"A zene más régiókba emel!" - Exkluzív interjú a 70 éves Szőke Szabolccsal - 3/3. rész
"Gadulka Man" - írták Róla a külföldi sajtóban. A különleges hangszer(ek) mestere 2018. május 8-án töltötte be a hetvenedik életévét. Ezen nevezetes alkalomból találkoztunk egy zuglói kisvendéglőben. (A beszélgetés harmadik, befejező része következik.)
SzSz: Talán most újra van egy olyan magyar jazz zenész, aki igazi áttörést jelenthet!
NS: Lukács Miklós!
SzSz: Egyrészt fantasztikus muzsikus, másrészt a cimbalom annyira speciális hangszer...
NS: ...mint mondjuk a gadulka!
SzSz: Amikor Charles Lloyd-dal játszott, abban a zenekarban volt egy görög muzsikus egy líra nevű hangszerrel, amelynek a gadulkához hasonló a hangja. Mondtam is (viccesen) a Mikinek: kár, hogy nem az én hangszeremet választotta Lloyd. Ha szerencsém van, bekerülhettem volna abba az együttesbe.
Lukács Miki zseniális tehetségű és tudású ember. A cimbalmon tudatosan kezdett el úgy játszani, mintha a zongora funkcióját venné át. Ő az utóbbi időben - nemcsak itthon - nagyon számon tartott muzsikus.
Sok zenész van a világon, aki továbbléphetne. A szerencsén, a kapcsolatokon és a menedzselésen múlik. Egy idő után már az utóbbi működteti a dolgokat. Senki sem hivatkozhat arra, hogy ez egy kicsi ország. A magyar költészet és irodalom is világszínvonalú - csak ez egy "lehatárolt" nyelv. Kevesen beszélik, mégis döbbenetesen sok a fordítás. De egyik sem az igazi, mert a nyelv annyira speciális. Jó érzés, hogy sokan, máshol is elolvassák - de ezek a fordítások csak kísérletek.
Viszont a jazz abszolút nemzetközi. Már régen nem igaz, hogy csak Amerikában fejlődik. Ha Európa annak idején nem nyújtja a "karját" az amerikai zenészeknek, akkor jóval kevesebb lehetőségük lenne. Az egy illúzió, hogy a jazz csak Amerikában is létezhetett volna. Európában a közönség, a szponzoráció kiváló - a jazzt éltetik. Közben megszületett Kelet- és Nyugat-Európában rengeteg nagyszerű jazz zenész, lemezkiadók, sok-sok fesztivál - jóval több, mint Amerikában. A műfajt, a szerintem leginnovatívabb művészeti ágat, ez tartja életben.
NS: Majdnem ugyanezt mondta Csík Guszti! Kérdeztem tőle: "miért jön ide a sok amerikai muzsikus?" "Hát azért, mert itt fizetik meg őket rendesen!" Európában több a pénz?!?
SzSz: Megdöbbentő! Én Olaszországban vagyok leggyakrabban. Sok jó jazz zenésszel hozott össze a sors, rengeteg a fesztivál és egészen kis városokban is működnek klubok. A Trio Squelini-vel is felléptünk már több helyen.
NS: Egy picit vissza Lukács Miklóshoz. Nem gondoltatok arra, hogy duóban játsszatok?
SzSz: Van egy felvételünk: Juhász Gábor, Szalai Péter, Lukács és én.
NS: De úgy, hogy ketten!
SzSz: Még nem kért fel. Legutóbb Gadó mondta, hogy szeretne velem egy duót. De visszatérve: Mikin múlik, én nyitott vagyok. Ő nagyon elfoglalt és nekem is végesek az energiáim - most leszek 70...
NS: Tudom, azért vagyunk itt!
SzSz: Jól bírom még, de... Chet Baker-től a "My Foolish Heart"-ot hallgattam, 1988-ból, nem sokkal a halála előtt - ahogy akkor énekelt... Nem technikából, tele "koszos" hangokkal, de valami olyan személyesen...
NS: Ha nem is mindig tisztán...
SzSz: Nem bizony! De annyira emberi, tapasztalatokkal teli a "dolog", hogy megható. Aztán a szájához veszi a trombitát, és megszólalnak AZOK a hangok... Majd ránézett a zongoristára: "Emberek, kicsit hangosak vagytok, de leszarom!" Jók ezek a felvételek. Aztán látszik, hogy később kapcsol a hangtechnikus és ráerősít: na, most már azért jó lenne, ha többet hallanánk a trombitából!
NS: Pedig sokan nem ismerik el Chat Baker-t. Például Miles Davis.
SzSz: De aztán revideálta a véleményét. Sokan "belemásztak", de Archie Shepp-et is támadták. Nem azért szeretjük Davis-t, mert annyira jó ember volt... De akik nála megfordultak, közülük mind, egytől-egyig világsztár lett!
Chet Baker alapvetően szentimentális, lamentálós, kicsit túl érzelmes. A jazz-nek van az a vonulata, amikor személyes hangon, egy balladán belül elmondod az életedet vagy a lemondás hangulatát játszod el. Ő nem volt egy nagy újító, általában standard-eket adott elő.
NS: Szerény ember volt, Davis meg nem. Láttam egy portréfilmet róla, autóval vitték a koncertre. Szólt a sofőrnek, hogy álljon meg, mert cigarettát akar venni. Erre a sofőr: "De uram, mindjárt kezdődik a show!" Mire Davis: "Nem, a show én vagyok!"
Más. Mennyire vagy elégedett azzal, amit elértél? Vagy nem is gondolsz erre?
SzSz: Nem nagyon. Az utóbbi időben sokat játszottam együtt egy fiatal csellistával, Rohmann Dittával. Ő Perényi Miklós tanítványa, aki Pablo Casals növendéke volt. Utóbbitól kérdezték egyszer, hogy már 80 éves - miért gyakorol még mindig? A válasz: "Engem feldob az a tudat, hogy amikor gyakorolok, van lehetőségem fejlődni!"
NS: Egy muzsikus soha nem nyugodhat meg...
SzSz: A gyakorlás, amikor egy zenész újra és újra előveszi a hangszerét, nagyon hasonlít más emberek szakmájához, akár egy asztaloséhoz. Ha már nem csinálhatod - mondhatjuk, hogy vége...
NS: Minden nap gyakorolsz?
SzSz: Már nem. De volt olyan időszak. Most például lemegyek vidékre, és akkor órákat gyakorolok naponta. A hangszerrel való kapcsolat elfelejteti velem a világban zajló feszültségeket, amiket nem tudok kikerülni. Talán senkinek sem közömbösek a társadalmi problémák, de a zene más régiókba emel! Nem teljesen feledteti el - mert néha úgy érzem, hogy megfulladok - hanem inkább lelkileg segít. Ebben a korban az embernek vannak betegségei, gyógyszereket szed - de az igazi gyógyszer számomra, ha a hangszert a kezembe veszem. Konkrétan a gyakorlás vagy, ha darabokat írok. Erről nem szabad lemondani, mert abban a pillanatban, amikor az embernek már nincs erre igénye, akkor feladta!
(Ez a végszó, mondtam akkor - és egyetértettünk. Köszönöm a beszélgetést!)
