A zene egyértelműen összeköt minket... - Exkluzív interjú a 40 éves Kézdy Lucával - II. rész
A magyar jazz egyéni hangú muzsikusa, a hegedűs Kézdy Luca kerek születésnaphoz érkezett. Ebből alkalomból találkoztunk egy kis budai kávézóban (akkor még lehetett...). Beszélgettünk a múltról, a súlyos jelenről és a várhatóan szebb jövőről. Második - befejező - rész. (Nincsenek maszkos képek - az interjú végig így zajlott - inkább régebbi, koncerteken készült saját és egyéb felvételekkel egészítem ki az írást.)
NS: Az előbb a kudarc szót említetted. Mi az, amit így élsz meg? Mikor van hiányérzeted?
Legtöbbször akkor élem át a kudarcélményt, amikor a saját magam felé irányuló elvárásaimnak nem tudok megfelelni. Ennek nyilván sok oka lehet, és biztosan mindenki küzd a saját korlátaival, határaival, amik nagyon sokfélék lehetnek, és amiket egyébként szerintem érdemes jól megismerni. Az is hasznos, ha el tudjuk fogadni őket. Szerintem csak így lehetséges dolgozni rajtuk, és tágítani a belső területet, ahol az ember viszonylag szabadon mozoghat. Ha csinálok valamit (bármit), szeretem a tőlem telhető legjobb formában elvégezni, ha ez valamiért nem jön össze, akár belső, akár külső okok miatt, hiányérzetem lesz. Ilyenkor mindig próbálok a dolog végére járni, és megtalálni magamban, vagy a körülményekben azt a pontot, ami gátolta a folyamatot.
Persze nagyon sokféle egyéb kudarcot éltem már át, az emberi kapcsolatokon át, szakmai együttműködések sikertelenségén keresztül, vagy pl. olyan gyakorlati vonatkozásban, amikor egy lemezkiadó kétszer is megkeresett, hogy szeretne velem lemezt készíteni és aztán mindkétszer kihátrált a dologból. Az idők során szerintem hozzá lehet és kell szokni ahhoz, hogy nem sikerülhet minden, a tévedések kb. ugyanolyan természetesek és gyakoriak, mint azok az ügyek, amiket az ember sikeresen végig tud vinni.
NS: Kétszer is "beszerveztelek" kiállítások megnyitójára, szólóban. Szeret(t)ed ezeket?
Természetesen igen. Nem emlékszem, mikor játszhattam először kiállításmegnyitón, de talán már az egyetemi évek alatt is volt rá példa. Nagyon szeretem ezt csinálni, és szerencsére az utóbbi években egyre több hasonló felkérést kapok, a kiállítások mellett nagy élmény és megtisztelő feladat volt tavaly és idén is a második kerületi '56-os koszorúzáson zenélni szólóban. Nagyon szeretem, amikor a különböző művészeti ágak összeérnek. Több olyan projektben is dolgozom, illetve vettem részt az idők során, ahol az irodalom, a tánc, a képzőművészet és persze a zene összekapcsolódik valamilyen szövetben. Ha elég nyitottak egymásra a részt vevő művészek, és létrejön egy valódi kapcsolat, párbeszéd a különböző tartalmú és formájú megnyilvánulások között, nagyon fel tudják emelni és erősíteni egymást. Szeretem ezt a játékot.
NS: Nem gondoltál még arra, hogy az eddigi együttműködéseidet bővítsd? Úgy értem, hogy például duóban játszani más magyar jazz zenészekkel.
Az elmúlt években nagyon sok duó projektem volt, pl. Lantos Zoltánnal, Barabás Lőrinccel, Tóth Evelinnel, Szendőfi Péterrel (vele egy lemezt is csináltunk), Sunna Gunnlaugs izlandi jazz zongoristával, hogy pár nevet említsek. Ezek között voltak/vannak egy-egy alkalmas és hosszabb távú együttműködések is. Szerintem nem kell minden dologtól ugyanazt várni, azaz hogy hosszan, éveken keresztül játsszunk egymással. A jazzben az a jó, hogy - jó esetben - olyan, mint egy jó beszélgetés. Leülünk és egymásra hatva, reagálva, egy interakcióban elmeséljük magunkat és meghallgatjuk a másikat az adott témában. A duó felállást emiatt is kedvelem nagyon, mert szeretek figyelni a másikra, szeretem meghallgatni, és megismerni ezáltal. Ez a fajta egyenes és koncentrált figyelem leginkább ebben a formában tud érvényesülni. És itt is, mint egyébként minden jó együttműködésnél fontos a kölcsönösség, azaz hogy mindkét fél megközelítőleg egyforma lendülettel és érdeklődéssel vegyen részt a dologban. Ha ez nincs meg, azaz a dolog egyoldalú, a duó formáció az, ami a leghamarabb borul meg. :)
NS: Szép, kerek családban éltek. Dáviddal zenész-szerelem volt?
Dáviddal először kollegák, aztán barátok, és később lettünk szerelmesek, illetve egy pár. A közeledésünk egymás felé nagyon sokáig és lassan történt, szerintem talán emiatt is tudunk jól együttműködni viszonylag sok területen. A zene egyértelműen összeköt minket, és természetesen a gyerekek is. A mai napig szeretünk együtt dolgozni és egymás társaságában lenni, a gyerekmenedzselés is viszonylag jól megy, de nyilván semmi sem tökéletes és nem is szeretném ennek a látszatát kelteni. Egy (hosszú) kapcsolat szerintem mindig kompromisszumokkal jár, és azon múlik, hogy tudjuk-e mi az, amivel együtt tudunk élni, és mi az, amivel nem, és hogy mennyire vagyunk képesek követni és elfogadni a kapcsolat és a benne részt vevők változásait. Időnként muszáj áthuzalozni egy adott dologról való elképzeléseinket, addigi viszonyunkat, és ez nem mindig zökkenőmentes.
NS: Van-e hobbid, milyen más - zenén kívüli - elfoglaltságokat keresel?
Szeretek futni és főként futás közben fotózni, igaz csak telefonnal. Szeretem az erdőt, szerencsére nagyon közel van, megnyugtat és otthon érzem benne magam. Gyönyörűnek és mozgalmasnak látom. Az utóbbi időben egyre többet közlekedek biciklivel és már lóháton is a Hármashatár-hegy környékén, fontos számomra a mozgás, és szeretek küzdeni, megdolgoztatni magam. Mivel sokszor vagyok kint és sokszor olyan időszakokban, amikor mások nincsenek, akár éjjel, hajnalban, vagy télen a térdig érő hóban, a nyári kánikulában, sok olyan rejtett, titkos szépséget látok, amiket jó megörökíteni. Két alkalommal ki is voltak állítva képeim, lehetséges, hogy lesz még hasonló eset.
NS: Villámkérdések. Olvasol rendszeresen? Hagyományos könyv, vagy e-book? Legkedvesebb regény, vagy más írás?
Szépirodalmat ritkábban, ha igen, inkább kortársakat olvasok. Az utóbbi években az egyik legkedvesebb olvasmányom Dragomán Györgytől A fehér király volt, a novelláit is nagyon szeretem. Az újság és hírfogyasztást szerintem túlzásba viszem.
Feldmár András az, aki azt hiszem, a legnagyobb hatással volt rám hosszú távon - nagyjából húsz éve láttam a Tabánban a róla/vele készült filmet, amit kb. ötször megnéztem - és akitől nagyon sokat tanultam, megközelítőleg az összes írását olvastam, és a szavai, a bölcsessége a mai napig megnyugtatnak.
NS: Miles Davis, John Coltrane, vagy Keith Jarrett? Esetleg más? Kiket tartasz a jazz legnagyobb alakjainak?
Mindhárom ikont, akiket felsoroltál a mai napig szívesen hallgatom, legközelebbi és "legszemélyesebb" kapcsolatom Jarrett-hez fűződik. A bizonyos „Kölni koncert” élmény számomra is meghatározó és revelatív volt, rengeteget hallgattam a korai húszas éveimben. A mai napig szeretem a zongora triókat, az Esbjörn Svensson Trio-t különösen, nagyon sajnálom, hogy megszakadt egy csodálatos életút ilyen hirtelen és korán. Jan Johansson-t is nagyon kedvelem, tőle viszont pont egy duó lemez a kedvencem.
Al Jarreau '76-os "Glow" című albuma még gyerekként nagy hatással volt rám, és miatta kezdett el érdekelni a jazz.
NS: Mi(ke)t hallgattál mostanában, ami nem jazz?
A „Moon Shaped Pool”-t a Radiohead-től, Jacob Collier „Djesse” sorozatát, a múlt héten a zeneiskolából jövet Haydn G-dúr szimfóniáját, és impresszionistákat is sokat hallgatok a gyerekekkel. Leginkább az autóban utazva hallgatunk közösen zenét, amit nagyon szeretnek.
NS: Mit nem kérdeztem meg, amit még elmondanál?
Szeretném megköszönni az összes muzsikusnak, akivel valaha zenéltem, zenélhettem a közös játékot, mindannyiuktól tanultam valamit. A szervezőknek, akik meghívtak és megbíztak bennünk, a kiadónknak, és a közönségemnek, a közönségünknek a kitartó szeretetet és figyelmet, mert nélkülük nem lenne értelme annak, amit csinálok.
NS: Köszönöm a beszélgetést!
