A FIRST LADY ÉLETE
Munkatársunk hétfőn elment az Ella Fitzgerald film bemutató előtti vetítésére! – A szerk.
1934-ben már az egész Harlem izgalommal várta az Apollo Színház egy évvel előbb indított tehetségkutatójának soron következő napját. Az Apollo kiemelkedő jelentőségűvé vált a második világháború előtti évek Harlem-reneszánszán, olyan helynek számított, ahol "csillagok és legendák születnek". A heti rendszerességgel jelentkező „Amatőr éjszaka” hamar népszerűvé vált, a helyi rádióadók élőadásban sugározták az eseményt. A sorsolás után lehetőséget kapott jelentkezők réme a "kivégző", azaz a seprűs ember volt, aki, ha a legfőbb zsűri, a közönség megunta a produkciót, és kellő hangerővel felszólította, seprűvel terelte le az előadókat a színpadról. 1934 novemberében egy 17 éves lány állt megszeppenve a színpadon. A közönség látva piszkos ruháját, szorongását, mielőtt bármit csinált volna, kinevette, és beordibálásokkal bíztatta a seprűs embert a „takarítás” megkezdésére. A lány azonban összeszedte magát, és bár eredetileg táncolni akart volna, egy hirtelen elhatározással énekelni kezdett. Az ordítozók elnémultak, a seprű megállt, majd a fejét követelő tömeg üdvrivalgásba tört ki. A lány megnyerte a 25$ fődíjat, de az ezzel járó egyhetes fellépési lehetőséget az Apollo Színházban piszkos ruhája miatt elnapolták, és végül nem kapta meg. Aligha bánta, egy éven belül a 18. születésnapját már Chick Webb New York állam törvényesen pártolt zenekarának énekesnőjeként ünnepelhette, és az „A-Tisket A-Tasket” című dalával a jazz történetének egyik legragyogóbb karrierje kezdődött.
November 6-án érkezett a hazai mozikba Leslie Woodhead dokumentumfilmje, amely hat évtizeden keresztül követi a jazzdíva életútját. Az „Ella Fitzgerald: Just One of Those Things” című filmet Budapesten az Uránia Nemzeti Filmszínházban és emellett Szolnokon, Jászberényben, Szentendrén és Miskolcon is vetítik a Pannonia Entertainment forgalmazásában.
A múlt évszázad első harmadában zajlott ominózus „Amatőr éjszaka” részleteiről az Ella-nál két évvel később, 1919-ben született Norma Miller mesélt, aki 15 évesen maga is ott ült ünneplő ruhában az Apollo nézőterén, és a jobb sorsú kamaszok magabiztosságával ő is hangosan követelte a „szakadt” ismeretlen lány eltávolítását. A táncosként, koreográfusként és színésznőként is később befutott, Amerika szerte "Swing Queen" néven ismert Norma közel százévesen irigylésre méltó kondícióban és öniróniával elevenítette fel, hogyan babonázta meg aztán Ella őt, és az Apollo közönségét. Norma Miller a film Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon tartott februári bemutatatóján még részt vehetett, május 5-én hunyt el.
Ella a színpadra indulva táncolni akart, ám az előtte fellépő Edwards Sisters táncduó géppuskalábú lányai elvették önbizalmát, és inkább az énekelést választotta. „Láttam a sok embert a nézőtéren, és azt mondtam magamban, „Istenem, mit fogok itt csinálni? - mondta évtizedekkel később, egy, a filmbe is bevágott rádióinterjújában. "Mindenki nevetni kezdett és bekiabálták," Mit fogsz csinálni? Mint elmondta, nem tudott másra gondolkodni, ezért megpróbálta elénekelni a Boswell Sisters a „Judy", majd még jobban nekibátorodva a „The Object of My Affection" című slágerét az akkori ideáljának tartott Connee Boswell stílusát utánozva. A film tovább pereg, archív bejátszásokon feltűnik az őt enyhén szólva ápolatlannak tűnő megjelenése miatt először elutasító, majd a zenészei által mégis meggyőzött Chick Webb is.
Kiderül közben a szakadt külső oka. A virginiai Newport News-ban 1917. április 25-én született Ella szülei elváltak, édesanyja újra házasodott, Ella 15 éves volt, mikor meghalt egy autóbalesetben, aztán nevelőapja jobb, ha nem vele foglalkozott, intézetbe került, megszökött, az utcán élt, és töretlenül hitte, hogy az ösztöneiben érzett „valami” egyszer elismerésre talál. Abban a korban ábrándozott erről, mikor az énekesnőknek a show részeként profi táncosként, és szívdöglesztő, vagy éppen más érzékszervünket bizsergető ébenfekete párducistennőként kellett a közönség kegyeit elnyernie. Ella csak a hangjával hódíthatott. A deformált gerinccel született zseniális Webb halála után ő vette át a zenekar vezetését. A siker folytatódott, a történelem közbeszólt, Amerika belépett a II. Világháborúba. Megkezdődtek a sorozások, és megkezdődött a Nagyzenekarok átmeneti alkonya. A háború után újabb kihívás Ella-nak, a Be Bop. Dizzy Gillespie és a többi forradalmár lenyűgözve rajong Ella hangszerként kezelhető hangjáért, sokszor több perces, a fúvósokkal vetekedő scat improvizációi a közönséget is megőrjítették. Folyamatos turnék Gillespie, Count Basie és Ellington zenekaraival, együtt énekelhetett Louis Armstrong-gal, közben egy házasság a bőgős Ray Brown-nal. Imádta a gyerekeket, de sajátja nem lehetett. Örökbe fogadtak egy fiút, kit Ray Brown Jr. néven adoptáltak. Megjelenik a filmben ő is, és meghatóan beszél állandóan turnézó anyja távszeretetéről. A házasság felbomlik, de a barátság megmarad, Brown és ő továbbra is együtt utaznak a koncertekre.
Színre lépett Norman Granz, aki valóban királynőt csinált Ella-ból, de úgy, hogy a Filharmóniai koncert (Jazz at the Philharmonic) palotákba vitte, elragadta a jazz igazi, klubközönségétől. A paloták közönségének ízléséhez igazodva átalakította Ella repertoárját, a „Great American Songbook” dalaiból válogatva.
Hiába ünnepelt sztár, a saját hazájában nem léphet a csak fehéreket kiszolgáló üzletekbe, éttermekbe, a Pan Am légitársaság nem hajlandó felengedni gépére. Házat csak Granz nevére tud venni, neki bőrszíne miatt nem adnák el. Ha nem is a legradikálisabb módon, de kiáll a rasszizmus ellen, és ebben sok híresség, köztük Marilyn Monroe is támogatja.
Ella pályafutása töretlenül folytatódott, kivívta az egész világ csodálatát. Két alkalommal, 1968-ban és 1970-ben Budapestre is eljutott, az Erkel Színházban adott nagy sikerű teltházas koncertet, ez utóbbiról „Ella Fitzgerald in Budapest” címmel lemez is megjelent 1999-ben. Amíg egészsége engedte, fáradhatatlanul turnézott, halála előtt három évvel parancsolta le súlyos cukorbetegsége őt a színpadról. Az Oscar Peterson-nal is felvételt készítő hegedűművész, Itzhak Perlman a filmben elmondta, Ella-t a „csoda”, amit nem lehet tanítani, különböztette meg többi jó hangú, tehetséges pályatársától. Ezt a csodát, ezt a páratlan tehetséget pályafutása során 14 Grammy-díjjal ismerték el.
A díjnyertes brit dokumentumfilmes, Leslie Woodhead alkotása, az „Ella Fitzgerald: Just One of Those Things” című zenés dokumentumfilm hat évtizeden keresztül követi ezt a rendkívüli életutat, eddig sosem látott archív felvételek és személyes hangvételű interjúk segítségével. A koncertfelvételek mellett megszólalnak Ella Fitzgerald pályatársai, zenész kollégái és barátai is. Tony Bennett, Jamie Cullum, Laura Mvula, Johnny Mathis, Smokey Robinson, Cleo Laine, Andre Previn, Norma Miller, Patti Austin, Margo Jefferson, Will Friedwald sok érdekes részlettel szolgál, és párszor humorral átszőtt történekkel eleveníti fel a találkozásokat, és világítja meg Ella társadalmi hátterét. Ella Fitzgerald életén és zenei pályáján keresztül korrajzot kapunk a harmincas évektől egészen 1996-ig, Ella haláláig a jazz történetéről, Amerika történelméről. Nem könnyű feladat egy filmes számára egy botrányoktól, mélypontoktól és szenvedélybetegségektől mentes életút bemutatásával a nézők figyelmét lekötni, ráadásul egy játékfilmnyi időtartamra. A film hétfői sajtóvetítése után több mint százan elmondhatjuk, Woodhead filmje az első pillanattól az utolsóig fordulatos, lebilincselő alkotás. A nagy sikerrel vetített Davis film után, remélem, csütörtöktől Ella élete is felkelti majd nem csak a jazzrajongó nézők érdeklődését. Akik megnézik a filmet, a moziból kijőve bizonyára egyetértenek majd Jamie Cullum énekes-dalszerző szavaival: „Ella zenéje az egyik ok, amiért érdemes erre a világra születni!”.
