a bevezetőben is említettem, az a ritka eset állt elő, hogy pontosan az a négy zenész jött el hozzánk, akik hat és fél éve (!) játszottak: azaz Luis Perdomo zongorázott, Hans Glawischnig bőgőzött és Henry Cole dobolt. Perdomo-ról még az is elmondható, hogy 2011 júliusában is játszott nálunk, mégpedig a Ravi Coltrane Quartet billentyűse volt, sőt saját triójával is fellépett 2013. február 7-én. Erről „Az első igazi sztár-koncert az új helyen” címmel számoltam be, mert közben lezajlott a BJC költözése a Hollán Ernő utcába. (S halljanak csodát, akkor is Hans Glawischnig bőgőzött, igaz a dobos a katalán Marc Miralta volt.) Szóval a négy zenész mindegyike járt már nálunk, páran (elsősorban Perdomo) már többször is.

Emlékezetem szerint egyébként rendkívül barátságos embereknek bizonyultak már akkor is (voltak ugyanis olyan amerikai zenészek, akikre mondjuk nem ez volt a jellemző, mint pl. James Carter, igaz ő egy amerikai elnök nevét viseli), és erre a négyesre ez volt jellemző most is. Különösen Perdomo egy kedves latin fickó Venezuelából, de tegnap aztán kiderült, hogy Zenón is az. A visszafogott, szinte aszkétikus viselkedés mögött egy igazi latin rejtőzik, hiszen ő pedig Puerto Rico-ból jött New Yorkba. Az osztrák „sógor”, a Graz-ból amerikaivá lett Hans is díjazta a „Grüss Gott”-ot meg az „Auf Wiedersehn”-t, nem is beszélve a rendkívül kedves Henry Cole-ról, az ifjú dobosról.

Zenón pályájáról, szakmai elismeréseiről (Jazz Times - Critics Poll, stb.) az internetről minden érdeklődő részletes tájékoztatást kap magyar nyelven (is), sőt a 2011-es fellépéséről írott beszámolómat és az akkor bemutatott „Alma Adentro” című CD-jének Dr. Gregorits János által írott kritikáját is olvashatják. Ezért most haladéktalanul a koncerten történteket foglalnám össze.

A BMC részéről Wallner György üdvözölte a megjelenteket és konferálta fel magyarul és angolul a zenekart. Megtudhattuk, hogy szegények pechükre vonattal (!) jöttek Prágából Budapestre az Air France sztrájk „jóvoltából”. Azt is elmondta, hogy vagy másfél éve sikerült lekötni a zenekart erre az estére. (Hozzáteszem, hogy erre, a legmagasabb nívót képviselő, világszínvonalú előadásra keleten és nyugaton egyaránt valahol 10 ezer Ft felé lettek volna a beugrók, ami itt 1800 volt!)

A zenefolyam Miguel Zenón legújabb „Típico” c. lemezének darabjaiból épült fel, valamennyit az altós jegyezte. Az első félidő végén ugyan még visszafelé (azaz a legutolsótól vissza az elsőig) megnevezte az elhangzottakat, a második szettben egy szót sem szólt, azon kívül, hogy a végén újra bemutatta a zenészkollégáit.  De nem is ez volt a lényeg, valami olyant kaptunk, ami még az utóbbi évek „világsztár inváziójában” is párját ritkította. Ami még igazán dicsérendő az az, hogy olyan intenzitással játszottak, mintha nem is egy eszméletlenül fárasztó koncertkörúton lennének, pláne a prágai kalandot is beleszámítva. Ugyanis nem egyszer tapasztalhattuk már, hogy nagynevű vendégművészek úgy „adják le” a műsorukat, hogy „na, ezt is kipipálhatjuk”. Hát itt és most nem ez történt. Valami gyönyörűség volt minden pillanata ennek a jóval több, mint két óra intenzív muzsikának.

Amit az első félidő végén tételesen felsorolt, az egyértelműen az említett – albumainak sorában tizedik – Típico c. lemezének tételei voltak, azaz a „Las Ramas”, a „Corteza”, az „Entre Las Raices” és a „Ciclo”. De minden bizonnyal a második szettben elhangzottak, az „Academia”, a „Cantor”, a címadó „Típico” és a „Sangre De Mi Sangre” voltak. Valamennyi, mint már kiemeltem, Zenón saját szerzeménye.

Az elhangzott zenefolyamról, a remekül egymásba fonódó, ügyesen átvezetett számokról, a nagyszerű improvizációkról, az egész – gondosan felépített, mégis spontánnak tűnő produkcióról szinte lehetetlen beszámolni. Négy kimagaslóan nagy tudású zenészről van szó. Ennek a koncertnek a két főhőse az altszaxofonos és a dobos voltak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a zongorista és a bőgős, vagy régi kedvencünk, Perdomo, nem adta volna tudása legjavát. Mégis úgy érzem, hogy a szaxofon-dob tengely volt az egész nagyszerű műsorfolyam gerince.  Egyébként az új lemez spanyol címei, vagy a 2011-ben bemutatott „Alma Adentro” c. lemez salsa-bolero „készlete” miatt (nem is beszélve Perdomo zenekari tagságáról), azt gondolhattuk volna, hogy valami nagy latin show jön. Nem az volt… A szebbnél szebb témákban, az improvizációk sorában is olykor tetten érhető volt ugyan a Puerto Rico-i zenei háttér hatása, de egyáltalán nem ragadtak le a latin zenénél, sőt az említett halvány motívumokon túl ez egy kőkemény észak-amerikai jazz volt (még a legszebb balladák előadásakor is), mondhatom a szívem csücske. Úgy lehetne megfogalmazni, ahogyan egyszer Perdomo is elmondta (saját trió fellépésékor), hogy ő nem latin jazzt játszó zongorista, hanem sokkal inkább latin zongorista, aki jazzt játszik. Nos, ez volt elmondható a szaxofonosról is, no meg az egész koncertről. Igazi artisztikus zenei produkció volt, jottányit sem engedve némi kommersz, a közönség kegyeit kereső „elhajlásoknak”. (Gondolok itt sok nagy zenész által csápolást kiváltó, csűrdöngölő számok bevetésére, mondjuk a koncert vége felé.)

Az erősítést mellőző altszaxofon a hangszer minden lehetőségét és szépségét megmutatta, volt minden kíséret nélküli szóló (vagy intro?), hosszú, gyönyörű párbeszéd a zongorával, minden más kíséret nélkül, ugyanez a dobbal, csak jelzés-szerű kísérettel, a zongora „kiszállásával” frenetikus szaxofon-bőgő-dob „triózás”, majd együttjáték négyen, meg amit az ilyen kreatív négyes csak variálni képes. És mindez végeláthatatlan folyamként, nem kényszeredetten, hogy mikor végeztük már el a ránk kiszabott penzumot. Azt is figyelembe véve, hogy ezt minden este egy másik városban kell megtenniük, csak meghajolni lehet előttük.

Folytathatnám a laudációt, mint az egy díj átadása előtt szokás, de most is csak azt tudom mondani, amit már mániákusan ismétlek: nincs az a lemez, youtube, gépi reprodukció, ami az élőzene varázsát lekörözheti!  Tessenek koncertekre járni, én eddig is ezt tettem, meg – remélem – ezután is! Mindhalálig jazz!