Gitárosok az én szememmel – 16. rész - Freddie Green (Salvai Ádám sorozata)
A jazz gitározás történelmének egy igen ikonikus alakját választottam a mai epizód főszereplőjének. A nevét talán ritkábban énekli meg a műfajt hallgató társadalom és könnyen lehet, hogy többen akadnak, akik nem feltétlen vannak tisztában az ő személyének a fontosságával. Pedig a játéka mindenképp iránymutató volt az összes őt követő gitáros számára.
Március végén volt kereken 110 éve, hogy Freddie Green meglátta a napvilágot a Dél-Karolina állambeli Charleston városában. A gitár előtt még bendzsón tanult játszani. Édesapjának egy barátja, Sam Walker tanította a fiatal Freddie-t kottát olvasni és bíztatta, hogy foglalkozzon a gitározással. Ezek mellett Green Walkernek köszönhette az első fellépéseit, valamint rajta keresztül ismerkedhetett meg több zenésszel is.
Szülei korán elhunytak, amit követően New York-ba költözött nagynénjéhez, ez pedig a zenei világ megnyílását is jelentette számára. Még mindig fiatalon elkezdett különböző klubokban zenélni, pénzt keresni, amikor felfigyelt rá a legendás John Hammond és bemutatta Count Basie-nek. 1937-ben Basie elment Green egyik koncertjére és azonnal munkát kínált neki. A hozzá köthető diszkográfia túlnyomó része a Count Basie Big Band-del készült. Egész karrierje alatt jellemző maradt a ritmusgitáros játékmód, a gyorsan váltakozó akkordok, az egyéni fogások. Ritkán szólózott, azonban a legendás Carnegie Hall estén 1938. január 16-án a Benny Goodman Big Band-del tőle is hallhatunk egy gitárszólót.
Személyét különösen jelentőssé az a majdnem ötven év teszi, amit eltöltött a Count Basie Orchestra ritmusgitárosaként. Végtelen sok albumon szerepelt a legendás big band tagjaként, de hallhatjuk többek között Buck Clayton, Paul Quinichette, Sarah Vaughan, Bob Brookmeyer, Judy Carmichael, Harry Edison, Coleman Hawkins, Gerry Mulligan, Charlie Parker, és Sonny Stitt lemezein.
Saját neve alatt mindössze két albumot jegyzett: ezek az 1955-ös „Mr. Rhythm”, és az 1975-ös „Rhythm Willie with Herb Ellis”.
A konzis tanulmányaim során, Márkus Tibor jazztörténet óráin találkoztam először az ő nevével. Aztán hamar beláttam, hogy valójában mit is jelent a gitározásban Freddie Green alakja. Hiszen sokszor beszélünk virtuóz, kiemelkedő teljesítményekről improvizációk, szólók terén. Green azonban a kíséretben, a bigband ritmusszekciójában való működést tökéletesítette és alakított ki egy saját, egyéni hangot. Egy olyan hangzást és egyben attitűdöt, amit minden jazz gitárosnak illene megismerni és elsajátítani, hiszen a hangszer műfajbeli történetének egy kiemelten fontos pontjáról van szó. Angol nyelven van szakirodalom, amely az ő játékmódját taglalja. Egy honlap is elérhető az interneten, amely részletesen tárgyalja a technikáját, soundját; egy igen összetett adatbázist kínálnak transzkripciókkal, értelmezésekkel, hangfelvételekkel (azt hiszem, találtam magamnak egy újabb elfoglaltságot).
Freddie Green-hez köthető egy idézet, amely elég jól leírja a játékmódját és attitűdjét (saját fordításban): „Nem lenne szabad sosem külön kihallanod a gitárt magában. Része kell, hogy legyen a doboknak és így úgy szólhat, mintha a dobos játszaná az akkordokat – mintha a pergődob A-ban szólna és a hi-hat D mollban.”
