Ennél több jazz nem fért bele... DESEŐ CSABA 80! (2. rész)
Születésnapi beszélgetés: látva és hallgatva - szinte hihetetlen, hogy már 80 esztendős a brácsás, hegedűs Deseő Csaba! Szívélyesen fogadott otthonában. A "rendhagyó riport" második, befejező része következik.
NS: A magyarokról nehéz lesz beszélni...
DCS: Megteszem szívesen!
NS: Kézdy Luca?
DCS: Nagyon becsülöm! 2006-ban a Bartók Rádió Jazzhegedű Tehetségkutató Verseny közönségdíjasa volt. Figyelem a tevékenységét, borzasztóan szorgalmas - ezúton is sok sikert kívánok neki!
NS: Az említett megmérettetést Sárközy nyerte.
DCS: Igen, de nagyon erős mezőny volt! Lajoska, Jánoska Roman és a többiek - komoly hangszeres tudással rendelkeztek!
NS: Lantos?
DCS: Nagyon szeretem a Zolit! Ő is rendkívül egyéni. Ha valaki rászánja magát, hogy évekig Indiában tanuljon - félelmetes elszántság!
NS: Róla ritkábban hallani - és ő sem a Te nyomdokaidban halad...
DCS: Antal Tibi, aki az én stílusomhoz áll közel. Ő a növendékem volt, nagyon tehetséges. És nem szeretném kihagyni Frankie Látót sem - egy szeretetre méltó fickó! Mindketten sokkal népszerűbbek lehetnének.
NS: Nem az a baj, hogy a hegedű olyan "szomorkás" hangszer?
DCS: Nem, nem! Viszont ki merem jelenteni, hogy a hegedű a "legnehezebb" hangszer! Mire eljutsz oda, hogy a klasszikust megtanulod - az legalább 12 év.
NS: Anélkül nem is nagyon érdemes jazzt játszani... Nincs alap.
DCS: Lockwood és Ponty is felsőfokú végzettséggel rendelkezik (rendelkezett). Grappelli nem.
NS: Beszéljünk más, világhírű jazz zenészekről! Davis, Coltrane? Ők csak a saját hangszerükön a legnagyobbak - vagy úgy általában is?
DCS: Nagyon közel áll a szívemhez ez a kérdés! Amikor a modern felé kinyílt a fülem - rövid idő alatt hatalmába kerített "a dolog". Főiskolás korom óta Davis és Coltrane rajongó vagyok.
NS: Oscar Peterson?
DCS: A mai napig kedvenc zongoristám! Willis Conovernél hallottam először.
NS: Mondj még kedvenc muzsikusokat!
DCS: Stan Getz - például. Vagy Cannonball Adderley, George Benson, aztán a Brecker Brothers. Joey DeFrancesco - minden idők legjobb orgonistája. Bill Evans, Scott Hamilton, a Modern Jazz Quartet.
NS: Chet Baker?
DCS: Igen. Viszont ma már más trombitások a kedvenceim, például Till Brönner! Az énekesek közül Al Jarreau lemezeit hallgatom legtöbbet.
NS: Mit nem mondtál még el - és a könyvben sincs benne?
DCS: Az MPS-történetet - a könyvben ugyan szerepel, de hátha mondok újakat is. Egyébként a könyvvel meg foglak ajándékozni - anélkül nem mehetsz el! (Nevetünk...)
A prágai jazz fesztiválon 1966-ban megismerkedtem a két legfontosabb német managerrel. Joachim-Ernst Berendt az egyik, aki több könyvet is írt a témában. Ő egy hihetetlenül felkészült, német alapossággal megáldott ember volt. A baden-badeni rádió jazz-szerkesztője és a nyugat-berlini jazz fesztivál managere volt évtizedeken keresztül. Angolul szólt hozzám - én meg németül válaszoltam! Mert tudtam, hogy ki ő. Meglepődött, azonnal levettem a lábáról. Megígérte, hogy meghív a fesztiválra - de nem hívott meg soha...
Ugyanakkor ismerkedtem meg Dr. Dietrich Schulz-Köhnnel (a beceneve Dr. Jazz volt), aki a kölni rádiónál dolgozott - és külsősként az MPS-nél.
Neki köszönhetem az első lemezemet, vele később is tartottam a kapcsolatot.
NS: Számomra csupa ismeretlen zenésztárssal készült a felvétel...
DCS: Másfél éves németországi tartózkodásom alatt, 1974-ben vettük fel a lemezt. A zongorista Dieter Reith azért híres volt akkor. Szaxofonon egy düsseldorfi srác, Wolfgang Engstfeld játszott, akit én fedeztem fel és hívtam a stúdióba. Azt hittem, belőle hatalmas zenész lesz - de tévedtem. A svéd pozanos, Åke Persson egy év múlva meghalt, öngyilkos lett. Günter Lenz bőgőzött, Ronnie Stephenson dobolt. Azért szép emlék...
NS: Mikor hallgathatnálak meg mostanában, élőben?
DCS: Például február 12-én a Hálóban. Gyafi gitározik, Cseke Gabi zongorázik, Szaniszló Ricsi vibrafonozik, Berkes Balázs bőgőzik, Jeszi Gyuri dobol.
(A riport január 9-én készült - most öt kép a koncertről!)
NS: Mi legyen a végszó?
DCS: Eddig főleg a régmúltról beszéltünk, a pályám első feléről. Utána azért rettentő sűrű dolgok történtek. Volt egy szenzációs kapcsolatom a zágrábi vibrafonos Bosko Petroviccsal - vele sokat játszottam itthon is, ott is.
NS: Tudsz mondani egy számot, hogy nagyjából hány koncerten vettél részt?
DCS: Fogalmam sincs... Azért a tevékenységem nagyobb részét a szimfonikus zene töltötte ki. Ennél több jazz nem fért bele...
NS: Bejártad az egész világot. Van olyan hely, ahova nem jutottál el?
DCS: Hát persze! Csak a civilizált országokban jártam - Afrikában például nem. Japánban hétszer voltam, Amerikában csak kétszer.
Tudod milyen nagy dolog volt akkoriban - mondjuk '72-ben - hat hétig Amerikában tartózkodni? Pedig ott akkor "totál halott" volt a jazz! Free-t játszottak - és az a kutyát sem érdekelte...
NS: Pedig van jó szabad jazz...
DCS: Amerikában most is kevesen érdeklődnek a free iránt... Szóval amikor megérkeztünk, kerestem a lehetőséget, hogy jazz klubba mehessek. Nagy nehezen két koncertet találtam.
Az egyik a Lou Rawls nevű énekes hangversenye volt - semmi különös. A másik a Lee Konitz Quartet! Rengeteg autózás után jutottunk el a helyre, benyitottunk - és hat ember volt a teremben! A színpadon meg a Lee Konitz Quartet! Jó volt - de nem több... Viszont pár nappal később Chicago-ban, egy elegáns helyen a George Shearing Quintetet hallottam.
Na az komoly volt! '85-ben jártam Amerikában másodszor, akkor meg az tűnt fel, hogy a televízióban és a rádióban nyoma sincs a jazznek. Hihetetlen volt...
NS: Végül?
DCS: Gyárfásról még nem is beszéltem! A Gyafi nekem 25 éve a legjobb barátom és zenésztársam! Soha nem volt konfliktusunk. Most februárban öt fellépésünk lesz! Ez legyen a végszó!
(Kedves Csaba! Köszönöm a beszélgetést! Isten éltessen még nagyon
sokáig!)
