Mértékletes hedonista
Rakjuk fel Mosonmagyaróvárt egy kicsit a magyar jazztérképre abból az alkalomból, hogy három napos fesztiváljuk 20-ai záró programjába meghívták Tóth Verát és a Budapest Jazz Orchestrát. Magyarország legprofibb, legnívósabb és ezért legfoglalkoztatottabb bigbandje már több izgalmas kísérlettel bizonyította be, hogy a jazz hőskor táncolható klasszikus kompozícióit és a más műfajban született dalok áthangszerelt verzióit szeretik az emberek. Gershwintől a Queenig sikeresen kalandoznak a műfajokat összeházasító portyáikon. Két napja ennek jegyében például Esztergomban Tóth Vera testvérével, a Budapest Jazz Orchestra és a Color Symphonic kíséretével, az István király dalait női interpretációban adták elő.
Szóval kockáztassuk meg a horgászszéken kuporgó néniket és a sátrak és pavilonok előtt gyerekeiket és házastársukat nevelő embereket, és megszavaztuk a bizalmat. Elvégre a jazz nem a Fehér Házban született. Nos, remek döntés volt. Jó ötlet az élő kivetítés is a háttérben, ami könnyűzenei koncerteken már jól bevált szokás a technikával elkényeztetett nézők kiszolgálására. Itt meg, ahol a színpad az utcára van felállítva, a távolabb megállók is élvezhetik az előadást. Igaz, az énekesnő mikrofonja először nem szólalt meg, de hogy Tóth Verának milyen hangja van, azt jól jelzi, hogy egy saroknyira még így is lehetett hallani. De pillanatok alatt megjavították.
A műsor az énekesi kvalitásokhoz és a zenekar profizmusához igazított pazar repertoár. Mondjuk nekem jelképesen a kaviáros szendvicsek különlegesebben voltak, mint a vajas, szalámis verziók, de bevállalom, hogy ez csak az én fanyalgásom. Előbbiek közé sorolható Etta James „At Last”-ja, a „Fever” remek soul interpretációja, de olyan zenei finomságok is szerepeltek a menün, mint Ray Charles-tól „Hallelujah I Love Her So”, a „Let The Good Times Roll” vagy Shirley Bassey „Big Spender”-je, a Fehér Ház jazz gáláján pedig Aretha Franklin a „ Natural Woman”-nel még Obamát is meghatotta anno, bár igyekezett leplezni. Soroljuk ide László Attila kompozícióját, a „Nincs édesebb az életnél”-t is.
A felkonferálások egy külön ügy. Az örök titok marad számomra, hogy miért csak Birta Miklós lett bemutatva, de ő legalább háromszor, mert Kollmann Gábor, Csejtei Ákos vagy Zana Zoltán szaxofonos produkciója, Nagy János zongorázása, Hárs Viktor megbízható basszusozása legalább ennyire rászolgált volna, nem is beszélve a belelkesült trombitásról, akit egyetlen egyszer annyira elragadott a hév, hogy rosszkor szállt be. Hogy ki volt, az legyen titok.
Szóba került Diana Krall, bár a sztori nem kapcsolódott a dalokhoz, és visszatérő téma volt az életvezetés és –filozófia is. Talán hangsúlyosabban, mint egy ilyen koncert igényelné. De a közönség heterogén, nyilván van, akit megerősít, ha Vera az életében hozott rossz döntések következményeiről mesél, vagy a csábítások hétfejű sárkányáról, amivel ő megküzdött rendesen. Vagy épp ő volt a sárkány. „Nem kell valaki másé” című önmeggyőző vallomás nyilván nem véletlenül szerepelt a dalok között. Tudjuk, minden sikeres férfi mögött ott van egy nő, mögötte pedig a férfi felesége.
A végén egy kapatos menedzser meghívása ürügyén még elhangzott a „New York, New York” is. A zenekar nem adta alább, úgy szólt, mint a parancsolat, Tóth Vera hangja pedig igazi különlegesség. Volt régen egy feledhető filmsorozat még a tévé hőskorában, aminek az volt a címe: Nem kell mindig kaviár. Szerintem ez tévedés. Mindig a kaviárt akarjuk. Szendvics otthon is van.
Fotó: Black Electric Event Photography
