A jazz-zongorázás nagyjai – XI. rész – Keith Jarrett
Maloschik Róbert Főszerkesztő Úr kérésének eleget téve indítottam el 2021 januárjában az „A jazz-zongorázás nagyjai” című sorozatot, mely havi rendszerességgel olvasható itt, a JazzMa.hu-n. Minden hónap negyedik hétfőjén jelentkezem! Hangsúlyozom, szubjektív listáról, vagy összeállításról beszélünk, mely kapcsán nem tagadom, szívemhez közel álló pianistákról szeretném megosztani gondolataimat Önökkel. Lehet, hogy lesznek olyan művészek, akiket hiányolni fognak egyesek, és az is előfordulhat, hogy bizonyos esetekben csodálkozik majd némelyik kedves Olvasónk, hiszen nem csak az evidencia kategóriájába tartozókkal kívánok foglalkozni. Fontosnak tartom még megjegyezni, hogy nem akarom Önöket lexikális adatokkal bombázni -csak amennyire szükséges és/vagy logikus-, hiszen ma már az internet segítségével, néhány másodperc alatt minden ilyen jellegű információt megtalálhatunk aktuális „alanyunkról”.
Jazz, szív-lélek = Keith Jarrett
1945. május 8-án, az Amerikai Egyesült Államok Allentown nevű városában látta meg a napvilágot Keith Jarrett. Magyar származású édesanyja -Kuzma Irma- korán észrevette, hogy fia igen tehetséges a zene területén, így aztán Keith már hároméves korában elkezdte zongoratanulmányait.
Jarrett a hatvanas évek közepén bekerült a legendás dobos, Art Blakey akkori zenekarába, és onnantól kezdve üstökösként ívelt felfelé karrierje.
Játszott Charles Lloyd szaxofonos együttesében, majd 1970-ben maga a nagy Miles Davis hívta el muzsikálni.
Persze ebben az időben már koncertezett és lemezeket rögzített saját formációjával is, melyben Dewey Redman tenorszaxofonozott, Charlie Haden bőgőzött, és Paul Motian dobolt.
Párhuzamosan megalapította a skandináv jazz kiválóságaival karöltve „European Quartet”-jét; itt Jan Garbarek (szaxofonok), Palle Danielsson (bőgő), és Jon Christensen (dob) voltak partnerei.
1978-ban ezzel a csapattal készítette el a jazztörténet egyik legjelentősebb albumát, a „My Song”-ot.
Természetesen ne feledkezzünk el szóló zongora hangversenyeiről és albumairól sem, azt gondolom, elég, ha „csak” annyit mondok: „The Köln Concert”.
1983-ban Gary Peacock bőgőssel és Jack DeJohnette dobossal elkezdte azon küldetésének beteljesítését, mely a mainstream jazz, a standard-ek, a swing alapú zene megmentését, életben tartását tűzte ki célul.
Legalábbis én így vélem, hiszen a 80-as években már bőven tombolt a jazz-rock „őrület”, és egyre inkább kezdett háttérbe szorulni a fősodrást képviselő akusztikus vonulat.
Nyugodtan mondhatom, Jarrett minden zenekara „epic”, de az tény, hogy az ún. „Standard Trio” -Peacock-kal és DeJohnette-tel- lett a legsikeresebb mind közül.
Szinte pillanatok alatt váltak a Közönség szuperkedvencévé, koncertjeikre bejutni kuriózumnak számított, és bizony nem volt könnyű jegyhez jutni.
Mi lehet Keith Jarrett titka? Mi az, ami megkülönbözteti Őt minden más jazz zongoristától, és egyáltalán jazzistától?
A válasz talán abban rejlik, hogy egyesült benne sok-sok stílus és vonulat színe-java. Perfektül játszik ragtime-ot, be-bop-ot, modern maistream-et, free-t, no és klasszikus muzsikát egyaránt.
Mindezt teszi úgy, hogy minden hangjában maximálisan és rendkívül ízlésesen jelenik meg a hatalmas szív-lélek faktor.
Koncertjein és lemezein teljes tudásával, erejével arra fókuszál, hogy perfektül, Isten, vagy egy felsőbb hatalom -kinek, hogy tetszik- szavait adja közre a zene nemzetközi, határokat nem ismerő nyelvén.
Sajnos, néhány éve feloszlott a nagy trió, sőt, már szóló koncerteket sem ad jó ideje a Mester, mivel 2018-ban két alkalommal agyvérzést kapott, és azóta lábadozik. Rendkívül szomorú, hogy tavaly azt nyilatkozta: nem fog, nem tud már visszatérni a színpadokra.
Személy szerint hatalmas köszönettel tartozom Neki minden lemezért, hangért, szépséges billentéséért, pozitív, építő energiájáért, mert ha valaki, akkor Keith Jarrett kiérdemli a géniusz jelzőt!
