Mintha tegnap történt volna! - DESEŐ CSABA 80! (1. rész)
Születésnapi beszélgetés: látva és hallgatva - szinte hihetetlen, hogy már 80 esztendős a brácsás, hegedűs Deseő Csaba! Szívélyesen fogadott otthonában. Rendhagyó riport: nagyrészt "közös emlékeinket" próbáltam felidézni.
(Sikerült meglepnem!)
NS: Van még kazettás magnód?
DCS: Igen!
NS: Megkérlek, hogy indítsd el ezt a felvételt!
(Megszólal a zene, aztán a zongora szóló után...)
DCS: Ez én vagyok!
NS: 37 évvel ezelőtt történt...
DCS: Ne mondj többet!
NS: Szerintem ezt a játékot ma is elfogadod!
DCS: Ezt el! Sok régi felvételt őrzök, de erről fogalmam sincs...
NS: 1982. március 28-a - jó, nem?
DCS: De milyen jó! Ha '82 - akkor Gárdonyival...
NS: Igen, de ez nem a Te zenekarod: Horváth Kornél ütőzik, Kőszegi dobol, Dandó Péter basszusgitározik. Egyetemista voltam, SOTE Jazz Klub, In memoriam Szabó Gábor, jam session - sok fellépővel.
DCS: Megnézem, mi van erről a naptáramban. (Átmegy a szomszéd szobába.) Csak annyi, hogy SOTE Jazz, 18 óra. (Közben jön a következő szám, megint Gárdonyit halljuk.) A mai napig kapcsolatban vagyok vele.
Egyébként abban az időben sokkal több szimfonikus koncerten vettem részt. Az volt a főállásom - például azon a héten naponta két szolgálattal: egy próba, egy előadás.
NS: Akkor nem is kellett gyakorolnod... Olyan lehetett ez, mint Hosszú Katinkának a versenyzés.
DCS: Így van, állandóan kézben volt a hangszer. Zajlott az élet...
NS: Jó visszaemlékezni - nem?
DCS: Hát persze! (Közben az Ő szólóját hallgatjuk.) Azt kell, hogy mondjam: ez volt a legjobb formám! Komolyan.
NS: Igen, magával ragadja az embert... Ott a SOTE klubban elméleti előadást is tartottál.
DCS: Igen? A Marcibányi téren szombat esténként hét évig ment a Jazz Disco a kis klubban. Szerettem népszerűsíteni a műfajt. (Gárdonyi következik újra a felvételen.) Szenzációs volt a Laci! Kint egy kicsit feladta ezt az elementáris játékot. De megindokolta: Amerikában valami mást, egyénit kell nyújtani.
NS: Egy másik emlékem Veled kapcsolatban a '80-as évekből: "egész véletlenül" Jean-Luc Ponty lemezét vetted meg a Múzeum körúton a bolt előtt, a lemezpiacon... És találkoztál is vele - ha jól tudom?
DCS: (Nevet.) Hogyne! Közös fotónk is van!
NS: Nekem is - Montreux-ből. Jártál ott?
DCS: Igen, de nem léptem fel. Montreux számomra egy álom volt mindig, a fesztivál, ahol elérhetetlen játszani. Figyelemmel kísértem mindig az európai és amerikai jazz-életet: folyóiratok, és így tovább. Tudod mikor jutottam el Montreux-be, mint hallgató? 1990-ben. Manapság már nem igazi jazz fesztivál - sajnos. Az nem lenne baj, hogy sokféle zene van, nem szabad beszűkülni, de...
NS: Vannak barátaim, akik azt mondják: ha nem free, akkor már nem is érdekel.
DCS: Hülyeség.
NS: Tovább egy nagy ugrással: 2004-ben, a Márványteremben hallottalak: lemezbemutató koncert volt - "Tale" (Drum-Art, 2003).
Be is pofátlankodtam az öltözőbe, aláírtad a CD-borítómat.
DCS: Gyárfással és Cseke Gabival játszottam...
NS : És Fábián Juli énekelt...
DCS: Rendkívül tehetséges volt!
Főiskolás korában még kissé gátlásos volt a színpadon, de a "TALE" c. lemezen már kitűnően énekelt!
A pop szakmában villámgyorsan az élre tört, kiemelkedő színvonalú felvételeit élvezettel hallgattam. Korai halála mélyen megdöbbentett.
NS: Ha már lemezek: mai füllel a két '70-es évekbeli felvételekre hogyan emlékszel vissza?
DCS: Olyan, mintha tegnap történt volna! Első nagylemezem a "Four String Tschaba" a második az "Ultraviola". Érdekes körülmények között születtek. Nagynehezen kikerültem Németországba - ott készült az első.
(A részletekre most nem térünk ki - több helyen is olvasható.)
Oberhausenben, egy színházi zenekarban voltam első brácsás. A repertoár operettekből állt, ugródeszkának tekintettem, onnan próbajátékokra akartam járni. Csalódások sorozata ért, volt 3-4 kísérletem. Vagy nem hívtak vissza, vagy a 8-9 jelentkezőből mindenki tudta, hogy van biztos befutó... A németekre akkor még felnéztem - úgyhogy ezek súlyos csapások voltak! Hogy azóta mi van ott, arról ne is beszéljünk... Így hozta a sors - másfél év után visszajöttünk az anyazenekaromhoz, biztos kenyér, szerettek.
NS: És Te is szeretted. Hallgatsz ma klasszikus zenét?
DCS: Keveset. Az ember állandóan azt játszotta... De: az élet óriási ajándéka volt, hatalmas kaland, imádtam...
NS: Édesanyád zenetanár volt, nem hiszem, hogy ő terelt a jazz felé.
DCS: Egyáltalán nem. Vak véletlen! És két dolog. Az egyik a rádió - nem a Magyar Rádió... A másik: a családban (1950 körül járunk) volt egy kisebb lemezgyűjtemény, 78-as fordulattal, Glenn Miller - "In the Mood", "Chattanooga Choo Choo"...
NS: "Moonlight Serenade"...
DCS: Ezek voltak, amik "megmérgeztek"! Az a hangzás annak idején egy csoda volt! Aztán szép lassan - a rádión keresztül - külföldi adásokból: Grappelli, Count Basie, a Ray Anthony Big Band.
NS: Grappellivel talákoztál?
DCS: Személyesen nem, de koncerten - a '90-es évek elején - igen, Budapesten. Az öltözőbe azért nem mentem be, mert Kiss Imre volt a meghívó fél, és akkor már nem voltam jóban vele - előzőleg többször konfliktusba kerültünk - ezt most ne részletezzük... Grappelli volt az első igazán művészi szintű jazz-hegedűs.
NS: Stuff Smith?
DCS: Vigyázz - nekem ő volt az igazi!!!
NS: Nagyjából egyidőben működött Grappellivel.
DCS: Igen! Amikor először meghallottam Smith-t - rosszul lettem!
Grappellinél azt éreztem, hogy elérhetetlen magasságban van.
NS: A technikája?
DCS: Is, meg a gondolatvilága. Éreztem, hogy azt sohasem fogom elérni. Aztán meghallottam Stuff Smith-t, aki egészen más világ. Kb. '55 óta ismerem a felvételeit.
NS: Nincs belőlük sok...
DCS: Így van. Beleestem a stílusába, őt kezdtem el egy kicsit - hogyan is mondjam...
NS: Követni...
DCS: Igen! Nem utánozni! Mert az a dögösség, az a frazeálás, az a feeling, ami benne van - úgy éreztem, hogy azt meg tudom közelíteni! Sajnos nem hallottam élőben.
NS: Nagyon régen meghalt.
DCS: A hatvanas évek végén. 1966-ban a varsói jazz fesztiválon voltam Kovács Andorral. Stuff Smith másnap lépett fel - de nekünk haza kellett jönni aznap. És mit ad Isten: a Magyar Televízió élőben közvetítette a koncertjét! Így legalább láttuk...
NS: Mondok még egy nevet: Joe Venuti.
DCS: Hogyne!
NS: Leroy Jenkins? Ő inkább a free felé hajlik - ahhoz a vonulathoz mit szólsz, úgy általában?
DCS: Maradjunk annyiban, hogy a free jazzt nem szeretem.
NS: El sem ismered?
DCS: Dehogynem! Hallgassa az, akinek tetszik!
NS: Van elsőszámú kedvenced? Didier Lockwood?
DCS: Igen! Ez nem kérdés! Senki meg sem közelíti. Tavaly halt meg infarktusban, 62 éves volt. 2017 őszén jelent meg az utolsó lemeze ("Open Doors") - éjjel-nappal azt hallgattam. Aztán jött a hír: egy koncert után összeesett. Van ilyen, hogy két infarktus egymás után?
NS: Lehet.
DCS: Ezt írták. Megpróbálták újraéleszteni...
NS: Ki mered jelenteni, hogy minden idők...
DCS: Abszolút, ezt vállalom! Minden szempontból. Művészi diplomát szerzett Párizsban, a klasszikus zenében is otthon volt. A jazzben az ő egyénisége - a szférák fölött! Földön túli zene az, amit játszott! Nem ismert technikai problémát, maga volt a gyönyörűség!
Nem ment el soha szélsőséges irányba. Sok más hegedűst ismerünk, de ki merem jelenteni: a franciák mindenek felett! Ha szabad sorrendet állítani: utána jön Jean-Luc Ponty.
NS: Regina Carter? Mark Feldman?
DCS: Ők azért kevésbé tetszenek.
(Folytatás 1 hét múlva.)