Nyugodt mainstream, eperöntettel – a Kalmár Zoli Quartet az iF Caféban
Hiába visznek mindent a vidéki fesztiválok, azért Budapesten is ki lehet fogni jó koncerteket, no meg legalább ilyen jó koncerthelyszíneket is. Amikor a barátaimmal beszélgetek és szóba kerülnek a kulináriák, rendszeresen az iF Caféba küldöm őket. Általában visszakérdeznek, mit szoktam ott enni, mit ajánlok? Ilyenkor vakarom a fejemet, mert talán egyszer kóstoltam meg egy finom tapas tálat, viszont a forró csokikat úgy tűntetem el magamban, mint a rafkós könyvelő az extraprofitot.
Aztán nekikezdek a magyarázatnak, hogy nagyon jó koncertek vannak az iF-ben, meg a hely különleges hangulata, normális a közönség, meg minden, de az ételekről nem tudtam több hiteleset mondani, mivel legyen a konyha bármilyen jó is, én mindig a muzsika után megyek mindenhová.
Amikor kedd este ismét elzarándokoltam a Ráday utcába, természetesen megint a zenéért mentem.
Kalmár Zoli laza Quartetje játszott, Zana Zoltán tenorszaxofonozott, Cseke Gábor zongorázott, Horváth Balázs bőgőzött és Kalmár Zoli a zenekarvezetőként dobolt.
Klasszikus felállásban klasszikusokat - sztenderdeket – játszottak.
Az utcai teraszon volt élet, a belső térben kicsit lassabban gyűltek a hallgató vacsoravendégek, pedig volt mit kihagyniuk. A Quartet igen finoman szólt végig. Minden a helyén volt, Zana Zoli amolyan felszín alatt vibráló, nyugodt erőként fújt, végig érezni lehet a játékában azt, amitől azt mondják: ez a jazz. Szeretem a soundját, telt, öblös, izgató hang, visszafogott extázis, mint a nagy öregeké.
Cseke Gábor szokás szerint nagy ívű szólókat játszott, óriási felépítményeket alkotott a zongorán, romantikusan, de emellett dögösen, jó volt elmerülni a játékában.
Horváth Balázs elég foglalkoztatott bőgős, és ez nem véletlen. Nem tolakodó, viszont nagyon jól alapoz, amire szemmel láthatólag szívesen építkeznek a muzsikusok.
Kalmár Zoli pedig egyfelől, jókat dobol, másfelől meg zenekarvezetőként nem az a véreskezű diktátor, szemmel láthatóan jam session hangulatban szoktak játszani, akárhányszor csak látom őket.
Ha már haspókként a kulináriákkal kezdtem, elárulom, hogy megkóstoltam egy abszolút szezonális édességet, amely batyu alakú palacsintába kényszerített vaníliafagylalt, a tetején, váratlanul, különösen finom eperöntettel. Ráadásként igazi, friss eprek is megtalálhatók voltak a tányér bizonyos pontjain. Hogy a jazzel összefüggésbe hozzam az esetet, azonnal bevillant, ahogyan Keith Jarrett mesélt Miles Davis sajátos zeneoktatási módszeréről, „Two, or three notes in strange places of the paper”. Miles valami értelmezhetetlen ákombákomot rajzolt Jarrettnek, és tök komoly pofával mondta, ezt játszd. Én ezúttal nem játszottam, csak ettem, s közben elgondolkodtam, ha mondjuk, rideg felnőttkorú adóellenőrként betévednék egy ilyen helyre, mit kezdenék magammal, illetve a helyzettel? A vaníliafagyi persze, hűteni próbált, de esélye sem volt, mert előtte a zene forrósított fel, utána pedig a kötelező forró csoki-hegyek.
Azt hiszem, igaza van Joe Zawinulnak. Ő nem mixelte a koncerteket és a kajálást. Fellépés előtt kis szilvórium és sör, de enni mindig csak a buli után.
Az ilyen koncertekre szokták mondani, hogy alulértékelt, mert bár minden a helyén volt, nem sikerült megtölteni a helységet közönséggel. Ebbe nyilván közrejátszhatott, hogy ki megy kedden bulizni, no meg a város felé tartó szupercella ezúttal óriásplakáttalanul is riogatott. Az érkező vihar gyönyörű villámait volt szerencsém kiélvezni, háromszor is végighajtottam a pesti alsó rakparton oda-vissza, és gyönyörködtem a villámzáporral spékelt budai panorámában.
Újabb desszertként itt van a fentebb említett ominózus történet, Keith Jarrett autentikus tolmácsolásában:
https://www.youtube.com/watch?v=UlZHtsbe7u4&feature=related
