A JAZZVOKÁL KIRÁLYA A MŰPÁBAN
Hogy mekkora érdeklődés kísérte a hazánkban ezúttal sokadik alkalommal fellépett nagy amerikai énekest, arra jellemző, hogy tavaly december 26-ai keltezéssel egy internetes cikk már arról panaszkodott, hogy jegyet, azt aztán nem lehet kapni, holott meghirdetve sem volt az újabb koncert. Jómagam is csak 26 órával a nagy esemény előtt kaptam értesítést a sajtójegy-igényem elfogadásáról.
Utoljára 2010. augusztus 22-én, a Syma-csarnokban élvezhettem Bobby McFerrin éppen aktuális „projektjét”, mert azt el kell mondani, hogy ő minden alkalommal tud valami váratlan produkcióval előállani. 2004-ben az annyi nagy jazzikont látott Erkel Színházban adott dupla koncertet, amelynek első felében a MATÁV szimfonikus zenekart vezényelte, majd szólóban, a capella énekelt. Egy évvel később a Budapest Kongresszusi Központban önálló estje volt, 2007-ben pedig a Syma-csarnokban, de ezúttal tíztagú gospelkórussal varázsolta el rajongótáborát. Aztán jött a már említett 2010-es koncert, ugyancsak a Symában. Ennek különlegessége abban állt, hogy három magyar énekesnő is felléphetett vele: Kolonits Klára opera-, Szőke Nikoletta jazz- és Szvorák Katalin népdalénekesnő adott hazai ízt Bobby McFerrin VOCabuLarieS produkciójához. (Egy nappal korábban pedig Debrecen jazzszerető közönsége is megismerhette művészetét.)
(Csak zárójelben jegyzem meg, az előzőekben felsorolt 5 koncertet, me and lovely wife Gabriella – magyarul mi szerveztük! – A szerk.)
Bobby McFerrin-ről igazán nem kell krónikát közölni, mert a net-en nemcsak angol nyelven, de magyarul is rendkívül „jó sajtója” van, már csak a többszöri hazai fellépése okán is. (Természetesen a legfrissebb MüPa magazinban is terjedelmes cikket olvashatunk Turi Gábor tollából.) Ha tehát valaki részletesen óhajt informálódni a nagy művész életéről, sokirányú tevékenységéről, sokoldalú zenei munkásságáról, akkor irány az internet.
Igazi zenészcsalád sarja, apja ugyanis neves operaénekes volt (az első afro-amerikai, aki főszerepet kapott a Metropolitan-ben!), anyja és húga a jazzvokál terén jeleskedett, így a kisfiú minden műfajból kapott inspirációt, éjjel-nappal zene szólt környezetében. Készített lemezt a gyermekek számára Jack Nicholson-nal, és olyan jazz ikonokkal dolgozott hosszú karrierje során, mint Wayne Shorter, Herbie Hancock, Chick Corea, vagy Wynton Marsalis. Vezényelte a világ legjelentősebb szimfonikus zenekarait a Philadelphiai és Chicago-i Szimfonikusoktól a Bécsi Filharmonikusokig, és legendás volt a Yo Yo Ma nevű csellistával való együttműködése is. A nagy komponisták közül különösen Beethoven és Mozart zeneművei érdekelték. (Első magyarországi fellépésén az Erkelben, 2004-ben például Mozart Prágai szimfóniáját vezényelte.)
Az külön érdekesség, hogy a közel hetvenéves (sz. 1950) művész karrierje meglehetősen későn indult, de a szerencse mellészegődött, mert az 1988-as „Don’t Worry, Be Happy” című csacska dalával elsöprő világsikert aratott, amely megalapozta lehetőségét a komoly művészet területén történő munkájához. A jazzirodalom szerint mintegy 50 (!) szimfonikus zenekarral dolgozott, és kedvence a St. Paul kamarazenekar volt. Grammy- és egyéb díjait sem könnyű leltározni, én meg sem kísérlem.
És el ne felejtsem, hogy ahányszor honlapunkat kinyitjuk, mindig „szemezhetünk” Bobby McFerrin-nel (Carol Friedman híres fotóján), hiszen a Jazzma.hu fejlécén Pat Metheny, Al Jarreau, Jack DeJohnette, John Patitucci, Herbie Hancock, Branford és Wynton Marsalis társaságában ő is szerepel. (Ezek a nemcsak nálunk világhírű jazz művészek azért kerültek oda fel, mert vagy mi hoztuk őket először Magyarországra, vagy mi szerepeltettük őket egyedi, megismételhetetlen produkciókkal! – A szerk.)
A csütörtök esti koncert ismét bizonyítékát adta annak, hogy hősünk soha nem fogy ki az eredeti ötletekből. Ezúttal két kitűnő amerikai énekes kísérője (álljon itt a nevük: Joey Blake és Dave Worm) mellett még hat-hat magyar lányból és fiúból álló „műhelykórus” közreműködésével került sorra legfrissebb „projektje”. Ők is megérdemlik a megnevezést: Bolyki Sára, Fellegi Anna, Horváth Cintia, Kanizsa Gina, Várallyai Katus és Várallyai Petra, valamint Bolyki László, Fábián Attila, Homor Máté, Molnár Gábor, Varga Dávid és Vavra Bence.
A műsor szenzációs volt, a több mint másfél órás zenefolyam egyetlen pillanata sem volt unalmas, a hangzások és ötletek kavalkádja, a zenében, de még a helyzetekben megnyilvánuló improvizálás is igazán lenyűgözte a hallgatóságot. És mindez hangszeres kíséret nélkül, a legrégibb, bárhol és mindig rendelkezésre álló instrumentum, az emberi hang segítségével.
A zenetörténet ugyan bővelkedik extrém adottságokkal rendelkező énekművészekben Yma Sumac-tól Paul Robeson-ig, az operától a jazzig végtelen a sor, de az kétségtelen, hogy a maga „jól kitalált” területén az abszolút improvizátor Bobby McFerrin egyedülálló figura a világ zenei életében. Saját rendkívüli adottságai (négy oktávnyi hangterjedelem, ritmuskíséret mellkasának kézzel való ütögetése révén, olyan énektechnika alkalmazása, mintha két-három személy lenne a pódiumon stb.) mellett kísérletező kedve, állandóan bővülő eszköztára, és a helyi művészek bevonása jellemzik művészetét. Hogy mennyi munka lehet abban az első látásra lezser, könnyen gördülő produkcióban, ami csütörtök este a MüPa színpadán lezajlott, alighanem fogalma sincs a „nagyérdeműnek”. De ez így van rendjén.
„Circlesongs” címmel került sorra az előadás, és konferálás hiányában aligha tudnék címeket, netán a számos albumra való hivatkozást „elővezetni” (azért annyira nem ismerem McFerrin sokrétű munkásságát és lemezeit). Egy azonban egészen biztos: a teljes kelléktárból hallottunk, az afrikai őshaza zenei hagyományai éppúgy megjelentek egy-egy szám erejéig, mint a gospelek világa, az európai klasszikus zenére történő improvizációk és persze a jazz. Egy-egy számot kizárólag a két amerikai társ kapott. Relatíve kevesebbet szerepelt a „leader”, ami persze nem csoda, hiszen akár kora miatt is, de a produkcióval járó nagy igénybevétel okán is kímélnie kell magát. Persze, a maga kimértebb módján, kedvesen, barátságosan, nagy rutinnal és humorral vett részt a produkcióban. Természetesen éltek azzal a lehetőséggel, amely minden embert arra késztet, hogy részt vegyen a kollektív zenecsinálásban, azaz az előadott számok mintegy felében a közönséget is bevonták a műsorba. Többnyire a két segítőtárs „vezényelte” a nézőteret, amelyben több (olykor három) csoportot hoztak létre, rámutatva a nézőtér hátsó, majd első felére, illetve a karzaton ülőkre. A szólisták (beleértve Bobby-t is) improvizáltak, dallamrészeket „dobtak fel” a közönségnek, amit mi lelkesen visszaadogattunk. Itt jött be a humor, mert olykor (és ebben Bobby járt elől, mint a legnagyobb hangterjedelemmel megáldott személy) a legváratlanabb dallamvariációkat és improvizatív részleteket adták feladatul. Bobby a humoros részekben hihetetlen hangmagasság-béli ugrásokat, állathang-utánzásokat és mindenféle zajkeltéseket is előadott csupán hangja révén, amelyek nagy derültséget és tapsot váltottak ki. A tucatnyi magyar énekes is remekül helytállt, nem is tudom, hogyan készültek fel, mert sem náluk, sem a három amerikai előadónál semmilyen kotta, bármilyen segédeszköz nem volt látható. A színpad jobboldalán teljes sötétségben egy keverőpultot láttam, abban a boszorkánykonyhában született a kifogástalan hangminőség, akárhová is ment a három amerikai a színpadon és alighanem onnan tudták egy-két dalnál a dob- és cintányér-effektust is bekeverni. A MüPa remek akusztikája viszont fényesen érvényesült, ilyen – teljesen az emberi hangra épített – egyedülálló produkció során is.
A tartós ünneplés, a tapsorkán hatására Bobby egyedül még egy fenomenális dalt előadott, majd annak ellenére, hogy percekig senki sem mozdult, el kellett fogadnunk, hogy nincs tovább. De itt-ott talán döcögő beszámolóm is mutatja, hogy zenéről, pláne amit Bobby és társai nyújtottak, bizony nehéz, csaknem lehetetlen írásban beszámolni. Mert mint jól tudjuk: „Az élő zenét semmi sem helyettesíti.”
Az alábbi képeket Pályi Zsófia, Müpa készítette:
