Az Elek István Trio és vendégei a BJC-ben
A legfontosabbal kezdem: Elek Pista kapta az idei Szabó Gábor-díjat, hozzáteszem nagyon megérdemelten. Ennek a koncertbeszámolónak nem lehet feladata a díjazott érdemeinek felsorolása, de aki kicsit is ismeri Pista évtizedek óta tartó tevékenységét, bátran állíthatja, hogy ezt a díjat ebben az évben tényleg az kapta, aki maximálisan kiérdemelte.
Azt hiszem, hogy az már korábbi írásaimból is kiderült, hogy jómagam az Elek Quartet és a velük fellépő két vendégművész: Pocsai Kriszta és Gyárfás István „Gyafi” igazi rajongója vagyok. Ők annak a magas művészi színvonalat képviselő, mégis mindenki számára „emészthető” mainstream modern jazznek a nagymesterei, amely több hívet szerzett már a műfajnak, mint az összes többi irányzat együttvéve. És teszik ezt évek, ha nem évtizedek óta külön-külön, és olykor együttesen is. Most éppen ez a ritka alkalom volt a BJC-ben, szombaton március 24-én. Azért az ellentmondásnak tűnő Quartet vs. Trio feloldására annyit el kell mondani, hogy a zongorista Weisz János most is „igazoltan” hiányzott (mint a decemberi ukrajnai turnén). Mint mindig, ezúttal is Molnár Péter bőgőzött és Cseh Balázs dobolt.
Átfutva az utóbbi évek koncertbeszámolóit, magam is meglepődtem, hogy Elek Pista szólistaként hány helyen vendégeskedett, nem is beszélve a saját kvartettjének olyan fellépéseiről, ahol valaki másra vonatkozott a „featuring”. Pista – többek között – fellépett a Budapest Jazz Orchestra szólistájaként és a Finucci Bros-szal is, nála pedig külön-külön, vagy olykor együtt is vendégeskedett számos alkalommal, Gyafi és Kriszta, de még Bacsó Kristóf és Deseő Csaba is. A helyszínek pedig a BJC-től és az Opus-tól a Hálón át a Pinceszínházig és a Kulteáig (Vendéglátóipari Múzeum) húzódtak. Aztán volt még jó pár vidéki és külföldi fellépés is Zempléntől Ukrajnáig.
Rajongásom úgy látszik ragadós volt a családban, mert ezúttal nemcsak nejem, de a négyből két unokám is befutott. Marci gitározik, így Gyafi rajongó, Kata nemrég szaxofonozni kezdett, így Elek Pistát „kagylózta”.
A klub műsorfüzetében nagyon dicséretesen azt olvashattuk, hogy a Jazzma.hu szavazólistájának nyerteseiről van szó, ezt a mindig remekül konferáló Elek Pista is elmondta és máris két instrumentális számmal indított a Gyafival mégiscsak kvartett formációt öltött együttes. Kenny Barron „Voyage” és Sonny Rollins „Doxy” című standarddé vált kompozícióit hallgathattuk.
Kriszta „belépője” a nagy Cole Porter „sláger”, az „It’s Allright with Me” volt, amely óriási ovációt váltott ki. Nagyon jó közönség jött össze, sok-sok fiatal, talán voltak tanítványai is, mindenesetre nagyon vették a lapot, ilyen lelkes reakciókat hazai közönség részéről nem túl sűrűn tapasztalok. Nagyon tetszett az is, hogy (végre) nemcsak a hangszeres szólókat tapsolták meg, de az énekesnőt is az adott számon belül. A neves altszaxofonos, Gigi Gryce „Social Call”-ja következett, amelyhez Jon Hendricks írta a szöveget. Kriszta „Really Tricky” c. saját szerzeménye már csak azért is remekmű, mert akár egy Horace Silver nóta is lehetne, olyan igazi amerikai standard vénája van. Majd Duke Ellington híres száma, a „Mood Indigo” következett, amelyben szinte csak a bőgő kísérte Kriszta énekét. Ez – többek között – azért is nagyon tetszik nekem Kriszta előadásában, mert a két nagyon veretes szövegű dallamrészt itthon alig játsszák, vokalistától pedig soha nem hallottam Krisztán kívül, mindenki csak a közismert refrént interpretálja. A „Centerpiece”, Harry „Sweets” Edison szerzeménye zárta az első félidőt, amelyhez ugyancsak Jon Hendricks írta a szöveget, de mivel a Lambert-Hendricks-Ross vokáltrió lemezén ezt a számot Annie Ross adta elő, így vannak olyan vélemények is forgalomban, hogy talán ő írta a remek szöveget.
A szünetben Deseő Csabával gratuláltunk Pistának a Szabó Gábor-díjhoz és megajándékoztuk Csaba Kettősfogás c. memoár-kötetével, amelynek társszerzője voltam.
A második szett is két hangszeres számmal indult: először az „On the Sunny Side of the Street” c. mindenki által ismert és kedvelt jazz-standardet játszották, mégpedig a „Sonny Side Up” c. LP-ről ismert „klasszikus” felfogásban, remek zenei fordulatokkal. Jimmy Smith-nek George Benson számára írott „Ready ’n’ Able” c. száma volt a leggyorsabb tempójú darab, igazi hangszeres bravúr szám ezen az esten.
Kriszta most az „In Love in Vain” c. számmal jött vissza, amit csak bőgőkísérettel adott elő, ismét óriási ovációt váltva ki. Jerome Kern és Oscar Hammerstein II „What Is This Thing Called Love” c. örökzöldje extra lassú tempóban, különleges keleti formában került előadásra Kriszta scat-elésével, monoton bőgő és dobkísérettel. Az orientális hatást Pista kolosszális szopránszaxofon-szólója csak még fokozta. A „You’d Be So Kind to Come Home to” fejezte (volna) be a frenetikus koncertet, de nem sokat kérették magukat a fáradt művészek és még egy Annie Ross sikerszámot a „Twisted”-et adták elő búcsúzóul. Ez is hangszeres szám volt eredetileg, mégpedig Wardell Grey tenorszólója, amire Annie Ross írta a blikkfangos szöveget.
Természetesen lehetne elemezni Elek Pista szebbnél szebb tenor- és a két szoprán szólóját, Gyafi soha meg nem unható gitár-improvizációit (nagyon élvezetes, amikor más standardek egy-egy dallamtöredékét villantja fel), Kriszta hazai pályán legjazzesebb vokál-tudását, Péter gyönyörű bőgő soundját és Balázs szenzitív dobkíséretét, de azt már elégszer elmondtuk, hogy a zenei élményt írásban igazán nem lehet visszaadni. Azt bizony a helyszínen kell „elkapni”, ezért is mondom mindig, hogy tessenek koncertekre járni!!!
