Blue Note az Opusban, avagy a Pataj György Quintet fergeteges koncertje március idusán
A sokak által (ezek közé számít e sorok írója is) igen nagyra tartott hard bop (a műfaj legszélesebb körben játszott, és legidőállóbb stílusirányzata) legkiválóbb hazai művelője Pataj Gyuri ötös formációja. Aki kicsit is figyeli a honlapunkon megjelent koncertbeszámolóimat, az könnyen megállapíthatta, hogy jómagam, ha nem is minden alkalommal, de a lehető leggyakrabban ott vagyok koncertjeiken. Így volt ez nemzeti ünnepünk előestéjén is, és már hetekkel korábban lekötöttem a pódium közvetlen közelében lévő asztalt erre az ünnepi alkalomra.
Pataj Gyuri makacs következetességgel játssza ezt a remek zenét. Az említett Blue Note kiadóról tudni kell, hogy 1939-ben alapították (bizony 80 éves lesz jövőre!), és a korabeli Amerikában azon rendkívül ritka lemezkiadók közé tartozott, amelyek csak jazz felvételekkel foglalkoztak, ráadásul szinte csak kizárólag a fekete (afro-amerikai) jazzművészeket foglalkoztatták. A műfaj legnagyobbjai indultak a Blue Note label támogatásával, vagy ha nem is itt jelent meg első lemezük, de pályájuk elején éveken át voltak itt szerződésben. Csak néhány név ennek igazolására: Dexter Gordon, Bud Powell, Sonny Rollins, Thelonious Monk, Jimmy Smith, John Coltrane, Art Blakey, Horace Silver, Hank Mobley, McCoy Tyner, Wayne Shorter, Herbie Hancock, Lee Morgan, Freddie Hubbard, Donald Byrd, Sonny Clark. Legyen is elég ez a fényes névsor, egy egész Who’s Who in Jazz!
Nos, amit messzemenően értékelek Pataj Gyuri művészi tevékenységében, az az, hogy egyfelől abszolút hitelesen, autentikusan szólaltatja meg ezt a remek muzsikát, másfelől pedig a legkiválóbb darabokat tűzi repertoárjára, egyáltalán nem lerágott csontokat, bár a jazzben a „hogyan” az igazán fontos. Egyébként visszaásva írásaimba utoljára éppen egy éve 2017. április 21-én a BJC-ben adott koncertjéről írtam e hasábokon a legnagyobb elismerés hangján. Most is csak a helyszín változott, láttam már őket a legváltozatosabb helyeken, a Winebar-tól az Óbudai Társaskörig, és persze a legfontosabb belvárosi jazz-színhelyeket is beleértve. Ezúttal a tavalyi felállást láthattuk-hallhattuk az Opus színpadán azzal a különbséggel, hogy most a dobos személye változott és Pecek Lakatos András helyett Csízi Laci ült a szett mögött. Ő rövid időn belül az egyik legfoglalkoztatottabb dobosa lett a hazai jazz szcénának. Remek játékával nagyzenekarban (MAO) éppúgy találkozhatunk, mint a számtalan különféle combo-formációkban. Tehát a „leader” – Pataj Gyuri zongorázott, a két fúvós: Szoszó Lakatos Sándor alt- és Molnár Sándor tenorszaxofon játszott, a bőgőnél pedig most is egyik legkedvesebb bass-man-em volt – a sok-sok felállásban helytálló – Oláh Péter. (Ő mostanában a Bágyi Balázs New Quaretet oszlopos tagja.) A Pataj Quintet olyan – klasszikusnak nevezhető – változatban is szerepelt korábban, amelyben trombita és tenorszaxofon képviselte a fúvósokat. A trombitások között találkoztam Benedek Áronnal, Subicz Gáborral, Fekete-Kovács Kornéllal és Fekete Istvánnal is, tenorszaxofonon pedig Nagy Balázs és Zana Zoli játszott az évek során.
Egyébként 2011. szeptember 20-án láttam először a – tudomásom szerint 2009-ben alapított – Pataj Jazz Quintet remek játékát, és azóta is minden évben egyszer-kétszer, így valahol a tíznél járhat ez a – soha meg nem unható – élmény. Erre szoktuk azt mondani, hogy olyan jazz együttesről beszélünk, amelynek előadásában tényleg jazz szól.
Itt jegyezném meg, hogy nálunk a modern jazz elterjedése a 70-es években akkor történt, amikor számos új irányzat vette át a vezetést (jazz-rock, fúzió, majd később free, etno, világzene, cross-over stb.), tehát az 50-es és 60-as évek virágzó hard-bop korszaka a hazai jazz történetéből eléggé kimaradt. Személy szerint nekem számos olyan (jazz)barátom van, akik 15-20 évvel fiatalabbak nálam, és töredelmesen bevallják, hogy a rock-tól jöttek át, és első „bálványaik” nem a korábban felsorolt Blue Note „sztárok” voltak, hanem rögtön fejest ugrottak Chick Corea, Keith Jarrett, az Oregon, a Steps, Trilok Gurtu, stb. művészetébe és csak később fedezték fel, hogy ezeket megelőzően is létezett ez a műfaj már vagy 60-70 éve!
Nos, ahogyan már említettem, szerdán is a kétszaxofonos felállás volt műsoron. Somogyvári Péter barátommal idejében lefoglaltuk a lehető legjobb asztalt, így csaknem a zenekarban foglalhattunk helyet. Óriási élmény egy-két méter távolságból élvezni az orrunk előtt születő zenét. Ez az, amit semmilyen gépzene, a legdrágább akusztikai berendezés sem tud pótolni. (És ezzel „letudtam” a beszámolóim végén szokásos szlogenemet is.)
S ha már azt mondtam, hogy Gyuri mennyire megújítja a repertoárt minden (sajnos ritka) fellépésére, akkor tegnap este is ez igazolódott be. Az előadott nyolc számból mindössze kettő volt olyan, amit már hallottam előadásukban (erre /is/ jó a korábbi beszámolók visszakeresése): McCoy Tyner „Ballad for Aisha” című – mi más, mint balladája, és Gary Bartz „Uncle Bubba” c. igazi hard-bop száma. Olyan – szélesebb körben kevésbé ismert – remekművek hangzottak még el, mint Kenny Kirkland „Dienda”, Branford Marsalis „Solstice”, McCoy Tyner „Island Birdie” (kitűnő latin darab), Freddie Hubbard „Up Jumped Spring” c. számai. A „standard-kategóriát” két ismertebb darab képviselte, de ezek sem az unos-untalan nyúzott számok voltak: a „Walkin’” Richard Carpenter jazz-örökzöldje és a Sammy Cahn-Jule Styne szerzőpáros „It’s You or No One” c. „igazi” standardje, amit többen előadtak – hangszeresek és énekesek egyaránt.
A „kivitelezés” pedig olyan volt, mint ami a nagy könyvben meg van írva. Azt a fiúk tudnák megmondani, hogy mitől voltak így feldobva, öröm volt látni, hogy ők is mennyire élvezték a játékot, amely aztán a viszonylag kicsi, de annál lelkesebb közönségre is átragadt. Hosszú, szépen felépített, egyik másik számban eksztatikusnak mondható szólók követték egymást, főként a két fúvós részéről. (Különösen a második félidőt indító Marsalis szerzeményben!) Pataj Gyuri szólói is lélegzetelállítóak voltak, még a zenészei is összekacsintottak olykor a briliáns megoldásokat hallva. (Ugyancsak a koncert csúcsát képviselő Solstice-ben.) Mint mondta, már a klub Fazioli zongorájával is igen elégedett volt, ezen élvezet játszani. Oláh Peti nemcsak remekül kísért, de néhány virtuóz szólója is zajos sikert aratott. Ha ő bőgőzik, akkor a fundamentum szilárdan áll. Csízi Laci vehemens, fantáziadús dobjátéka pedig egészen levett a lábamról. Egészen kiemelkedő, ez az, amiről már annyit beszéltem, hogy „mértékadó vélemények szerint egy zenekar annyira jó, amennyire a dobosa”, meg „a dobjáték ma már külön művészet” stb. Németh Feri, meg az utóbbi évek kb. tíz nagy fekete-amerikai dobos játékát megtapasztalva is elmondhatom, hogy néhány hazai dobos (és köztük Laci feltétlenül) azok szintjén van. Még annyit, hogy a múlt héten láttam egy szerény tudású luxemburgi triót a MoM-ban, akik Joshua Redman-t tudták „fedezetként” magukkal cipelni. Hát a tegnapi élménnyel összevetve, na, kik is nyernének toronymagasan?
Végezetül pedig annak a véleményemnek adok hangot, hogy – miközben a jazz jövőjét illetően egyetértek azokkal, aki szerint egy artisztikus modern improvizatív kortárs zene lesz a műfaj „mainstreamje” egykoron (vagy már most is az?), azért a „virágozzék minden virág” elvének megfelelően még évtizedekig élni fog ez a – jazz műfaj igazi csúcsteljesítményét képviselő – irányzat, amelyet jobb híján mainstream hard-bopnak aposztrofálhatunk.
