A Jazz at Lincoln Center Orchestra Wynton Marsalis vezetésével másodszor is hódított Budapesten
Sem a Jazz at Lincoln Center Orchestra-t, sem Wynton Marsalis trombitást nem szándékozom bemutatni az olvasóknak, hiszen olyan ismertséggel rendelkeznek a jazz világában az utóbbi évtizedekben felmutatott tevékenységükkel, hogy erre semmi szükség. Aki esetleg úgy érzi, hogy információ hiánya van velük kapcsolatban, írja be nevüket a számítógépe keresőjébe, de – előre felhívom a figyelmet – utána sok időre lesz szüksége a feldobott írások olvasgatására.
Az 1988 óta fennálló New York-i székhelyű 15 fős zenekar 2009-ben lépett fel először Magyarországon. A neten böngészve egy írást találtam akkori fellépésükről. Nem hátrány a múlt szép emlékeinek visszaidézése, ezért az alábbiakban találják a 12 évvel ezelőtti estéről történő beszámolót:
(Nos, a fenti cikkben említett hölgy Szász Gabriella a www.jazzma.hu főmunkatársa több mint 10 éve, és az én főmunkatársam lassan négy évtizede (Béke Nobel-díjat érdemelne érte!), az úr aki a koncert előtt konferált, talán már ki is találták, én voltam! – A szerk.)
2021. július 5-én este újból Budapesten a zenekar, ezúttal a Müpa-ban a vírushelyzet lecsengését követő első koncertek egyikén. Az újranyitás örömére belépéskor még emlékjegyet is kaptunk a Müpa-tól. A fellépés egyébként szinte pontosan egy évvel ezelőtti időpontra lett először meghirdetve, de az elmaradt, szerencsére nem véglegesen.
Ahogy már írtam, a zenekar 15 tagú, név szerint a következő zenészek léptek a színpadra:
Wynton Marsalis - zeneigazgató, trombita
Ryan Kisor, Kenny Rampton, Marcus Printup - trombita
Chris Crenshaw, Vincent Gardner – harsona, ének
Elliot Mason - harsona
Sherman Irby, Ted Nash - alt- és szopránszaxofon, fuvola, klarinét
Walter Blanding - tenor- és szopránszaxofon, klarinét
Victor Goines - tenor- és szopránszaxofon, klarinét, basszusklarinét
Paul Nedzela - bariton- és szopránszaxofon, basszusklarinét
Dan Nimmer - zongora
Carlos Henriquez - bőgő
Obed Calvaire - dob
A zenekar állandóságára – és ezen keresztül összeszokottságára – jellemző, hogy a tagok többsége több, mint egy évtizede is fellépett az akkori koncerten.
A műsor meglepő pontossággal kezdődött, a hivatalosan meghirdetett 8 óra után 3 perccel bevonult a zenekar. Marsalis szokásához híven a trombita szekcióban, az első trombitás pozíciójában foglalta el a helyét, vagyis hagyományos értelemben vett karmester nem dirigálta az együttest. A ráadás számokat most figyelmen kívül hagyva, emlékeim szerint, három szólót játszott, tehát nem „one man show” volt, hanem egy kollektíva játékát élvezhette a közönség.
Marsalis konferálta a műsort, az elhangzott számok után mindig bemutatta a szólót játszó zenészeket. Sajnos nem jegyzeteltem, de a program tartalmazott mind saját szerzeményeket, mind a jazz műfajában méltán elismert szerzők kompozícióit.
Két szám, még a műsor elejéről, azért megmaradt bennem. Az egyik a Count Basie Orchestra repertoárjából a „Good Morning Blues”, amelyben az egyik pozanos (Chris Crenshaw) az énekes szerepkört is betöltötte. A másik, a mindjárt utána következő, John Coltrane szerzemény, az „Alabama”. Itt a nagy csavar az volt, hogy a baritonszaxofonos Paul Nedzela kapta a szólista szerepkört, elkerülendő bármiféle összehasonlítást a hajdani nagy tenoros által előadott verziókkal.
Egyébként nem egy tipikus bigband produkciót hallhattunk az este folyamán. A hangszerelések csak részben alapultak a fúvós szekciók játékának szokásos rafinált, árnyalt felrakásán és kombinálásán, ahol a zenekari játék közben egy-egy szólista rövid szólóval színesíti a műsort. Most sokszor tapasztaltuk, hogy a bigband hangzás egyszer csak eltűnik és a zongora, bőgő, dob összeállítású trió az aktuális szólista kísérő csapatába megy át, a bigband többi tagja pedig szemmel láthatóan átadja magát a zene élvezetének. A szólisták így kisebb kötöttséggel kaptak lehetőséget hosszabb szólók eljátszására, és ők éltek is a lehetőséggel. A baritonszaxofonosról már írtam, de lehetőséget kapott az összes fúvós, sőt többször a bőgős és a dobos is. Ja, és nehogy elfelejtsem, a swing és a mainstream hangzásnál senki nem merészkedett távolabb, extravagáns, vagy kísérleti próbálkozások nem voltak, de nem is kellett, ez így volt jó.
Kb. 10 szám elhangzása után Marsalis név szerint egymás után bemutatta a zenekar tagjait, amitől mindjárt rossz érzéseim támadtak. „Itt a vég”, gondoltam és tényleg levonultak a színpadról. A közönség nem hagyta magát és ráadást követelt, amit meg is kapott, de gondolom ez már része az előadás forgatókönyvének.
Az első ráadás egy lassú blues szám volt, furcsa összeállításban: zongora, bőgő, dob trió, az öttagú szaxofon kórus és Wynton Marsalis. Ebben a show-t Sherman Irby mutatta be altszaxofonon, láthattuk-hallhattuk hogyan kell egy kézzel szaxofonozni, először csak ballal, majd utána csak jobbal.
A második ráadás egy New Orleans-i stílusú nóta volt (aki nem tudná, Wynton Marsalis onnan származik). Itt az összeállítás a következő volt: zongora, bőgő, dob trió, továbbá egy pozan, egy altszaxofon és két trombita (Marsalis és Ryan Kisor).
Ezután már felkapcsolták a teremben a világítást, jelezve többre ne számítsunk, letelt a másfél órás műsoridő.
Én mindenesetre, ha legközelebb erre járnak, megint elmegyek meghallgatni őket, bármennyire is nem az általam kedvelt stílusban játszottak.
Mivel fotózni nem lehet, néhány gyenge minőségű képkockát tudok csak csatolni, amelyeket a műsor végén kattintottam hamarjában.
Nem reklámnak, hanem figyelem felhívásnak szánom utolsó soraimat. Hétfő este egy kiváló zenészekből álló kitűnő zenekart láthattunk, akik a nagybetűs jazz legszerethetőbb arcát mutatták be. 2022 elején, az előzetes program szerint, érkezik a Müpa-ba a nagyzenekari jazz utóbbi évtizedének megújítója és királya, pontosabban királynője, a Maria Schneider Orchestra. Érdemes lesz őket is meghallgatni.
