A JUNIOROK ESTJE
Szerdán egy nagy jövő előtt álló, de már a jelenben is sikert sikerre halmozó kvartett első, egész estés koncertjét láthattuk a Budapest Jazz Clubban. Az Oláh Kálmán Jr. Quartet egyik tagjának sem volt ismeretlen a terep, a Bartók, majd az LFZE tanszaki vizsgáin már évekkel ezelőtt volt alkalmuk belakni a színpadot. Idén januárban a klub tízedik születésnapján rendezett szuper jazz gálára is meghívót kaptak, belekóstolhattak a teltházas BJC koncertek különleges atmoszférájába, sőt beugróként, a fellépést valamilyen ok miatt lemondó zenekar helyett már játszottak teljes estét itt, de a nagy múltú klub rendes programjában önálló zenekarként most lettek először meghirdetve. Oláh Kálmán Jr (alt és szopránszaxofon), Egri János Jr. (zongora), Jónás Géza (bőgő) és Márkosi András (dob) ezen a félig-meddig mégiscsak bemutatkozó koncertjén is meghódította a közönséget.
Cole Porter 1944-ben írt, „I Love You” című örökzöldje hangzott el elsőként. A téma időállását mutatja, a swing korszaktól napjaink fúziós zenéjéig íveltek feldolgozásai, Frank Sinatra és Mike Stern is talált benne aktuális közlendőt. A számos feldolgozó között ott szerepel többek közt Oscar Peterson, Keith Jarret, Bill Evans, és hogy a zongoristák után fúvósokat is említsek, Art Pepper és Jackie McLean és majd kihagytam a kiemeltek listájáról egy John Coltrane nevű szaxofonost. A fiatalok játszotta változat leginkább az ő gondolatait idézte. Oláh Kálmán Jr. ezután zenekarvezetői kötelességének eleget téve bemutatta társait, majd beavatta a közönséget, mire számíthat az est hátralévő részében. A további standard feldolgozások mellett, ígért saját kompozíciókat is, ígéretét beváltva mindjárt a második számként játszott „Donatella” az ő szerzeménye volt. Bevallom meghatódtam, hogy többször leírt elméletem, miszerint értelmes muzsikusoknak zenében megfogalmazott magas szintű gondolataik mellett, verbálisan is képesnek kell lenni jó kiállással tömör mondatokban kifejezni magukat, bizonyságot nyert. Közben a nézőtéren felfedezve a szám ihletőjét, bizonyságot nyert bennem az is, hogy címe alapján az előző szám sem véletlenül került az első helyre. A vallomások után a „Peacock”, a Jimmy Rowles és Stan Getz írta ballada következett, majd Dizzy Gillespie szerezte, megunhatatlan „Con Alma”, végül pedig leginkább Ellington zeneszerzőjeként ismert, rákban szenvedő Billy Strayhorn halála előtt orvosai iránti hálája kifejezésére írt, ördögi bravúrszáma, az U.M.M.G., vagyis az „Upper Manhattan Medical Group” zárta az első részt.
A szünet után az énekesként már gyerekkorában feltűnő, de a közönség körében egy ideje zongoristaként is egyre inkább ismertebb, a szakmai körökben pedig már elismert ifjú Egri János, de maradjunk a jazz angolszász nyelvuralmánál, Egri Jr. szerzeménye, a „God Save To Way” után Kálmán egy közismert, népszerű standard számot konferált be, a 900 dalt és 43 Broadway Musicalt írt Richard Rodgers 1937-ben írt, többek közt Armstrong, Ella néni, Anita O’Day, Sarah Vaughan, Tony Bennett, valamint Joe Pass, McCoy Tyner által is különböző megközelítésben előadott „Have You Met Miss Jones?" című szerzeményét, és amelyet még Robbie Williams is énekelt. Az utóbbit azért tartottam fontosnak beleírni, mert így talán a nézőtéren helyet foglalók között szép számmal képviseltetett Y, vagy talán már Z generáció érdeklődését is felkeltve, többen olvassák cikkemet. Szerdán éppen az énekes változatot is hallhattuk volna, de Egri Jr. ezúttal nem kért mikrofont hangszere mellé, kizárólag zongorán bontakoztatta ki tehetségét. Jimmy Van Heusen nem kevésbé népszerű, 1953-ban napvilágra jött "Here's That Rainy Day", természetesen az előző számhoz hasonlóan rengeteg feldolgozást megélt, és hasonlóan sok világsztár népszerűsítette kompozíciójának is az instrumentális változata hangzott el, pedig ezt a számot, most a nagy generációhoz szólva, Bob Dylan is énekelte. A két standard után újra saját, illetve saját családi szám következett. A junior a senior Oláh Kálmán, azaz édesapja Bach egyetlen variációformában komponált, a Hermann Karl von Keyserlingk gróf és csembalistája, Johann Gottlieb Goldberg számára, 1741–42-ben írt Goldberg-variációkat feldolgozó művéből a 21. variáció feldolgozását választotta. Bach műve a barokk variációművészet mintapéldája, átfogó, akadémikus alkotás, Oláh Kálmán átirata a kortárs zene akadémikus alkotásává vált, a kvartett előadásában az LFZE kötelező tananyagává válhatna a post-bop sokszínűségének illusztrációjaként. A jól szerkesztett műsor végére egy jutalom szám került, mind a játszóknak, mind a hallgatóknak. A koncert befejezéséhez tett nagy lépésben John Coltrane akkori bőgőséhez írt, Paul Chambers monogramját rejtő „Mr. P.C.” című szerzeménye igazi örömzenét hozott, a „búcsúzóul még egyszer alaposan odateszem” felszabadult hangulatában mindegyikük szólózott egy jót, és a közönség is megérezte a jazz mindent elsöprő erejét. A ráadás sem maradhatott el, az „I Hear a Rhapsody” lehet, hogy nem tudatosan választva, de lényegében keretbe foglalta a koncert elején tudatosan választott vallomást. A Coltrane is játszotta, 1941-ben George Fragos, Jack Baker és Dick Gasparre szerző hármas írta sláger eredetileg énekelt változatának romantikus szövegében a szeretett személy puszta jelenléte inspirálja a mennyei zenét, “My darling, hold me tight and whisper to me, Then soft through the starry night I hear a rhapsody.” De igazán nem akarok senkit megríkatni, lehet, csak bennem dogozott a Freud Zsiga.
Szerdán négy kivételes tehetségű, nagy jövő előtt álló fiatalember mutatkozhatott be a BJC legnagyobb amerikai világsztárok koncertjein edződött közönségének, voltak, akik most találkoztak velük először, és voltak, akik hozzám hasonlóan pályakezdésük óta ismerték a fiúkat. Mindkét csoport eggyé olvadva, ámuldozva hallgatta érett, tökéletesen előadott zenéjüket, és hatalmas tapssal fejezte ki háláját a csodálatos élményért. Az ifjú Egri énekesként már szép sikereket ért el, most zongoristaként még jobban lenyűgözött, mint nem sokkal ezelőtt, májusban édesapja új kvartettjében. A „papa” Egri barátságunk kezdetén kérésemre párszor kifejtette, melyek a jó bőgőzés ismérvei. A muzikalitáson és az úgynevezett jó „time” alapvető szükségletén kívül, laikusként bennem a technikai elemekről szóló fejezetben leginkább az maradt meg, milyen elítélően beszélt a húrokat két újjal pengető bőgősökről. Azóta különös figyelemmel kísérem a bőgősök ujjait, és örömmel állapítottam meg, a lehengerlő vitalitással játszó Jónás Géza mindegyik ujja munkában volt. Márkosi András precíz dobolása is megfogott, nem dobolt szét semmit, akkor mutatott többet technikai tudásából, mikor annak helye volt. Az alt és szopránszaxofonon játszó ifjú Oláh Kálmánt is csak dicsérni tudom, de alig pár éves múltra visszatekintő, viszont meredeken felfelé ívelő karrierje során ezt nagyon komoly szakmai tekintélyek hitelesebben már megtették, az elismerést jelentő díjak odaítélésekor. Azt azonban a szólistaként elért sikereihez hozzátenném, nálam zenekarvezetőként is jelesre vizsgázott. A számok között szabatosan fogalmazott, tömör, érthető mondatokban konferált, láthatóan akkor is jól érezte magát a színpadon, amikor nem zenében kellett megfogalmaznia gondolatait.
Azért is örültem magabiztos fellépésének, mert ismeretségünk kezdetén másként láttam őt, igaz, akkor gyerek volt, és ahogy szerdán a koncert utáni rövid beszélgetésünkből kiderült, az is igaz, felületesen ítéltem. Az 1998-ban született fiatalembert édesanyja három évvel idősebb bátyjával, Krisztiánnal együtt gyakran vitte édesapjuk, Oláh Kálmán koncertjeire. Én is gyakran találkoztam velük, és ezekben az években úgy láttam, a játékra minden alkalmat megragadó Krisztiánnal ellentétben ő inkább visszahúzódva figyelt. Most meg is kérdeztem tőle, hogyan emlékszik erre az időszakra, mi volt a kezdeti bátortalannak tűnő magatartás oka. Válaszából kiderült, egyáltalán nem bátortalanság, inkább a gyerekkorban szokatlan bölcs belátás tartotta távol a koncertek utáni jam örömzenékbe való beszállástól. Hat éves korában kezdett el zongorázni, a Józsefvárosi Zeneiskolában Tollasiné Kelemen Lívia növendékeként, aki még édesanyját is tanította. Hat évig klasszikus zongorát tanult, és bár közben kezdett érdekelődni a jazz iránt is, de mint önkritikusan elismerte, akkor még nem tudott jazzt játszani. Továbbra is figyelve édesapja zenekarait, leginkább a Szextett koncertjei, a fúvós hangszerek érdekelték. Különösen a szaxofon fogta meg sokszínű hangzásvilágával, tizenhárom évesen fel is vette a zongora mellé második hangszernek. A közelgő konzi felvételi miatt azonban döntenie kellett a két hangszer között. Mivel láttam, hogy a második szám címadója várja, nem faggattam tovább. Megköszönve válaszát abban maradtunk, a pályája során felmerülő egyéb kérdéseimet majd összegyűjtve, az ötvenedik születésnapján készülő interjúmban fogom feltenni.
