JazzMa - Hírek - RÉGI ISMERŐS GITÁRRAL, AVAGY JOHATHAN KREISBERG ÚJRA A BJC-BEN

RÉGI ISMERŐS GITÁRRAL, AVAGY JOHATHAN KREISBERG ÚJRA A BJC-BEN

2018. március 28., Márton Attila-Krantz Gyula

A sok külföldi fellépő között sokszor nehezen „ugrik be” egy-egy név, ami természetesen arra utal, hogy az utóbbi évtizedekben már szinte minden fontos jazz-szereplő eljut hozzánk. Sőt, ami még örvendetesebb, sokuk két-három év elteltével, akár „saját jogán”, akár egy másik formáció tagjaként lesz újra vendégünk. Ezek közé tartozik a kitűnő amerikai gitáros, Jonathan Kreisberg is, aki immáron meg nem mondom hányadszor (lásd az alábbi fejtegetést) szerepelt magyar színpadon, kedden este.

Bevallom, hogy még jómagam sem kapcsoltam azonnal, amikor már hetekkel ezelőtt olvastam, hogy a Kreisberg kvartett a „Világsztárok a BJC-ben” sorozatban fellép kedvenc klubomban. (Ez még nem a műsorfüzet volt, mert abban már szerepel a művész „előélete”.)

A zengzetes német névvel bíró muzsikus ugyanis a nagy Hammond-orgonista, Dr. Lonnie Smith triójában már három alkalommal is állt magyar színpadon, legelőször a szombathelyi Lamantin Fesztiválon 2011-ben, aztán a MüPában 2013-ban, majd a BJC-ben 2017. november 8-án. E két utóbbin már magam is jelen voltam. (Csak a rend kedvéért: a dobos Xavier Breaker, az orgonista unokája volt.) Sőt valami rémlik, hogy a „doki” Szegeden is fellépett valamikor, és feltehetőleg ott is Kreisberg-gel. De még ezt az okoskodást is felülírta az, amit a jelen európai körútjának állomásairól Eger város internetes felületein láttam meg: azt, hogy hétfőn (március 26-án) a helyi Ifjúsági Házban lépnek fel, mégpedig a Fenyves Márk Trióval egy műsorban. Akkor pedig a mi pesti koncertünk a hatodik hazai fellépése volt.

Hogy tavaly mennyire megnyerte tetszésemet az orgonistát kísérő két zenész játéka, hadd idézzem beszámolóm pár sorát: „Különben a két sideman kifejezetten óriási volt, különösen a gitáros, Jonathan Kreisberg (1972). Valami gyönyörű soundja van, különösebben nem virtuóz, de szívből jövő játéka szinte főszereplővé tette. Még sokkal jobb, mint volt pár éve!!!”

Hát ezek után nem csoda, hogy mennyire kíváncsivá tett az, hogy ezúttal – mindössze öt hónappal a legutóbbi találkozás óta – saját neve alatti együttesével mit is mutat nekünk. Mégpedig olyan nevek társaságában, mint Martin Bejerano zongora, Matt Clohesy bőgő és Colin Stranahan dobok. (A klub műsorfüzetében Dave Kikoski neve szerepelt zongoristaként és Rick Rosato bőgős.) De a turnéra benevezett két zenész tökéletes volt. Kikoski (1961) már csak kora miatt is nagy nevek társaságában játszott, de kiderült, hogy a kubai származású Bejerano is az amerikai jazz elit tagja, még Chick Corea-val is csinált kétzongorás albumot. Az ausztrál bőgős 2001 óta él New Yorkban, de a Colorado állam fővárosában, Denver-ben született Stranahan is a Big Apple lakosa, mint a „leader”.

A koncertet az egri fellépés előzenekarának vezetője, Fenyves Márk konferálta fel, majd a mosolygós Kreisberg vezetésével bejöttek a zenészek. A hazai gitárosok érdeklődését is felkeltette a koncert, Juhász Gábort, Gyárfás Istvánt és Párniczky Andrást láttam a nézők sorában. Kreisberg lazán, kedvesen, lényegretörően konferált, bemutatta a zenekar tagjait és mindjárt lenyűgözték a hallgatóságot Wayne Shorter „Infant Eyes” című kompozíciójával, amit saját „Wild Animals We’ve Seen” c. szerzeménye követett. Mindkettőben hatalmas gitárszólók követték egymást, de a Tyner-esen játszó zongorista is kapott hosszabb-rövidebb szereplést. Harmadiknak a jó öreg „Body and Soul” hangzott el, mégpedig trióban, Bejerano „kényszerpihenőt” kapott. Közhely, hogy nem az a lényeg, hogy egy jazzformáció „mit”, hanem az, hogy „hogyan” ad elő bármit is. Lehengerlő, lebilincselő gyöngyszemet kapott a lelkes nézősereg ennek a mindenki által ismert és játszott standardnek az előadásával. Ebben aztán olyan bőgőszólót hallhattunk, ami megmutatta ennek a számunkra ismeretlen, szerény Melbourne-i zenésznek hatalmas tudását. Negyedikként pedig készülő új lemezükről egy vadonatúj – még csak ideiglenes címmel bíró – saját szerzeményt hallhattunk „The Lift” címmel.

A szünetben aztán sikerült hosszasabban is elbeszélgetni a négy zenésszel, elsősorban Kreisberg-gel. Kiderült, hogy Portugáliában a vámosok vagy 70 CD-t koboztak el tőlük, így – legnagyobb sajnálatunkra – semmi ilyen vonatkozású emléket nem lehetett beszerezni. Fotók készültek, megmutatták az egri városnézés számomra jólismert helyszíneit (sok családi kapcsolat fűz ehhez a kedves kisvároshoz), a Várat, a Bazilikát, a többi templomot, a Minaretet, stb,

De már folytatódott is a koncert, hiszen el kell mondani, hogy a két szettben elhangzott nyolc szám mindegyikének időtartama igen csak a negyedóra körül lehetett átlagban, mert a két órát biztosan kitette az effektív játék. Egy lendületes saját számmal, a „Trust Fall”-lal indítottak, ami úgymond a legjazzesebb szám volt, már abban az értelemben, hogy felvonultatták a mainstream jazzben használt teljes „arzenált”.

Másodikként a furmányos című, lírai darab, az „Everything Needs Something” következett, szolid visszhangosítással a gitárnál. Itt jegyzem meg, hogy a technikai trükkök dicséretesen visszafogott alkalmazása is Kreisberg érdemei közé sorolható, inkább a nagy elődök nyomdokain haladt, mintsem az elmúlt évtizedek technikai bravúrjait alkalmazta volna. A legalább húsz perces kolosszális produkció, az „Until You Know” lett volna a zárószám, mind a négyük részéről hatalmas szólókkal, kiállásokkal, gyakori ritmus- és tempóváltásokkal, minden olyan megoldás felvonultatásával, amely ezt a műfajt jellemzi, és egyedivé teszi. (Én mindig nagyon élvezem, amikor egy-egy – ismert standardből kölcsönvett motívumot építenek be az improvizációba, most is volt több ilyen, kettőnél az előttem ülő Juhász Gábor és Párniczky Andris is összenézett: az „I Hear Music” és az „It Necesserely So” voltak a „kakukktojások”.) Végül a vastaps hatására nem teketóriáztak, nem vonultak ki és jöttek vissza, hanem eljátszották a „Stir the Stars” c. saját szerzeményt, amivel tényleg lehozták a csillagokat is az égről. A második félidőben aztán többször élvezhettük a kiváló dobos fenomenális játékát is, no meg nagyobb szerepet kaptak a zongorista és a bőgős is.

Összefoglalásképpen be kell vallanom, hogy messze jobb koncertnek lehettünk tanúi, mint amire – legalábbis én – számítottam. Még azon is morfondíroztam, hogy nem túlzás-e „világsztárként” aposztrofálni ezt a művészt, de meg kellett állapítanom, hogy ez a kategória is csak egy emberi találmány, ez a produkció – és ezzel aligha állok egyedül – semmiben nem maradt el egy John Scofield, vagy Pat Metheny koncert mögött, legfeljebb nem vette körül akkora „habverés”. Aki nem hiszi, járjon jazzkoncertekre, hátha neki is ilyen meglepetésben lesz része!