A jazz-zongorázás nagyjai – I. rész – Oscar Peterson
Prológus Maloschik Róbert Főszerkesztő Úr kérésének eleget téve indítom el 2021 januárjától az „A jazz-zongorázás nagyjai” című sorozatot, mely havi rendszerességgel lesz olvasható itt, a JazzMa.hu-n. Minden hónap negyedik hétfőjén jelentkezem! Hangsúlyozom, szubjektív listáról, vagy összeállításról beszélünk, mely kapcsán nem tagadom, szívemhez közel álló pianistákról szeretném megosztani gondolataimat Önökkel. Lehet, hogy lesznek olyan művészek, akiket hiányolni fognak egyesek, és az is előfordulhat, hogy bizonyos esetekben csodálkozik majd némelyik kedves Olvasónk, hiszen nem csak az evidencia kategóriájába tartozókkal kívánok foglalkozni. Fontosnak tartom még megjegyezni, hogy nem akarom Önöket lexikális adatokkal bombázni -csak amennyire szükséges és/vagy logikus-, hiszen ma már az internet segítségével, néhány másodperc alatt minden ilyen jellegű információt megtalálhatunk aktuális „alanyunkról”.
Kanada büszkesége: Oscar Peterson
Bizonyára szép, napos idő volt 1925. augusztus 15-én Montréal-ban, de ha esetleg esett az eső, az sem változtat a tényen, miszerint abban az évben, hónapban és napon született Oscar Emmanuel Peterson, aki később középső nevét „elengedve”, nemes egyszerűséggel meghódította a világot.
No de, ne szaladjunk ennyire előre, hiszen 5 éves korában kezdett trombitálni és zongorázni tanulni édesapjától, azonban a fúvós hangszerrel való foglalatoskodást kényszerűen abba kellett hagynia, miután tuberkolózist kapott. Így maradt a zongoránál. Nem volt rossz döntés!
Szorgalmas diákként rengeteget gyakorolt, ennek egyik bizonyítéka, hogy 1940-ben megnyert egy tehetségkutató versenyt, melyet követően állandó szereplője lett a kanadai rádió jazz műsorainak.
Ebben az időben tán kissé elszaladt vele a ló, hiszen maga Peterson mesélte egy dokumentumfilmben, hogy édesapja nevelő jelleggel mutatott neki egy felvételt Art Tatum-tól. Az ifjú Oscar nagy lelkesedéssel kérdezte: ki a két zseniális zongorista, akiket hall? Miután az apuka közölte vele, hogy az bizony „csak” egy muzsikus, és Art Tatum-nak hívják, még nagyobb lendülettel és alázattal kezdett „tréningezni” a billentyűkön.
Tatum mellett nagy hatással volt rá Erroll Garner és George Shearing játéka, de Nat King Cole szintén kedvencei közé tartozott, akit -énektudása mellett- nagyra becsült zongoristaként is.
Sőt, annyira kedvelte és inspirálta Cole, hogy később lemezen és egy-egy TV-felvételen dalra is fakadt.
Ha a személyes véleményemet kérdezik, azt gondolom, Cole jobb énekes volt Peterson-nál, azonban a zongorázás tekintetében nyilván nem lehet kérdés, ki a nyerő. Nem mintha versenyeztek volna, hiszen előfordult, hogy Peterson triójához énekesként csatlakozott Nat King Cole.
Az igazán nagy áttörést Peterson karrierjében az 1949-es év hozta el. Ekkor mutatkozott be az Amerikai Egyesült Államokban, a New York-i Carnegie Hall-ban, a Norman Granz által szervezett, ikonikussá lett „Jazz at the Philharmonic (JATP)” sorozat keretében.
Ekkoriban „jött össze” a világhírnév felé tartó út első állomásaként a zenekarát alkotó Herb Ellis gitárossal, Ray Brown bőgőssel és Ed Thigpen dobossal.
Velük játszott dob nélkül -Ellis-szel és Brown-nal-, vagy gitár nélkül -Brown-nal és Thigpen-nel-, de quartetben is muzsikáltak.
Hosszan-hosszan lehetne sorolni azok nevét, akikkel koncertezett és lemezeket készített; próbálom nagyon leszűkíteni a kört, és mindössze néhányukat megemlíteni: Ella Fitzgerald, Louis Armstrong, Dizzy Gillespie, Stan Getz, Joe Pass, Niels-Henning Ørsted Pedersen, Martin Drew.
Tudomásom szerint, OP háromszor járt Magyarországon, s mindháromszor az Erkel Színházban lépett fel.
Először 1970. december 15-én a triójával (OP – zongora, Niels-Henning Ørsted Pedersen – bőgő, Ray Price – dob).
Másodszor 1971. november 10-én az akkori triójával OP, NHØP, Louis Hayes – dob).
Végül 1972. december 3-án szólóban.
Ha Peterson, akkor hatalmas technika. Valóban így volt, hihetetlenül „kezében tartotta”, uralta a hangszert, iszonyúan gyorsan, virtuózan tudott játszani. Nyilván ez az egyik oka annak, hogy ennyire népszerűvé vált.
Azonban úgy vélem, volt két „skill”-je, melyek még ennél is fontosabb tényezőként szolgáltak legendává válásában. A swingelés és az elegancia.
Peterson játékának lüktetése, „time”-ja felülmúlhatatlan és utánozhatatlan! A feszes swingelés és a légies könnyedség fúzióját alkotta meg, melyet hallva az ember majd kiugrik a bőréből, táncol, csattog, tapsol, mosolyog, olyan mennyiségű boldogság- és „dögösséghormont” szabadít fel a hallgatóban.
Na és az elegancia. Fellépésein minimum volt az öltöny-nyakkendő viselete, de inkább a szmoking-csokornyakkendő kombó felé hajlott, és ezt elvárta kollégáitól is.
De nem csupán az öltözködésről van szó, ha Peterson eleganciájáról beszélünk. Lénye, egyénisége, viselkedése, és nem utolsósorban zenéje szintén ilyen volt. Elegáns és finom.
Egyes kollégái nehezményezték is ezt, állítólag úgy emlegették: a milliomosok zongoristája. No comment...
Ha jól tudom, 1993-ban történt a szörnyű tragédia, Oscar Peterson először kapott agyvérzést, bal felére lebénult. Hatalmas akaraterejét dicséri, hogy nem telt el öt év és visszatért a színpadokra.
Persze bármennyire fájó, és tán tiszteletlenségnek tűnik, de ekkor már nyilvánvalóan nem volt a régi. Bevallom őszintén, a nagy visszatérés után készült koncertvideókat nem bírom végignézni, mert a szívem belesajdul, mikor azt látom, hogy bizony szeretett volna úgy játszani, mint anno, de a megfáradt, beteg test sajnos már nem teljesítette a parancsokat megfelelően...
2007. december 23-án Mississauga-ban hunyt el, 82 évesen a nagy Oscar. Hatása a jazz-zongorázásra és egyáltalán a műfajra felmérhetetlen. Olyan életművet, zenei örökséget hagyott maga után, mellyel kevesen büszkélkedhetnek a világon.
Mióta az eszemet tudom imádom, és mindig imádni fogom játékát, köszönet mindenért!
