Kedvenc énekeseim – 2. rész: Bobby McFerrin (Szőke Nikoletta sorozata)

Kedvenc énekeseimről szóló sorozatomban ismét egy olyan előadó következik, akihez személyes élmény fűz. Valaki, akivel a közös éneklés máig kiemelt helyen van a szívemben, a szavai pedig iránymutatásként szolgáltak nekem évekig.

Kedves JazzMa.hu Olvasók! Gondolom, ebből a bevezetőből már kikövetkeztettétek, hogy most sem életrajzi adatok jönnek. A reggeli kávémat kortyolgatva belevágok az emlékek felidézésébe a világ egyik legjobb énekeséről, Bobby McFerrin-ről.

Többször is volt alkalmam találkozni vele, elsőként a Budapest Kongresszusi Központban - hihetetlen, hogy ilyen régen volt! - 2005-ben. Józsival ketten mentünk a koncertre, és mivel kicsit későn kapcsoltunk a jegyvásárlással, így a színpadtól távoli, fenti páholy részen kaptunk helyet. Emlékszem, a kezdés előtt lélegzetvisszafojtva várta mindenki Bobby érkezését, néma csend volt a teremben. Már a kijövetelekor óriási üdvrivalgás volt, ami nem csoda, hiszen azon kevés előadók közé tartozik, akik egyedül, egy széken ülve, mindenféle felhajtás nélkül is képesek hatást kiváltani. Ez nem kis dolog a mai, CGI-effektek, fény- és hanghatások uralta világunkban. Volt egy rész, amikor énekeseket hívott fel a színpadra közös éneklésre, ekkor legalább húszan szaladtak fel. Na, akkor nagyon sajnáltam, hogy a páholyban ülünk, így esélyem sem volt odamenni. Maradt a vágyakozás, hogy de jó lenne egyszer vele énekelni! Aznap este Robi (it’s me, you know! – A szerk.) jóvoltából sikerült hátramennem hozzá a backstage-be, ahol páran voltak még rajtunk kívül. Jöttek a szokásos kérdések: “When do you come back to Budapest, Bobby?”, “How do you feel?”, “Can I have an autograph?”. Mondanom sem kell, ezek nem igazán hozták lázba. 22 éves voltam, először álltam szemtől-szemben egy ilyen világsztárral, nem igazán tudtam, hogy mit kérdezzek ahhoz, hogy az én beszélgetésem hosszabb legyen, mint az előttem kérdezőké, akik egyszavas válaszokat kaptak többnyire. Józsi (Niki férje, Barcza Horváth József! – A szerk.) ötlete az volt, hogy szakmai dolgokat kérdezzek, hogy lássa a valódi érdeklődést. Ez bevált. 20 percen át beszélgettünk, és elhangzott az egyik legjobb tanács, amit be is tartottam: “Minden dalt tanulj meg minden hangnemben, így tudod a lehető legtökéletesebbre fejleszteni a technikád”. Minden énekesnek megvan az a kényelmes hangfekvés, amely a legjobban passzol a hangjához, de a tökély az, amikor valaki olyan hangnemekben is tud énekelni, ami nem kényelmes. Betartottam a tanácsát, gyakoroltam mindenféle hangfekvésben, ami különösen jól jött, amikor szoprán szólót kellett énekelnem a Nemzeti Énekkar vendégeként Duke Ellington „Sacred Music” darabjában.

A második találkozásom Bobby McFerrinnel 2010-ben történt. Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy hátha Robi visszahívja őt, és ezúttal a színpadhoz közelebbi jegyet veszünk majd.:)) Aztán egy szép, napos pénteken megcsörrent a telefonom. A vonal túlsó végén Robi volt. Rövid bevezető után rátért a lényegre, jött a kérdés: “Lenne kedved Bobby McFerrin-nel énekelni?”. Emlékszem, a Westend City Centerben voltam éppen, de erről azonnal elfeledkeztem, és az örömteli hangos reakciómat látva az emberek mosolyogva néztek rám. Eljött a koncert napja, 2010. augusztus 23-a. A Syma Csarnok (ma BOK Sportcsarnok) öltözőjében már javában készülődtem, sütötte a hajamat a fodrász, amikor Bobby még nem érkezett meg. Ekkor épp a kisfiamat, Milánt vártam, úgyhogy elég látványos pocakom volt már, novemberben érkezett, ez a fellépés az egyik utolsó koncert volt. Mire Bobby megérkezett, minden készen állt, egyenesen a színpadhoz mentünk, hogy a próbával egybekötött beállást megkezdjük. Öleléssel üdvözölt, emlékezett rám, nagyon kedves volt. A „Centerpiece” című dalt választottam a közös énekléshez, Bobby volt a “bőgős”, én pedig a témát énekeltem és improvizáltunk utána. A próba nem tartott sokáig, mivel rögtön sikerült a közös produkció köszönhetőn annak, hogy nagyon könnyű volt az ő basszus kíséretére énekelni. Beton tempóval “hozta a négyet”, ahogy szoktuk mondani egymás között zenészek.:) Elérkezett a koncert, megtelt a Syma Csarnok, a közönség soraiban ültem én is a szereplés előtt Józsival és a családommal, akik mind eljöttek, mert tudták, hogy ez nem akármilyen esemény számomra. Két énekes kollégám volt előttem vendégként, Kolonits Klára operaénekes és Szvorák Katalin népdalénekes. Amikor Kati produkciója lement, így hívott fel a színpadra Bobby: “Come on, Niki, let’s make some bluesy stuff.” Igazi örömzenélés volt számomra a közös dal, élveztem minden pillanatát. Egyáltalán nem izgultam. Úgy voltam vele, hogy egyszer adódik egy ilyen lehetőség, nem rúghatok akkora öngólt, hogy az izgulás tönkretegye. Hozzá kell tenni, hogy Bobby McFerrin társaságában nem nehéz felszabadultnak lenni, mivel elképesztő pozitív kisugárzású ember. A budapesti koncert a turnéja utolsó állomása volt, látszott rajta a backstage-ben, hogy nagyon kimerült (előző nap Debrecenben lépett fel + kezdődő hangszál gyulladása volt az európai turné végére! – A szerk.), de ebből a közönség nem érzett semmit, mert ugyanolyan kedves volt, és ugyanolyan intenzitással volt jelen a színpadon. Elköszönés előtt érdeklődött a babavárásomról, és egy nagyon szép gesztust tett: Isten áldását kérte a születendő gyermekemre. Akárhányszor a fiamra nézek, azt látom, hogy teljesült a jókívánság.:)

Nagy szívfájdalmam, hogy annak ellenére, hogy a Biatorbágyi Televízió munkatársa a komplett koncertet felvette, azóta sem adtak a felvételből. Számomra ez egy kiemelt esemény volt, rendelkezésükre álltam interjúra a készülődés közben is, személyesen beszéltem a felvétel készítőjével telefonon, de sosem kaptam meg. Még csak engedélye sem volt a rögzítésre, ezen felül még meg is köszönte azzal, hogy eltűntette az anyagot. Ez egy nagyon durva visszaélés volt, amiről eddig nem beszéltem sehol, de most jólesett kiadni magamból. (Amikor a TV-stáb minden előzetes bejelentés nélkül megérkezett és kezdtek beszerelni, odajött hozzám Bobby McFerrin menedzsernője, Linda Goldstein és megkérdezte tőlem: „Robert! What’s happening here?” Mondtam, halvány gőzöm sincs róla! Nem én hívtam őket, azt sem tudom, kicsodák. Odamentem, és megkérdeztem a riportert, hogy ezt ki engedélyezte? Ti. én vagyok a koncert szervezője és a Bobby McFerrin-nel kötött szerződésemben az egyik pont, hogy a koncertről semmilyen felvétel nem készült. Mivel én nem vagyok csendesen káromkodó ember, így a közelben álló Szvorák Katalin odajött és azt mndta, hogy Bobby engedélyezte a felvételt nekik… Utána nem tudtam velük szemben intézkedni, mert jött egy biztonsági őr, hogy menjek a hátsó bejárathoz, mert egy hosszúhajú férfi azt állítja, hogy ő a hangmérnök, neki mindenképp be kell jutnia. Tudnék még egy-két dolgot mesélni a koncert kapcsán, de ez Niki sorozata! – A szerk.)

Azóta kétszer is meggondolom, kire szánok időt a koncertre készülődés szűk ideje alatt. és kinek engedem meg a saját koncertem felvételét.

Az egyetlen felvétel, ami fennmaradt, az a Józsi által készített telefonos “kalózfelvétel”, amelyhez Sándor Katalin csodás koncertfotóit tettük fel.

https://www.youtube.com/watch?v=-c1rSEq6DIcű