HARD BOP BOMBA AZ OPUSBAN
A híres Art Blakey együttesek számos jazztörténeti fontosságú lemezt készítettek fennállásuk közel négy évtizede során. Ezek egyikét, a hard bop stílusirányzat kiemelkedő albumát, az 1962-ben rögzített „Caravan”-t „reprodukálta” a Modern Art Orchestra tagjaiból e célból létrehozott alkalmi szextett csütörtökön este a „Legendás albumok” nevű sorozat keretében.
A MAO érdemeit itt és most nem kívánom taglalni, (mert az egy külön tanulmányt érdemelne), de köztudomású, hogy holtversenyben a BJO-val a hazánkban örvendetesen elég nagy számban található jazz nagyzenekarok legjobbja. Én a nagyzenekari jazz lelkes rajongója vagyok, és így nagyon szeretem az olyan projektjeiket, amikor a műfaj történetének kiemelkedő nagylemezeit – az eredeti hangszerelések felhasználásával – frissen, üdén „reprodukálják”. Ilyen volt a „Porgy and Bess” (a Miles Davis-Gil Evans féle nagylemez) mai változata, Ellington-Billy Strayhorn „The Nutcraker” (Diótörő) szvitje, és „Far East Suite”-je, de például a „The Music of Buddy Rich” című válogatás is emlékezetes élmény maradt.
A MAO és Fekete-Kovács Kornél sosem fogy ki az ötletekből. Szenzációsak az olyan jazzestek is, amikor a MAO tagjaiból alakított kisegyüttesek olyan „alaplemezeket” idéznek meg, amelyek eredetileg is combo-formációkban készültek. Csak néhány az ilyen „szellemidézésekből”: Miles Davis „Kind of Blue”-ja és „Birth of the Cool”-ja, vagy John Coltrane „Blue Train”-je, most pedig Art Blakey „Caravan”-ja.
De Art Blakey-re emlékezve: köztudott, hogy a kiemelkedő dobos és zenekarvezető, Jazz Messengers (jazzhírnökök) nevű formációi egyfajta inkubátor szerepet töltöttek be, mivel a nála való tagság, szinte belépő volt a jazzelit soraiba. Olyan nevek játszottak nála, mint Kenny Dorham, Lee Morgan, Freddie Hubbard, Wynton Marsalis trombitások, Hank Mobley, Benny Golson, Wayne Shorter tenorosok, Curtis Fuller harsonás, Horace Silver, Bobby Timmons, Cedar Walton zongoristák, Doug Watkins, Jymie Merritt bőgősök, de messze nem teljes a felsorolás.
A „Caravan” felállása bizony igencsak ütős volt, nem pusztán amiatt, hogy Art Blakey bűvölte az ütőhangszereket. Az akkoriban éppen a csúcs felé emelkedő Freddie Hubbard, Wayne Shorter (!) és Curtis Fuller képviselték a fúvósokat, Cedar Walton zongorázott, és Reggie Workman bőgőzött.
A setlista pedig a következőképpen alakult: Caravan (Juan Tizol), Sweet ’n’ Sour (Shorter), In the Wee Small Hours of the Morning (Mann, Hilliard), This is for Albert (Shorter), Skylark (Hoagy Carmichael, Johnny Mercer) és Thermo (Freddie Hubbard). Szóval a számok felét a zenekar tagjai jegyezték, kettőt Shorter, egyet Hubbard. Aztán tudni kell azt is, hogy a rejtélyes Albert Bud Powell volt, akinek eredeti neve Earl Albert Powell. Az album pedig igen jó kritikát és négycsillagos értékelést kapott a Down Beat 1963. április 25-i számában. Nem árt tudni azt sem, hogy ezek a felvételek még messze a jazz-rock őrület kitörése előtt 1962. október 23-án és 24-én készültek a Riverside kiadó számára.
Aztán a 60-as és 70-es években Art Blakey különféle kvintett és szextett formációi tartoztak azon együttesek sorába, amelyek az akusztikus, ha úgy tetszik konzervatív jazzt képviselték. Emiatt voltak, akik játékukat ósdinak, idejét múltnak titulálták, de még a divathullámot ügyesen meglovagoló Miles Davis is úgy nyilatkozott, hogy „ha Blakey régimódi, akkor én meg fehér vagyok…”
És szerencsére Blakey-re is érvényes a közmondás, hogy „az nevet, aki utoljára nevet”, mert a nagy fúziós dili elmúltával még a 80-as években is diadalmasan tért vissza az időtálló hard bop, amelynek számos lelkes művelője és híve van mind a mai napig is.
A MAO szextett felállása a következő volt: Fekete-Kovács Kornél - zenekarvezető, trombita, Ávéd János - tenorszaxofon, Korb Attila - harsona, Cseke Gábor - zongora, Bögöthy Ádám - bőgő és Csízi László - dob. Olyannyira törekedtek a híres nagylemez pontos felidézésére, hogy a setlist is az eredeti, azaz a fentebb felsorolt volt. De nemcsak pontos „reprodukció” volt, hanem egy felejthetetlen koncert. Ez volt az az ideális eset, amikor nemcsak a közönség élvezte módfelett a produkciót, de a zenészek is mind a saját játékukat, mind pedig – szemlátomást – társaik brillírozását is. De minden oka megvolt mindkét félnek az örömre, hiszen felvonultatták a műfaj minden szépségét. Kornél remek konferálásába az is beletartozik, hogy megkérdezi zenésztársait, hogy az aktuális lemezalbum mit jelentett számukra. Ezúttal Cseke Gabi mondta ki a legfontosabbat, hogy számára ez a fajta zene fedi a „jazz” szót. Hát számomra is!
A sokszínű műfaj több mint száz éves múltja során rengeteg stílusirányzatban nyilvánult meg, de – és ez az, amit jómagam is oly’ sokszor elmondtam már e hasábokon is – a be-bop és az abból kivirágzott hard bop jelenti a csúcsot. Nem véletlenül szólt így ez a több mint fél évszázados lemezalbum, ahogyan azt ez a hat kitűnő zenész tegnap este előadta. A hat számból négy volt up tempo, kettő ballada, mégpedig két jó öreg standard: a Small Hours és a Skylark. Egy darabig még a szólók sorrendjét is írogattam, de mindenki „szót kapott”, a három fúvós természetszerűen, a dobos „hivatalosan”, hiszen ő képviselte a nagy elődöt, de persze Cseke Gabi és Bögöthy Ádám és szólózhatott. Egyik-másik számban valamelyik fúvós kapta a főszerepet, pl. a „Small Hours” kifejezetten Korb Attila harsonaszólójára épült, az „Albert”, a „Thermo”, majd a második félidőben a „Children” és a „One by One” olyan trombita- és tenorszólókat hozott, amelyek nem sűrűn hallhatók mifelénk. Kiemelkedő volt a „Small Hours” bőgőszólója, ebben és még szinte minden számban Cseke Gabi virtuóz és igen ízes szólóit hallhattuk, amire még zenésztársai is összenéztek. Utoljára, de nem utolsósorban Art Blakey „magyar hangja”, Csízi Laci a doboknál… Hát ez aztán nem csak akusztikai, de vizuális élmény is. (Ezért is kell a jó hely.) Amilyen szenzitíven kísér pókerarccal, szólói pedig kifejezetten óriásiak, nekem már hosszú ideje a No. 1. akár a nagyzenekarban, akár a számos formáció bármelyikében. Nem csoda, hogy ennyire keresett és foglalkoztatott zenész.
Ami aztán még nagyobb meglepetés volt, ha szabad ilyet mondanom, a szünet után előadott három terjedelmes szám, amelyek más Blakey albumokról lettek „kimazsolázva”. Nem tudom, hogy a zenészek még inkább „megtáltosodtak-e”, vagy mi történt, de – legalábbis számomra (talán a még hosszabb fenomenális fúvósszólók miatt is) – még a „Caravan” bemutatóját is überelték. Wayne Shorter két szerzeménye: a „Children of the Night” (a „Mosaic” c. 1961-es albumról) és a „One by One” (az „Ugetsu” c. LP-ről 1963-ból) volt az első és a harmadik (befejező) szám, köztük pedig Clare Fischer zongorista „Pensativa” c. kompozíciója Freddie Hubbard hangszerelésében, amely a „Free for All” c. Blakey albumon jelent meg 1965-ben. De ahogyan már említettem, ha lehet, még az első félidő intenzitását is meghaladta ennek a három számnak az interpretálása, a remek, blikkfangos témák, a hatalmas szólók és a csodás összjáték. A „One by One” mesteri választás volt a befejezéshez.
De nem kaptunk ráadást, még a vastapsra sem, csak meghajolni jöttek elő a fáradt muzsikusok, és a zenekarvezető azzal „fenyegetett meg” minket, hogy még azokat a zenésztársakat is megkérdezi a lemezről, akik még nem nyilatkoztak.
De mit is mondhatnék még: nagy este volt, és – mint tudjuk – az élő előadás varázsát semmi (még ez a beszámoló sem) helyettesíti.
