LLOYD A CSODÁK CSODÁJA

Charles Lloyd, a már több mint fél évszázada folyamatosan a világ legnagyobb szaxofonosai és fuvolistái között jegyzett legenda, március 15-én Santa Barbara városában, egy nagyszabású koncerttel ünnepelte 80. születésnapját. Ezután az Egyesült Államok több nagyvárosában köszönthette őt régebbi és újabb muzsikustársaival együtt a közönség, június 27-től a Charles Lloyd & The Marvels néven indult európai turnéja második állomásán pedig Budapestre is megérkezett. Vasárnap végül a Ram Colosseum koncerttermében lépett fel.

Az eredeti helyszín a nem éppen legjobb akusztikájáról elhíresült, de több mint 2000 nézőt befogadni képes MOM SPORT rendezvénycsarnoka lett volna. Elvileg nem terveztek rosszul a koncertet szervező cégnél, a zenekar Lloyd mellett is csodákból állt, ennyi világsztárt egy színpadon még a nemzetközi zenei életbe egyre jobban bekapcsolódó Budapest közönsége is ritkán láthat. Jó esetben Bill Frisell, Eric Harland talán saját zenekaraikkal is megtöltenének egy ekkora befogadó képességű csarnokot. A jegyek nem fogytak, bár ár-érték arányuk elfogadhatónak tűnt, csakhogy a kultúrára vágyók pénztárcájának túl nagy terhet jelenthetett sajnos a helytől függően 10-20 ezer forint közötti jegyár. Tovább rontott a nézőszámon a VB nyolcaddöntőjének azonos időpontban kezdődött meccse, talán még a kezdődő nyári szabadságok is, no és az, hogy Lloyd többször járt már nálunk. A szervezők látva a jegyek gyér fogyását áttették a helyszínt a kisebb befogadóképességű Ram Colosseum koncerttermébe, amit így háromnegyed házig sikerült megtölteni. Akik nem követték interneten és a közösségi oldalakon is rendre megjelenő tájékoztatást a helyszínváltozásról, kissé kerülő úton érkeztek a Kárpát utcába. A kezdésre szerencsére megoldódtak a problémák, mindenki időben elfoglalhatta helyét. Este nyolc után pár perccel színpadra lépett Lloyd, és sötét szemüvegét levéve köszöntötte a közönséget, és bemutatta a Marvels valóban csodás tagjait.

Elsőként természetesen a zenekar gitárosát mutatta be. Pályafutása kezdetén Lloyd 1965-ben Szabó Gáborral készített lemezt, majd híres kvartettjeibe évtizedekig nem kapott helyet a gitár. 1999-ben John Abercrombie törte meg a „gitár-csendet”, 2002-ig négy lemezen is közreműködött a kvintetté bővült formációban. Az újabb gitár nélküli hosszú időszak után került vissza a hangszer Lloyd két éve alapított „The Marvels” zenekarába. Bill Frisell 2016-ban, az új formáció megalakulásának évében játszott először Lloyd lemezen, az „I Long to See You” mindkettőjüknek sikert hozott, Frisell Lloyd új utakon járó zenéjének meghatározójává vált.

Az amerikai gitáros, zeneszerző és rendező William Frisell 1951-ben született Baltimore-ban, de Denverben nőtt fel. A város szimfonikus zenekaránál tanult klarinétozni, majd Colorado állam egyetemén folytatta zenei tanulmányait. Természetesen a „Berklee” az ő életrajzában is szerepel, a bostoni évek alatt Jon Damian és a legendás Jim Hall volt a tanára, berobbanását azonban egy véletlennek köszönheti. Történt, hogy a nyolcvanas évek elején Pat Metheny nem tudott időt szakítani Paul Motian készülő „Psalm” című lemezének felvételeire, és Frisell-t ajánlotta a dobosnak. A kritikusok „a különösen figyelemre méltó gitáros”, Frisell játékát emelték ki, de maga Motion is elégedett lehetett a fiatal tehetséggel, kapcsolatuk Motian 2011-ben bekövetkezett haláláig tartott. A „Psalm” sikere után Garbarek is elhívta két lemezére („Paths, Prints” és a „Wayfarer”), így nem csoda, hogy Frisell az ECM „saját gitárosává” vált, és több, a kiadónál megjelent albumon is dolgozott. Közreműködőként még John Zornnal kialakított hosszú kapcsolatát emelném ki a rengeteg nagy nevet tartalmazó listából. Saját néven jegyzett, az ECM után főleg a Nonesuch kiadónál megjelent albumain, az ezredfordulóhoz közelítve napjainkig Frisell eklektikus stílusával, a folk, a country, az Americana és a jazz elsőre talán bizarrnak tűnő, de jó arányokkal elkészített koktéljával hirdeti a zenei stílusok átjárhatóságát, közös élvezetét. Számos Grammy-jelölés mellett az „Unspeakable” albummal végül 2005-ben elnyerte a „Legjobb Kortárs Jazz Albumnak” járó díjat, ezenkívül 1996-tól a Down Beat magazin kritikusai többször választották az év gitárosának.

A steel gitáron játszó Greg Leisz következett a sorban, akárcsak Frisell, ő is 2016-ban, az „I Long to See You” albumon debütált Lloyd zenekarában. Neve a legtöbb jazzrajongónak ismeretlen volt eddig, mivel elsősorban a country és a rock világában jeleskedett.

A pedál steel gitár mestere, a dobron, mandolinon is játszó Gregory Brian Leisz 68 éves, New York állambéli Buffalo városban született 1949-ben. A 60-as években kezdődött karrierje, a hosszú évtizedek alatt többek között olyan zenészek albumain és koncertjein működött közre, mint Eric Clapton, Joni Mitchell, Robert Plant, John Mayer, és Lloyd legújabb lemezén éneklő, a country csillagként ismert Lucinda Williams. Leisz sokoldalúságát mutatja, hogy szívesen látják jazzkörökben is, játszott Allen Toussaint és Bill Frisell lemezein, mielőtt Lloyd felfigyelt rá. A Grammy-díjat mégsem a nagy nevek hozták számára, hanem bizonyos Ray LaMontagne, akinek „God Willin' & the Creek Don't Rise” albuma a „Best Contemporary Folk Album” kategóriában lett győztes 2011-ben.

A harmadikként bemutatott Reuben Rogers viszont már „régi motorosnak” számít Lloyd zenekaraiban.

1974-ben született a Virgin-szigeteken a 43 éves bőgős és basszusgitáros, Reuben Renwick Rogers. Gyerekként zongorázni és klarinétozni kezdett, érdekelték a dobok is, de elég hamar kikötött a basszusgitárnál. Rogers tehetségére hamar felfigyeltek, a helyi szervezetektől kapott ösztöndíjaknak köszönhetően vakációit a michigani Interlochen Arts Camp és a bostoni Berklee College of Music öthetes nyári felkészítő táboraiban tölthette. Újabb ösztöndíjak segítségével 1997-ben Berklee-ben szerzett diplomát. A jazz mellett a calypso, reggae és gospel zenében is jeleskedő Rogers pályafutása azonban már 17 éves korában elindult. Marcus Roberts triója után játszott Wynton Marsalis, Roy Hargrove, Joshua Redman, Nicholas Payton, Mulgrew Miller, Jackie McLean és Dianne Reeves formációiban, és közel 70 lemezen működött közre. Charles Lloyd kvartettjébe először 2007-ben kapott meghívót, a Bázelben rögzített „Rabo de Nube” lemezen már ő basszusozott, Jason Moran zongorázott, és az ezen a koncerten negyedikként bemutatott Eric Harland dobolt.

A „Marvels” legfiatalabb tagja, az 1976-ban született Eric Harland neve viszont 2004-ben bukkant fel először Lloyd lemezen, a „Jumping the Creek” felvételén ő dobolt az ECM stúdiójában. Szülővárosa Houston, itt a helyi All State Texas Jazz Band dobosaként figyelt fel rá Wynton Marsalis, akinek ösztökélésére a gimnazista fiú benevezett az International Association for Jazz Education New York-i versenyére. A megmérettetés jól sikerült, mert Harland a Manhattan School of Music ösztöndíjasa lett, de később Houston Baptista Egyetemén is diplomát szerzett. Azóta több mint 80 lemezen működött közre, ezek közül három, a "Let’s Get Lost” és a „Wandering Moon" ( Terence Blanchard ), a „Back East” ( Joshua Redman ) és a „Land of Giants” ( McCoy Tyner ) Grammy-díjat kapott. Szerepelt McCoy Tyner, Kurt Rosenwinkel, Aaron Goldberg, Julian Lage, Chris Potter és Terence Blanchard zenekaraiban, valamint tagja volt a SFJAZZ Kollektívának is 2005 és 2012 között. Jelenleg saját zenekara mellett Charles Lloyd, Dave Holland „Prism”, James Farm, Joshua Redman, valamint Taylor Eigsti formációiban is játszik.

A Charles Lloyd & The Marvels legújabb lemeze a Lucinda Williams közreműködésével készült „Vanished Gardens” a napokban jelent meg, de mivel a több számban éneklő énekesnőt nem hozták magukkal európai körútjukra, régebbi repertoárjukból válogattak. Ennek a formációnak két éve megjelent első lemeze, az „I Long to See You” adta a koncert gerincét. A lemez amúgy is jól foglalja össze Lloyd rendkívül gazdag pályafutásának főbb állomásait, már amennyire 67 percben és tíz számban egy hatvanas évektől napjainkig tartó időszakot bele lehet sűríteni. Ahogy a lemezen, a koncerten is Bob Dylan szerzeménye a „Masters of War” volt a nyitó szám. Elementáris erővel szólalt meg a zenekar, felidézve Lloyd igen hosszú és aktív rock zenében töltött kirándulásait, mikor többek között Joplin, Hendrix, a Doors, sőt még a Beach Boys felvételein is hallható volt. A továbbiakban az előző és az ezt követő korszakokból is felvillantak emlékképek, és ahogy vártuk, a fuvola is előkerült. A Memphisben született, kezdetben magát autodidakta módon képező Lloyd már gyerekkorában magába szívta a zenéjéről elhíresült város levegőjével együtt a jazz mellett a blues, a gospel és a country ízeit is. Tinédzserként játszott George Coleman szaxofonossal, de beszállt BB. King és Howlin Wolf együtteseibe is. Szülővárosát 1956-ban elhagyva Los Angelesben szerzett diplomát a Dél-Kaliforniai Egyetemen, és ekkor ismerte meg Bartók zenéjét is. Éjjelente a nyugati part olyan nagyságaival játszhatott, mint Ornette Coleman, Billy Higgins, Scott LaFaro, Don Cherry, Charlie Haden, Eric Dolphy, Bobby Hutcherson. Karrierje Chico Hamilton zenekarában kezdődött. Itt ismerkedett meg Szabó Gáborral, akivel később Ron Carter és Tony Williams társaságában – Lloyd önállósulása előtt, az Adderley Sextet-ben is játszott - elkészítette az „Of Course, of Course” című lemezt. A címadó szám most is elhangzott, természetesen a mostani zenekarra hangszerelve. Lloyd rövidesen a szaxofon – zongora – bőgő - dob felállású kvartettben találta meg zenéjének közvetítőjét. Fiatal tehetségeket gyűjtött maga köré, Keith Jarrett zongorázott, Cecil McBee, majd Ron McLure bőgőzött és Jack DeJohnette dobolt. Ezzel a kvartettel hódította meg az egész világot, eljutva a vasfüggöny mögé is. „Forest Flower” című lemeze Supraphon kiadása nálunk is kapható volt. A beatzene térnyerése közepette sorra zártak be az amerikai jazzklubok, sok zenész munka nélkül maradt. Lloyd hagyományos, akusztikus hangszerekkel és jazzt játszva szerzett hihetetlen népszerűséget, rock fesztiválokon is tomboló sikert aratva. Megjegyzem, ahogy Gonda Tanár Úr is írta, a korai beatzenét váltó rock egyáltalán nem állt távol a Lloyd Quartet akkori free és avantgárd zenei elképzeléseitől. A mostani koncerten ezt a korszakot hozta egy nagyszerű lemez szintén címadó száma, a „Dream Weaver” és a „Soundtrack”-on megjelent, de a Marvels lemezre is felkerült „Sombrero Sam” új verziója. Az álomszövő karrierje csúcspontján egy időre eltűnt a jazzéletből. Hosszas meditációs évek után tért vissza, és kvartettjében az évek során a személyek cserélődtek a posztokon, a zongoránál Michel Petrucciani, Bobo Stenson, Brad Mehldau hosszabb, Gerald Clayton és Geri Allen egy-egy lemeznyi idő után váltották egymást, most az új kvartettben Jason Moran játszik jó ideje a hangszeren. A bőgősöknél Palle Danielsson, Larry Grenadier, a dobosoknál a svéd korszakban Jon Christensen, majd utána Billy Hart és Gerald Cleaver fordult meg a zenekarban. Ezekből az időszakokból nem véltem semmit felfedezni, de a hol himnikus magasságokban, hol szellemes párbeszédekkel, virtuóz szólókkal tarkított, szépen hömpölygő zenefolyamban, mint említettem, leginkább a 2016-os lemezükről játszottak.

A koncert utolsó harmadában lépett színpadra Lukács Miklós, és rögtön új színt, dinamikus fordulatot hozott. Fergeteges belépőjével Eric Harland is kizökkent a steel gitár diktálta kényelmes country mederből, új erőre kapva válaszolgatott Miklós kihívásaira. Frisell és Leisz olykor hitetlenkedve csodálták a cimbalomból előtörő hangokat, ámultak a virtuóz szólókon. Lloyd a „lássátok kit hoztam” büszke mosolyával nézett rájuk, és talán eszébe jutott, nem ártott volna állkötőkről gondoskodnia. Lloyd már pályája kezdetén próbált más kultúrákból származó zenét beültetni saját szerzeményeibe, kreatív formában összekapcsolva a keleti modális zenét és az avantgárd jazzt. Ezeknek a kísérleteknek az eredményei végig jelen voltak zenéjében, de legmarkánsabban az ezredforduló után megjelent albumain hallhatóak. A Zakir Hussain, Eric Harland ütős, dobos párossal készült „Sangam”, a Maria Farantouri énekesnővel, és a görög zenészekkel kiegészült kvartettel felvett „Athens Concert”, a duóban, Jason Moran zongoristával készített „Hagar’s Song”, no és persze a „Wild Man Dance”, amelyen Lukács Miklós is játszott mutatják legjobban Lloyd munkásságának tökéletes beérését. Ennek a korszaknak az összefoglalóját hozta a bő kétórányi koncert utolsó harmada. Büszkén írhatom, hogy a csodás világsztárok között Lukács Miklósnak oroszlánrésze volt a katarzis létrejöttében, mely végig kísérte a záró szakaszt. Mondanom sem kell, természetesen a közönség ráadást követelt, és Lloyd szép gesztusaként, Szabó Gábor egykor feleségének írt, „Lady Gabor” című számát eljátszva teljesítette a népakaratot.

Boldog vagyok, hogy több elszalasztott lehetőség után végre élőben is láthattam egyik legkedvesebb muzsikusomat, akinek nyitottságát, játékosságát követendő példának tartom. Kedves Charles Lloyd, boldog születésnapot!