ISMÉT ÉLŐ JAZZLEGENDA A BUDAPEST JAZZ CLUBBAN
A műfaj legnagyobb ikonjainak sorában is kiemelkedő Lee Konitz, a mindig saját útját járó altszaxofonos-zeneszerző. Azzal vált igazán ismertté, hogy ő volt az a ritka kivétel, aki nem Charlie Parker „köpenyéből” bújt elő. Tavaly októberben töltötte be 90. születésnapját, de változatlan intenzitással dolgozik, ad koncerteket, készít lemezeket.
Konitz jazztörténeti jelentőségű feltűnése szülővárosából, Chicagóból New Yorkba érkezéséhez és a Claude Thornhill zenekarba való belépéséhez kötődik. Ez bizony a múlt század 40-es éveinek közepén történt. Altszaxofon szólója Parker „Yardbird Suite”-jének Gil Evans-féle hangszerelésében nagy feltűnést keltett. Előadásával azt demonstrálta, hogy vannak más utak is Bird mellett. Egyedi, vibrátó nélküli szaxofon-soundja, saját ötletei voltak, még akkor is, ha azok Lennie Tristano hatását mutatták, aki Konitz mentora volt tinédzser kora óta. Konitz volt a Tristano-iskola első, és leginkább független képviselője. (Szóba is hozta a koncert elején.) Karrierjét részletezni aligha ennek a koncertbeszámolónak a feladata, mert egyfelől sok évtizednyi aktivitást kellene bemutatni, másrészt hihetetlen sok nagynevű partnere volt és számos formációban lépett fel, lemezalbumainak pedig se szeri se száma. Éppen egy éve írtunk honlapunkon a legfrissebbről: a 2015. legvégén New Yorkban rögzített „Frescalalto” c. Impulse-albumáról, amelyen Kenny Barron, Peter és Kenny Washington /akik csak névrokonok/ kísérik, és amelyen öt standardet és három saját szerzeményt ad elő. (Lemezpolc, 2017. március 27. Dr Nagy Sándor)
A 70-es években kifejezett „Konitz-kultusz” volt megfigyelhető: az avantgárd és free jazz legkülönbözőbb képviselői vallották eszményképüknek az intellektuális alkatú, gondolkodó, tudatos muzsikust. Persze partnereknek is hasonló muzsikusokat választott: elég, ha például Tom Harrell vagy Roswell Rudd nevét említjük.
Aktivitása szinte példátlan, hiszen az elmúlt húsz év során (azaz hetvenen is túl) egymást érték a koncertkörútjai, lemezfelvételei. Tőle sokszor félévszázaddal vagy még annál is fiatalabb európai és amerikai zenészekkel játszott együtt a legváltozatosabb felállásokban.
Lee Konitz magyar vonatkozásai is említést érdemelnek. Munkássága, lemezei már a múlt század közepétől ismertek voltak a jazzkedvelők körében. Első látogatása hazánkban 1987-ben történt, amikor a Budai Parkszínpadon Paul Motian együttesében játszott, amelyben Joe Lovano tenorozott és Bill Frisell gitározott. 1999-ben a Jazz Gardenben lépett fel a Trio Midnight kíséretével, sőt az „On Track” c. lemezükön három számban is közreműködött. A rákövetkező évben, Belgiumban, a Dinant Jazzfesztiválon is együtt léptek fel, ami ugyancsak lemezre került. 2002 nyarán pedig Debrecenben játszott az említett felállás.
Két nagy személyes élményem is kötődik Konitzhoz. Az egyik az, hogy a debreceni fellépését követően pár napos budapesti tartózkodása idején felkerestem a Novotelben és legalább egy órán át beszélgethettem vele. Kérte, hogy a rádió debreceni közvetítésének felvételeit küldjem el neki. Mivel az adást sikerült jó minőségben CD-re rögzíteni, elküldtem neki postán, amit levélben köszönt meg. Aztán egyik nyáron megpróbáltam Kölnben felkeresni, de éppen Amerikában volt. Viszont sikerült Simon Géza Gábor Zoller Attiláról szóló monográfiájának német nyelvű kiadását szomszédjánál hagyni számára, amit aztán 2013-ban személyesen köszönt meg itteni fellépésekor. (Konitz neje, Gundula német, így aligha volt gond egy-két érdekesebb fejezet lefordítása. A korábban említett lemezen egy Konitz-szerzemény az ő tiszteletére született.)
Néhány éve is Budapest vendége volt: 2013-ban duóban játszott a BJC-ben (Dan Tepferrel), majd mindössze két hónappal később Florian Weber triójával a Fesztivál Színházban. (Mindkettőről beszámoltunk a Jazzma.hu hasábjain.) Ezt már csak azért is könnyen lehetett összehozni, mert évek óta Kölnben él, bár szinte mindig úton van, Belgrádtól New York-ig.
S ha már a „magyar kapcsolatról” ejtünk szót, akkor kiemelendő, sok éven át tartó kapcsolata Zoller Attilával. Két öntörvényű, intellektuális művész együttműködése néhány jazztörténeti fontosságú lemezalbumot eredményezett. Ezek közül a legfontosabb a német MPS kiadó gondozásában jelent meg 1968-ban „Zo-Ko-Ma” címmel, amelyen Zoller, Konitz és Albert Mangelsdorff játszott Barre Philips - Stu Martin ritmustandemjével. (Ezért is értékelte a Zollerről szóló könyvet, és szuperlatívuszokban nyilatkozott a nagy magyar gitárművészről és komponistáról.)
Hát akkor most végre arról, hogy mit is láttunk-hallottunk tegnap este a BJC-ben a két koncert közül az elsőn, amin részt vettem. Találóan mondta Keleti Kristóf a felkonferálásában, hogy a nyár nem a világsztárok tipikus látogatási ideje a klubban, de ezt a lehetőséget nem volt szabad kihagyni. Lee Konitz aranyló altszaxofonja a színpadon pihent, nagy ovációval fogadtuk a műfaj ikonját. Szinte állandó kísérője Florian Weber zongorista (1977), aki a játék közben is legfontosabb támasza. Már évek óta játszik Lee-vel, a Minsarah nevű formáció tagja is volt, és a Village Vanguard-ban 2009-ben rögzített lemezfelvételen is játszott. Legkevésbé a bőgős, Jeremy Stratton volt ismert, de ez semmit sem von le remek játékának értékéből. A dobos apja pedig a modern jazz egyik ugyancsak ikonikus figurája, Gunther Schuller volt, ő a George névre hallgat. 1958-ban született (így a legidősebb volt a három kísérő közül és alig 30 évvel fiatalabb, mint Lee), és hogy ki mindenkivel játszott az elképesztő.
Konitz rögtön leült az alacsonyra állított mikrofonhoz és kedvesen üdvözölte a közönséget, majd családias légkörben minden szám előtt megvitatta társaival, hogy mit játsszanak. Egy kivétellel a nagy amerikai standardek hangzottak el, illetve még Parker „Anthropology”-ja is, a kakukktojás (mint Lee bekonferálta, a bőgős kedvenc száma) egy Konitz-opusz, egy édes-bús melódia, a „Kary’s Trance” volt. Indulásként a „Stella by Starlight” hangzott el, majd az „All the Things You Are”. Ezt követte a „Kary”, aztán a „Body and Soul”, a Parker-szám és ezzel majdnem vége is lett, de a tartós taps hatására Lee és Florian még előadták a Monk-klasszikust, a „Round Midnight”-ot. Korábban még a „Darn That Dream” is felmerült ugyan, de mégsem játszották el. Ez bizony jó, ha elérte az egy és negyedórát. De senki sem zúgolódott, hiszen a hazai hírharsonák „dicséretes” fiatalítása ellenére is, Lee az idén nem 90, hanem 91 lesz október 13-án. Igazán megható volt ezt a nagy embert látni-hallani, ha valaki, ő aztán tényleg „nagy idők tanúja”volt. Azt azért el kell mondani, hogy már négy éve sem fújt sokat, most még arányosan mérve annyit sem, és az inkább dudorászásnak nevezhető „ének” (scattelés?) kissé túltengett. Jómagam és az én korosztályom elfogult ezzel a nagy emberrel kapcsolatban, amihez nyilvánvalóan nemcsak a korábbi hatalmas teljesítménye járul hozzá, de az a tény is, hogy mi évtizedeken keresztül évente jó, ha két-három igazi világsztárt láthattunk, az idén pedig már félév alatt láttam vagy tíz világsztár-koncertet: még két hete sincs az Art Ensemble of Chicago koncertjének és ugyancsak két hét sem kell Charles Lloyd fellépéséig.
A kíséret remek volt, briliáns zongoraszólók hangzottak el, amelyek Lee elismerő pillantását is kiváltották. A ritmustandem a helyén volt, különösebb szólók nélkül játszottak, maximálisan tisztelve a „leadert”, és segítve a produkciót.
Hát így zajlott le ez a – reméljük nem utolsó – találkozás egy élő jazzlegendával. Biztosan lesz még egy-két további beszámoló, nyilván a második koncertről is. De az biztos, hogy a helyszíni élményt, az orrunk előtt született művészetet, az élő előadás varázsát semmi sem helyettesíti!
