XIX. Jazz és Bor Fesztiválja, Balatonboglár, 1. nap
Mindenekelőtt ezúton szólítom fel a FIFA, az UEFA, az IHF és más nemzetközi sportszövetségek vezetőit, hogy mielőtt labdarúgó VB, európai kupameccs, junior kézilabda VB vagy más mérkőzések szervezésébe kezdenek, egyeztessenek a boglári szervezőkkel, hogy ne kelljen a jazz és olyan események között választanom, mint például a VB-döntőbe jutást eldöntő angol‒horvát találkozó. (Utólag sajnos/szerencsére jól döntöttem, mert kikaptak az angolok, amit nem szívesen néztem volna.)
Amint a megnyitó során is elhangzott, ma már több hasonló elnevezésű rendezvény létezik, de a boglári volt az első olyan fesztivál, ahol a jazzt és a bort összekötötték.
A kedvezőtlen időjárásra való tekintettel a program a hangulatosabb udvar helyett beszorult a művelődési házba, így elmaradt a szokásos párnaosztás, és a szúnyogok elleni füstölőket is megspórolhatták a rendezők. Kaptunk viszont a jegy mellé ‒ mint mindig ‒ hazavihető borospoharat és bele kóstolót is. És idén is itt van kedvenc sajtárusom (különös tekintettel a juhsajtokra), hogy a bor mellé legyen mit harapni. A társművészetek képviseletében most is kiállít Kiss Attila András ‒ természetesen jazzportrékat, beleértve három olyan magyar művészét, akik nem egyszer Bogláron is szerepeltek, és sajnos már nincsenek köztünk: Fábián Juli, Vukán György és Babos Gyula, akinek emlékére az idei fesztivált tartják, és aki a háttérben évekig segítette a szervezőket.
Szalai Tünde (alias Tücsi) főszervező (a fesztivál lelke, de vannak még jó néhányan, akiknek a neve el se hangzik) felvezetőjét és a szokásos bevezető beszédeket követően Fekete-Kovács Kornél nyitotta meg az idei fesztivált, megemlékezve a fent említett mesterekről és mentorokról. Kornél különösen Babos Gyulát említette, aki 1991-től volt a mentora, csakúgy, mint Butch Lacy, aki majdnem ugyanakkor hunyt el, mint Babos Gyula.
Az első nap első részében a Grazi Zeneakadémia hallgatóiból verbuválódott „klasszikus” quintet lépett fel: tenorszaxofon ‒ Szendrődy Csobán (Boglárról), szárnykürt ‒ Jan Lovsin (Szlovákia), dob ‒ Bernhard Sorger (Ausztria), zongora ‒ Gyárfás Péter, nagybőgő ‒ Luka Dobnika (Szlovákia).
A repertoárt jórészt Ben Wendel szaxofonos művei alkották, kivéve az első számot (Christian Scott: „New New Orleans”), valamint Szendrődy Csobán „Mosoly” és Gyárfás Péter „Indifference” című darabját, amelyek között a következő dalok hangzottak el: „Song Song”, „Fall”, „Remény” (Csobán szerint angolul „Doubt”, bár itt a szerzőt nem mondták be) és „Onion” ‒ amennyiben jól értettem. Ellentétben a délben a resztelt kacsamájhoz aprított hagymával, ez az” Onion” nem csípte a szemem és nem facsarta az orrom.
Nagyszerűen játszottak a fiatalok, Csobán szép régi (vagy ilyen kinézetűre gyártott) tenort fújt, amely nagyon jól szólt, ami nyilván nem csak a hangszergyártó érdeme. A csapat minden tagjától tartalmas szólókat hallhattunk, igazán profi produkció volt, megérdemelte a közönség lelkes tapsát. A ráadásnál megállapítottam, hogy „Blue Note” hangzás. Ennél „blúnótabb” és akusztikusabb már csak akkor lehetett volna, ha igazi zongora van a színpadon, nem pedig egy elektromos „hangszerpótló”. Talán majd ha minden faluban megépül a stadion, színes közvetítésre alkalmas világítással és minden iskola mellett elkészül a lőtér, akkor minden művház kaphat egy zongorát. Egy jó pianínó is megteszi, nem fontos, hogy Bogányi-féle csodahangszer legyen.
A második koncertet is Szalai Tücsi konferálta fel, közölve, hogy se a jazzt, se a bort nem szereti. Ez persze nehezen hihető, tekintettel a fesztivál múltjára. A következő formációt vezető Fekete-Kovács Kornél vezényletével kellően és kórusban sajnáltuk is szegény Tücsit, miközben Kornél a széthullott kottáit szedegette a színpadon. A hangszereket tekintve a felállás hasonló volt az előzőhöz, tehát Fekete-Kovács Kornél (szárnykürt, trombita), Ávéd János (tenorszaxofon), Oláh Krisztián (zongora), Horváth Balázs (nagybőgő), Csízi László (dobok). Az előadott mű pedig Purcell zenéjére alapozva a „Tündérkirálynő” (némi áthallással Tünde királynő) című operához kötődő darabokból állt. Érdekes hangzásvilág, klasszikusba hajló jazz, jazzes klasszikus, számomra szokatlan, de élvezetes szaxofonszólókkal és éles hangulatváltással, amikor Kornél átáll a szárnykürtről a trombitára. Aki többet szeretne tudni erről a zenéről, vegye meg a már felvett lemezt, amint megjelenik. Mondom ezt annak ellenére, hogy ‒ mint Márton Attilától tudjuk ‒ az élő zenét semmi sem pótolja.
És további három napig még lesz élő jazz Bogláron, a program megtalálható a neten: http://jazzesaborfesztivalja.eu/ .
Tessék menni, jó hangulat, finom borok és rengeteg jazz várja az nézőket, hallgatókat!
(Tekintve, hogy konzervatív módon még mindig a feleségemmel járok nyaralni, ezúttal Szabó „Fotós” Laci művei helyett ‒ megfelelő felszerelés híján ‒ be kell érniük három említett festmény képével.)
