LEE KONITZ MÁSODIK MENETE
A jazz történetének egyik legnagyobb stílusteremtő alakja, a kilencvenegyedik évében járó Lee Konitz, a Budapest Jazz Club „Világsztárok” sorozatában, hétfőn két egymást követő koncertet adott. Beszámolóm a második, az este kilenckor kezdődött koncertről készült.
„A szesztilalom kizárólag csak gondot okozott.” – jelentette ki Al Capone. A híres gengszternek igaza volt, mert mikor 1919. október 28-án az Egyesült Államok szenátusa elfogadta az úgynevezett Volstead-törvényt, mely valamennyi – 0,5%-nál magasabb alkoholtartalommal bíró – ital gyártását, kereskedelmét és fogyasztását betiltotta, és ezzel megkezdődött Amerikában a szesztilalom 13 éves időszaka, ezek az évek a reményekkel ellentétben nem jobb erkölcsöt, hanem virágzó szervezett bűnözést hoztak. Chicago a bűn fővárosaként vált ismerté világszerte, a bandaháborúk és Al Capone királysága közepette 1927. október 13-án egy osztrák és orosz gyökerű zsidó család második gyermekeként született Lee Konitz, aki később sokkal szelídebb eszközökkel tört a világhírnév felé. A gengszterek mellett, a nagyzenekarok is aranykorukat élték, Konitz bátyjával leginkább Benny Goodman-t hallgatta a rádióban. Ennek is köszönhető, hogy a fúvós hangszerek keltették fel figyelmét, így 11 éves korában szüleitől egy klarinétot kapott. Első hangszerét hamarosan tenorra cserélte, majd végül kikötött az altszaxofonnál. Pályafutása 1945-ben kezdődött, mikor Teddy Powell őt hívta zenekarába Charlie Ventura helyére. Rá egy évre találkozott Lennie Tristano-val, tagja lett a nagy zongorista körül kialakult alkotóközösségnek. 1947-ben a zongorista Claude Tornhill zenekarában együtt játszott Gerry Mulligan-nel, kettőjük hosszú éveken át tartó sok mérföldkőnek számító, lemezt létrehozó, termékeny kapcsolta itt kezdődött. Mindketten részesei voltak a Miles Davis vezetésével 1949-50 között különböző formációkkal rögzített, eredetileg 78-as fordulatú lemezeken megjelent, majd végül a Capitol Kiadó által 1957-ben „Birth of the Cool” címen egy nagylemezre került felvételeknek, melyek új fejezetet nyitottak a jazz történetében. Az albumon közreműködött zenészek közül mára Konitz az egyetlen, aki életben van a legendás társaságból. Szerencsére Konitz nemcsak életben van, de jól viselve az évek súlyát, aktív, továbbra is a jazz egyik meghatározó művésze.
Konitz hazánkban többször is fellépett, a BJC-ben 2013 novemberében járt először, Dan Tepfer fiatal amerikai zongoristával duóban lépett fel. Engedtessék meg egy számomra nagy örömöt és némi büszkeséget hozó, ehhez és a mostani eseményhez is kötődő momentum megosztása. A 2013-as koncerten készült egyik fotómat nagy méretben kinyomtattam, bekeretezve lógott szobám falán. A koncertre készülve kiszedtem keretéből, és hála Keleti Kristóf közbenjárásának, Márton Attilának sikerült dedikáltatnia a mesterrel. Eddig az öröm, a büszkeség oka pedig az, hogy Konitz elég határozottan próbálta elkérni a képet, amelyet hosszasan csodált a dedikálás előtt, de – most Attilának hála – visszakerült hozzám aláírva, és most újra a keretbe visszatéve függ a falon.
Visszatérve a téma fősodrához, akkoriban a világsztárok a két rövidebb helyett egy hosszabb koncertre szerződtek, így azon az egy koncerten úgymond „még a csilláron is lógtak”. Több matuzsálem korban hazánkba látogató legenda is okozott csalódást, Konitz már akkor sem volt fiatal, de friss lemezein hallható játéka mindenkit bizakodással töltött el, a hazai muzsikustársadalom krémje is kíváncsian várta. A koncert előtti évben megjelent Bill Frisell, Gary Peacock, Joey Baron összetételű formációval készült „Live at Blue Note” mindenkit meggyőzött Konitz remek formájáról. Bár nehezebben járt, azon a koncerten is széken ülve játszott, de amikor belefújt szaxofonjába megfiatalodott. Aztán a koncert után gyorsan megöregedett. Mint kiderült, memóriája sem a régi, a közös koncertek és a közösen készített lemezek ellenére sem ismerte meg az őt köszöntő Oláh Kálmánt és Egri Jánost.
Konitz csaknem öt év után most két egymást követő koncertre vállalkozott. Igaz most kvartettel érkezett, ráadásul igen jó nevekből állóval. Az érdeklődők száma nem változott, de most két koncertre osztódhatott, így nem volt zsúfoltság a nézőtéren. Akadtak pesszimisták, akik azért az első, hét órakor kezdődött koncertre váltottak jegyet, mert nem bíztak Konitz kondíciójában. Pedig az előjelek most is bíztatóak voltak, hiszen a tavaly Kenny Barron, Peter Washington, Kenny Washington közreműködésével felvett „Frescalalto” világszerte osztatlan sikert aratott. Konitz továbbra is a legjobb altszaxofonosok élmezőnyében szerepel a Down Beat éves szakmai és közönség szavazói listáin, olyan erős mezőnyben, ahol manapság a nála csaknem félévszázaddal fiatalabb Kenny Garrett, Miguel Zenon, Rudresh Mahanthappa küzd a trónért. Az első koncertről távozók között örömmel fedeztem fel Ráduly Mihályt és Tánczos Gábort, aki sok emlékezetes zenei műsor szerkesztője és rendezője volt az egykor etalonnak számított Magyar Televízióban, az idősebbek még a Bergendy együttes trombitásaként is emlékezhetnek rá. Ők természetesen a közönség optimista többségéhez tartoztak, mindketten megerősítették, nincs ok aggodalomra. Ráduly gyors értékelésében elismerően beszélt Konitz játékáról, külön kiemelve a ritmus szekció tökéletességét. A többi ízlés dolga, hogy ezt valaki szereti vagy nem, tette hozzá. A hazai blues élet egyik reprezentánsa, Takáts Tamás ízlését biztos kielégítették a hallottak, a fülembe dúdolva Konitz dallamait, euforikus állapotban suhant el mellettünk a nézőtér felé, ő az első koncert után a másodikra is befizetett. Ráduly Misitől gyorsan elbúcsúztam, mert kezdődött a második menet, a zongorista Florian Weber, a bőgős Jeremy Stratton és a dobos George Schuller kíséretében színpadra sétált Lee Konitz. Ha valakinek a Schuller név ismerősen csengene, már jó jegyet kapna az LFZE jazztörténet tanárától, és ha még azt is tudná, hogy Gunther Schuller, a dobos három éve elhunyt édesapja a jazz egyik emblematikus alakja volt, Friedrich Károly biztos ötöst adna. Azon a bizonyos „Birth of The Cool” lemezen francia kürtön játszott… .
Konitz bemutatta zenekarát, a bőgősnél kissé elakadt, de szellemes fordulattal megkérte, ő mondja be a nevét. Névmemóriája lehet, cserbenhagyta egy pillanatra, de humora nem. A közönség nagy szeretettel fogadta, ezt a szeretetet ő is érezte, így egyre oldottabb hangulatba került. Az első sorban ülő hölgyekkel kezdett konzultálni, majd velük közös megegyezésre jutva belekezdett. Játszani. Nem is szám volt ez, inkább emlékek impresszionista felidézése, kristálytiszta hangokkal. A későbbiekben kiderült, memóriája sem rossz, mert a koncert előtt szerzett információim és Márton Attila beszámolóját utólag olvasva hamar rájöttem, hogy Konitz túlnyomórészt az első koncert repertoárját játszotta. Itt is elhangzott többek közt a „Stella by Starlight”, a „Body and Soul” és a ráadásban ugyanúgy a „Round Midnight” lett énekelve, dudorászva, „szkettelve” előadva Florian Weber zongora kíséretében, mint az előzőn. Takáts Tamás kivételével mindenki új vendég volt, így ez nem jelentett problémát, de a jazz sajátosságait figyelembe véve, miszerint ugyanaz, ugyanúgy soha nem hangzik el, ő sem unatkozott. Konitz nem játszotta le a csillagokat, de az égbolt összes csillagához volt pár kedves szava. Hol szaxofonján, hol a várt szaxofonon hangzást dudorászva, énekre cserélve. Ezt a BJC legfiatalabb látogatói is őszinte lelkesedéssel fogadták, tudatában lévén, ki is játszik előttük pár méterre. A legenda nekik sem okozott csalódást. Jó volt látni, hallani az ikon játékát. Reméljük, ígérete szerint négy-öt év múlva újra visszatér. Remélem, megélem még azt a találkozót.
