KÖRSÉTA A JAZZMÚZEUMBAN
Ha szerda, akkor ez Győr, és újra jazz szól a Rómer Klubban. A most induló második évad Csurák Erzsébet szerkesztői és háziasszonyi ténykedését dicséri, hiszen a teltházas program szünetében épp arról beszélgettünk a barátaimmal, hogy a Mediawave idején találkoztunk talán utoljára olyan jó hangulatú koncerteken, mint ebben a belvárosi klubban.
Az este leginkább az amerikai filmgyárakban tett körúthoz hasonlított. Mindenből látunk egy kicsit, mire elszenderednénk, mindig felbukkan egy újabb meglepetés. Szomorúan konstatáljuk a végén, hogy letelt az idő. Főleg, ha mázlink van, és kifogunk egy jó idegenvezetőt is. Egy elképzelt jazzmúzeumban pedig jobb, felkészültebb és talpraesettebb kísérőt Micheller Myrtillnél kívánni sem lehet. Nem véletlenül ő a Jazzma nagyhatalmú főszerkesztőjének, Maloschik Róbertnek egyik kedvence. (Remélem, ez a mondat jó hatással lesz a fiatalember gyógyulására.)
Jegyezzük meg a női olvasók kedvéért, hogy Myrtill lenyűgöző és előnyös átalakuláson ment keresztül – nem először a pályáján. Egy színpadra lépő embernél ez nagyon fontos, s neki láthatóan jó érzéke van ehhez. Egy ügyes fodrászt és stylistot is sejthetünk az új frizura és megjelenés mögött. A díva is jól állt neki anno, most pedig egy sportosabb szőke, elegáns, bőrnadrágos hölgy bukkant fel a Rue des Lombards 58. környékéről. Ott található a Le Baiser Salé, a párizsiak egyik kedvenc jazzklubja.
Nem véletlenül emlegetik vele kapcsolatban mindig a francia kapcsolatot. Még a nevéből is próbáltak erre következtetni, ami a Michelig rendben is lenne, de a végén az ler-rel azért gellert kap az okfejtés, mert az inkább germános beütést sejtet. Jobb érv a francia diploma, amit a Zeneakadémia jazz-ének szaka előtt végzett el. Innen a frankofon szimpátia, ami egyedivé teszi a repertoárját. Párizsban született Django Reinhardt miatt a gypsy-jazz vagy ahogy a franciák hívják a manouche-jazz. A Reinhardt Fest idején szerveznek is sétákat a város északi részén a hozzá kötődő helyek meglátogatására. Saint-Ouen-be érkezett egy karavánnal Belgiumból a család, és itt telepedtek le. A vendéglőt, a La Chope des Puces-ot ma mint Reinhardt templomaként mutatják meg. A francia vonal a sanzontól a jazzig az egyik masszív eleme a válogatásnak. Ezt az arcát is megmutatta az énekesnő anno a Bonjour Paris! című koncertjén a Művészetek Palotájában.
De ide kapcsolódik a hangszerelés is, hiszen Pintér Tibor manouche-jazz hagyományaira alapoz. A gitár mellett a hegedű, klarinét esetleg szaxofon szól a párizsi vendéglő kis színpadán. Itt az egyetlen gitár párhuzamosan hozza a basszust, imitál bendzsót ha kell, és a dél-amerikai karneválok akusztikus gitárját is felvillantja hangmintaként. De az ötleteinek nincs vége, mert az énekesnővel karöltve hozzák a fúvósokat: a trombitát és a pozant. Tibor bőven megérdemelne egy önálló mikrofont, mert ezek mellett még a vokálba is beszállt néha. Micheller Myrtill pedig, hol a dob seprűzését imitálta, máskor némi genetikusan mazochista hajlamtól űzve az arcát és fejét használta egyedi ütőhangszerként. Ami bizony fájdalmat is tud okozni. De értünk szenvedett, szerettük érte.
Az idegenvezetőnk, Micheller Myrtill színpadra varázsolta a sanzon, a salsa, a blues, a swing világát, a viasz bábuk helyett életre keltek az énekesek, megmutatva, hogy szólna ma a zenéjük a színpadon. Mondhatjuk a „Sweet Georgia Brown”-tól a „Historia De Un Amor”-ig tartott a repertoár, amibe jól illett a „Black velvet”, a „Crazy love” (amikor kiderült számomra, hogy zenészek, vagy zenés színpadon jártas színészek is ültek a közönség között, mert olyan masszív kórust rögtönöztek, amire Myrtill és Tibor felszabadultan rögtönözhettek), az „Ain't that just the way” és „One note samba” is.
Ami végig egységessé tette az esti koncertet, az a jazz legnagyobb varázsa: minden dal izgalmasabban szól a swinges alappal. A kreatív improvizáció pedig a pillanat szülte élmény varázsát garantálja. Előfordult, hogy az énekesnő is rácsodálkozott a rögtönzésre, mert azt úgy még ő sem hallotta. Két idegenvezető nem szokott kísérni egy csoportot, mert zavaró lenne, ha egymás szavába vágva beszélnének. De a jelek szerint mégis működhet a dolog, inspirációt jelent a másik jelenléte, ha figyelnek és reagálnak a másik ötleteire.
Tegyenek bátran körsétát velük, nem fogják megbánni! Unalmas múzeumi sétától nem kell tartaniuk.
