Franco Ambrosetti Quartet, Ascona Jazz Festival, Svájc (2018. június 24.)

Franco Ambrosetti (szárnykürt), Dado Moroni (zongora), Stefano Bagnoli (dobok) és egy bőgős (szerintem nem a programban meghirdetett Riccardo Fioravanti volt, de a nevét nem értettem) volt a zenekar felállása. A fesztivál nagyszínpadán ("New Orleans Experience") lépett fel az együttes, két ragyogó szettet játszottak, többnyire standard-ekat és filmzenék feldolgozásait. Dado Moroni zongorajátékát külön ki kell emelnem. A szünetben Ambrosetti mester (akinek immár 50 éves a zenei pályafutása!!) ünnepélyes keretek között megkapta a svájci jazz idei nagydíját ("Swiss Jazz Awards").

Merthogy Ambrosetti nem olasz, hanem svájci. Pontosabban Svájc olasz részéről, Ticino-ból származik. (Így akkor ezzel az egyik tévhitet máris sikerült eloszlatnom róla. A másik tévhit, hogy ő egy profi zenész. Ugyanis közgazdász diplomája van, és komoly "day job"-ja: sikeres üzletember, és úgymond "másodállásban" foglalkozik zenéléssel.) A kettős életvitel nem akadályozza meg abban, hogy lemezek tucatjait adja ki, filmzene-lemezektől standard-ekig, saját kompozícióktól olasz örökzöld dallamok feldolgozásáig, szuperfinoman hangszerelt stúdiólemezektől jazz-klubokban felvett, magas "hőfokú" élő lemezekig. A közös nevező a megjelent lemezeken természetesen Ambrosetti mester hibátlan trombita- és szárnykürt-játéka, a (őszinte kőkemény) hard-boptól a lírai darabokig. Kíséret gyanánt vagy az olasz/francia "válogatott" (Dado Moroni, Enrico Rava, Daniel Humair...), vagy a "világválogatott" játszik a lemezeken (fúvósokon Michael Brecker, Phil Woods, Greg Osby, Bennie Wallace, Seamus Blake vagy John Clark; gitáron John Scofield vagy John Abercrombie; zongorán Kenny Barron, Kenny Kirkland, Hal Galper, Tommy Flanagan, Uri Caine vagy Geri Allen; basszuson Dave Holland, Miroslav Vitous, Buster Williams, Mike Formanek, NHOP vagy Ira Coleman; dobon Jack DeJohnette, Billy Hart, Billy Drummond, Victor Lewis, Nasheet Waits vagy Terri Lyne Carrington...) Nem akármilyen lista; sajnos sokan közülük már nincsenek velünk.

A Jazz Ascona egyhetes programja egyebekben egyébként felejthető. Utcai színpadokon játszanak mindenféle zenekarok az ott hömpölygő tömegeknek. No-name együttesek: "Boogie Connection", "Jazz In The Dark", "Miss T and the Mad Tubes", "The Swinging Buddies" és hasonlók. Hogy is énekelte a KFT az „Utcai zenekar”-ban? "Feladatunk így hát semmi más, mint a könnyű, de igényes szórakoztatás..." Hát ebből a könnyű az megvolt, az igényes, az már kevésbé. (Én idén egész évben annyi hamis zenei hangot még nem hallottam, mint most ez alatt a két nap alatt. Jazz, mint olyan, a legtöbb sátorból csak nyomokban hallatszott vagy még úgy sem. De hát nem is ezért mentem, hanem az Ambrosetti kvartett miatt, amely viszont remekül szólt és alig zavarta meg az élvezetet a távolból átszűrődő mélyen brummogó nem-jazz "nyomatás".)

Különben Ascona csodaszép hely; a fesztivált a Lago Maggiore partján rendezik. A tömegeket semmi nem zavarja az élvezetben, például az sem, hogy "JAZZ" címmel miféle zenei "produkciókat" sóznak rájuk (a hamis zenei hangok meg aztán a legkevésbé): esznek-isznak, vonulnak, dohányoznak, hangoskodnak, tapsolnak (néha jókor, néha rosszkor), költik a pénzüket (a városban minden aranyárban kapható) és láthatólag nagyon jól érzik magukat. ("Egy turista/mit tehet? Örül neki/hogy itt lehet...") Az egész egy hét során a fellépő zenekarok közül az Ambrosetti zenekar mellett csak Pee Wee Ellist (funk/jazz) és Bernard Prettie Purdie-t (soul/jazz) érdemes megemlíteni.